"tisztán, kitakart arccal"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 5. (811.) SZÁM – MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Költő a Selyemréten
Karácsonyi Zsolt
Itthoni Hamlet, fehér ingben
CS. NAGY IBOLYA
Villámposta-töredékek Farkas Árpád halálakor
Fekete Vince
Milyen a színe az áfonyának?
PÉCSI GYÖRGYI
Egyfedelű költő és ember
Farkas Árpád
Hét törpe. Farkas Árpáddal Farkas Árpádról
HORVÁTH BENJI
Figyelők lehetetlen éneke
Korsós Gergő
Korsós Gergő versei
Pétery Dorottya
Pétery Dorottya rövidprózái
Robert G. Elekes
Robert G. Elekes versei
Vida Gábor
Gorkij
Oláh András
idegenvezetés
Boros Zoltán
Levélféle F. Á. költőnek
Enes Halilović
Enes Halilović versei
Medgyesi Emese
Túloldalt semmi
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Álmodnak-e az androidok elektronikus embriókkal?
Bartha Réka
Megbolondulni ahhoz, hogy a világ előbbre menjen…
Fried István
„az örök száguldásban érkezésig”
Fleisz Katalin
„Ereim alkonyi égre meredő ágak”
Egy hiánypótló életrajz
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum – 10.
Iakob Attila
Árkossy időutazása
 
Medgyesi Emese
Túloldalt semmi
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 5. (811.) SZÁM – MÁRCIUS 10.

Rengett a föld, a parkoló bugyraiból is a felszín feleselt, visszhangzott a tér a nagy teljesítményű légkalapácsok hangjától. Porfelhő lebegett az egész környéken, sűrűje beszorult a pályaudvar központi épületébe. Kénytelen-kelletlen lelassultunk.

 

Átkozott felújítás! Tavasszal kezdődtek a munkálatok; azóta mindenki ideges, tehetetlenségében tolongással kompenzál, mialatt a vágányok felé evickél a fulladásveszély elől. Nincs ácsorgás, nincs várakozás. Vigyázz, el ne sodorjanak! Maradj mögöttem! – harsogta Richard. Perceken keresztül toporogtunk a hangos morajjal hullámzó tömegben. Leizzadtunk, mire átverekedtük magunkat a kaotikus kavalkádon, a központi csarnokot övező, római kori árkádok között. Fellélegeztünk, amikor a fárasztó lökdösődés után kiértünk a szabadba. Meglódult a Mistral, talán minket üdvözölt. Richard sietett, mint mindig, de lecövekelt mellettem, amikor a mozdonnyal egy vonalba értünk. Várta, hogy érvényesítsem jegyemet. Figyelte mozdulataimat, mintha vizsgáztatna, boldogulok-e az automata készülékkel. Ketyegett az ingyenes parkolás ideje, de velem tartott, a vagon ajtajáig kísért. Búcsúzkodásra, utasításokra, megszívlelendő tanácsokra számítottam. Ehelyett bermudájának zsebeit ütögetve hirtelen keresgélni kezdett valamit, intenzíven fintorgott, ahogy Krisztinka kedvéért, nevettető vagy figyelemelterelő szándékkal szokta. Hatásos hókuszpókuszának „megvan!” felkiáltással vetett véget: farzsebéből előhúzta a mobiltelefonját, felém nyújtotta, és mosolyogva megkérdezte, tudom-e kezelni. Válaszra nyilván nem számított, mert saját magát kezdte dorgálni. Ingerülten sziszegett, „hallatlan”-nak minősítette azt, amin egyben csodálkozott is, „hogy létezik?!” Azt ismételgette, silly me, silly, hamarabb eszébe juthatott volna, miközben a karóráját kocogtatta mutatóujjával. Olyan látványosan szemléltette az idő múlását, hogy elnevettem magam.

 

Tulajdonképpen lenne még öt perced, hogy elmagyarázd a működését, de minek vinném magammal? Szükséged lehet rá – nyugtatgattam.

 

Biztosíthatlak, nem tervezek újabb szívbénulást, hogy riasztani kelljen a mentőket.

 

Nem úgy gondoltam…

 

Mi másra szolgálhatna?!

 

Ha…

 

Legyintve elhallgattatott, és instruálni kezdett: zöld a válasz gomb, a piros kapcsolatot bont, átfuttatom a kontaktusok listáját a képernyőn, ha a sárgán hosszabban tartom az ujjam.

