Te még írsz-e, Árpi? De nem is ez a kérdés,
hanem az, hogy hallgatja-e még valaki
a hótiszta gondolatokat? Eszébe jut-e még valakinek,
hogy honnan jöttünk? Aggódik-e valaki azért,
hogy merre megyünk? Miként te?
Ássuk-e még a sok-sok alagutat
egymás felé?
Te reménykedtél, hogy ásni fogjuk,
mert meghallgatunk Téged.
Benneteket, akik a bányasötétben
mécsest próbáltatok gyújtogatni,
pislákoló reményt a tárnamély
vak csöndben, a süket sötétben.
Fúrtuk, ástuk egy ideig az alagutakat,
a sok magános üreget.
Csak az irányt tévesztettük el.
A hóhegy ellentétes oldalain megkezdett utak
nem értek össze.
Aztán hirtelen az otthonos hólabirintus,
amely nem vezetett sehova, elolvadt.
Levegő! Fény!
Ránk gyújtották a lámpát.
Szikrázó havunk iszappá vált
és kezdtük meglátni egymás arcát.
Az alagút végén már nem vár semmi
és senki, mert nincs alagút.
Az egymás felé támolygó ösvények
már sosem találkoznak. Hótiszta alagútjaink
megkövült sárrá olvadt romjain
ropjuk a modern sárdöngölőt.
Túl sok a fény. És látjuk egymást így, meztelenül.
Görbék vagyunk és kövérek.
Kiállnak a csontjaink és lóg a hájunk.
Szőrös a hátunk és horpadt a mellünk.
„Takarjátok be nagyapát…”
Túl sok a hang. Nem sejtünk már semmit,
mert túl sokat tudunk. De a bennünket elárasztó hírözönben
kevésbé értjük a világot, mint azelőtt.
A hó alatt, a sötétben csillogott a szemünk, a szavunk.
Tudtunk nevetni és tudtunk szomorúak lenni.
Szomorúak, nem gyűlölködők! Vidámak, nem kárörvendők!
Gesztusaink voltak egymás felé.
A kezünk összeért, és nem csak az egymást leteperni akaró
örökös „szkander bégben”.
Hallgattunk Téged, Árpi, hallgattunk Rád. Mondj valamit!
Vezess vissza … az alagútba …
1996. október 11.