 

De neked…

 

Rendelkezésre áll a vonalas. És Elaine kölcsönadja a magáét, ha rászorulnék. Te viszont egyedül leszel egy világvárosban… Tedd csak el! Vagyis dehogy! I mean… Kézügyben kellene tartanod!

 

Szokása szerint feltételes módban fogalmazott; udvariassággal álcázta, hogy ellentmondást nem tűr felszólítása. Homlokon csókolt, utamra bocsátott.

 

Pihentető bámészkodás következett, három és fél óra csendes ámulat. Hűtött kocsiban vonatoztam át, hosszant, csaknem a teljes Hexagon területét. Hétköznap volt, vakációs időszak. Kevesen utaztunk, a franciák délvidéken sütkéreztek vagy külföldön nyaraltak. Kényelemben, a célba érkezés bizonyosságával ringatott a szerelvény. Nyugalom honolt körülöttem, ölemben mégis görcsösen szorongattam az iratainkkal tömött mappát. Sokadszorra nyitottam ki, lapozgattam-olvasgattam az íveket, találomra, pedig jól ismertem tartalmukat. Anyakönyvi kivonataink, diplomák, oltásigazolványok, az otthoni ingatlan tulajdonlapja, bizonylatok és kifizetett illetékek lefűzött kötegei – időrendi sorrendben vártak a megfelelés vizsgálatára. Újra meg újra átcsoportosítottam őket, hogy bizton megfeleljenek az elbírálás követelményeinek.

 

Attól kezdve válhatott a futó táj életem illékony keretévé. Végtelen margó, azóta is kísér… Szembejött, pillanatig ingó támpontot jelentett a múló időben, majd síkot váltott, elhagyott. Síneken száguld tova, azóta is, a jelen. Mint utóbb az emlékeim: messze, messzebb… A semmi túloldalára.

 

Saint-Lazare-tól metrón, a föld alatt utaztam, jellegzetes szín-, szag- és hangvilágban. Újdonság volt az agresszív idegenség, ezúttal sietni kényszerített a tömeg, zümmögött hangos nyüzsgésben. Otthonosan ölelt körül, mintha mindig abban a környezetben mozogtam volna. Kifutottunk a föld alól, hatodik emelet magasságában, az Eiffel-toronnyal kortárs építményen, szecessziós vascsipke-hídon dübörgött a szerelvény. Dupleix-nél kellett kiszállnom. Alattunk foghíjas napi piac: a zöldségesek öntözéssel még élénkítették felhozatalukat, de a pékek, a sajt-, hal- és húsárusok már csomagoltak. Csak viszonteladók kínálták töretlen rámenősséggel souvenir-jeiket: Párizs örök! Felismertem a hatágú csillag útkereszteződést; balra az első az ifjú-klasszikus Lourmel utca. Társasházsorainak zöme a XX. század elején épült, a földszintek üzlethelyiségek. Kézműves családok műhelyei, szimpatikus kiskereskedések apró kirakatai vagy asztalaikkal a járdára kitolakodott, hangulatos bisztrók. Ugratják egymást a vendégek, amint áthaladok közöttük, a szokásosnál valamivel hangosabban feleselnek egymásnak. Jobbra feltűnt a posta; a következő keresztutcánál a magánklinika; szemközt ott a bankfiók, baloldalt a látványpékség! Elaine javallotta, sonkás szendviccsel feltétlenül vértezzem fel magam, mielőtt hajnalban a nagykövetségre indulok. Természetesen, onnan vásároljam meg, és adjam át üdvözletét a tulajdonos házaspárnak!

 

Az a negyedik emeleti stúdiólakás, ahova galibamentesen „hazaérkeztem”, két évvel korábban került a Bain család tulajdonába, Elaine hirtelen döntésének eredményeként – Richard megkérdezése nélkül csapott le rá. Mesélte, hogy vizit közben világosodott meg: az a lakás rá vár! Kért az ügynöktől egy lapot, és papírra vetette árajánlatát. Tudta, jogi következményeket vonz cselekedete, adásvételi előszerződésnek minősül. Ha elfogadják, nem hátrálhat meg, de szerelem volt, első látásra – mosolygott boldogan, amikor látogatóik utóbb dicsérték ízlését, ötleteit, a munkáját. Felesége huszárvágását rutinos nyugalommal, fatalista derűvel kezelte Richard:

 

– Nejem cselekedeteinek következményei úgy hatnak, mint a világpolitika eseményei: zuhannak az árfolyamok a tőzsdén, nekem pedig az egekbe szökken az adrenalinom! Szép számban vettem, és szaporán, a mély lélegzeteket: Bérletre hirdetik, erre ő megveszi a lakást! Szerencsére, hamar ocsúdtam. Változtatásra nem volt esély, gyorsan emlékeztettem magam az alapigazságra: „mit tehet az ember, ha nős? Megbízik másik felében”. Ehhez tartottam magam, fegyelmezetten az utánra koncentráltam. Az ár alapján azt hittem egyébként, hogy ladym eltévesztette a címet, Az utolsó tangó Párizsban nagypolgári rezidenciája a szerzemény! Oh, Lord – sopánkodtam, megint költözhetünk! Szerencsére, a Szajnán innen maradt, mert Bir Hakeimtől kezdve, a XVI. kerületben, minden még drágább lett volna! Ettől nyugodtabb, csaknem boldog lettem. Eszembe jutott az is, alig negyven négyzetméteren semmi pénzért nem lakna az én feleségem! Mentálisan haladéktalanul megkezdtem a kármentést: tervet kovácsoltam, hogy hozzuk ki belőle a legtöbbet. Szokás szerint rám várt a pénzügyi montázs, nejemé ismét a praktikum lett.

 

Örülhetnek, hogy letudták szülői kötelezettségeiket mind a négy gyermek iránt – mentegetőzött, a forma kedvéért, az asszony. Hivatkozott az ügynökre, that man megpróbálta kijátszani! Ha ő nem einstandol, úszik a lehetőség, idegeneké lett volna a bérleti jog. Ekkora városban mindig lesz a tiednél szolidabb dosszié, rajzanak a bérlőaspiránsok, kevés az üres lakás. Philippa soha nem rúgott volna labdába. Márpedig bérelt lakás = pénzkidobás. Deus ex machina volt a vétel! – szögezte le.

 

– Charles de Gaulle felé menet, fél órával Elaine helyszínelése előtt, a taxiból én még naivan oktatgattam, bármennyire ramaty állapotban van a stúdió, ne maradjunk hoppon, lebegtesse meg, hogy készek vagyunk renoválni – mesélte Richard a történetet a maga szempontjából. – Saját jövedelemmel rendelkezhet valaki, azért nincs feltétlenül kedve, sem vesztegetni való ideje széleskörű felújításra! Hónapokon keresztül mesteremberekkel birkózni. Nálunk a tervező kivitelező is, víz-gázszerelő, festő, parkettes és belső dekorátor… mindenki egyben: a nejem.

 

Legközelebb a Cityben csörgött telefonom:

 

– Megvettem – jelentette Elaine. – Tizenharmadik voltam. Tíz-tizenkét perces vizitkádenciával, több mint harmincan lehettünk érdekeltek. Ki kellett valahogy válnom a tömegből. Muszájból ajánlatot tettem.

 

Lehetetlen helyzethez abszurd válasz passzol. Ezek után én sem késlekedtem az egyedül lehetséges replikával: well done, my dear.

 

Azon a nyáron az asszony legfőbb anyai feladata volt, hogy kisebbik lányuknak lakást szerezzen a belvárosban: nővére kirepült a fészekből, összeköltözött a barátjával, a fiúk évek óta külföldön éltek. Richarddal egyetértettek, legkisebb gyermekük önállósodását ugyanúgy kötelességük segíteni, mint korábban a nagyobbakét: harmadéves orvostanhallgató, kórházi gyakorlatra jár, a labormunkák késő estébe nyúlnak, jövőre éjszakai ügyeleti kötelezettségei lesznek…

 

A helyszínen másodpercek alatt, még a liftben, felfele menet kipipálta az ingatlan ajánlólapján felsorolt előnyöket – központi fekvés, kitűnő összeköttetés, kertre néz. Közvetlen közelben klinika, bank, szuperette, kisvendéglők, kávézók, hangulatos boltocskák. Belépve azonnal látta, hogy a lakás teljes felújításra szorul, de nem érdekelte. Kifogásaival ki sem rukkolt, pedig szerette volna az árat lejjebb srófolni, de tudta, fölösleges próbálkozás lenne. Kint a folyosón és lent, a kapu előtt sorban álltak az aspiránsok.

 

Hogy ez a revitalizált diákkuckó később nem egy, hanem nyolc családtagnak nyújt menedéket a francia adminisztrációs kötelezettségek útvesztőiben, nem láthatta előre. Utóbb okkal, ha nem is jogosan, nyolcadmagunk személyneve is állt a postaládán. Szerencsére, senki nem firtatta a tények és részletek összefüggését, a nyilvántartásban szereplő hat felnőtt és két gyermek életének körülményeit harmincnyolc négyzetméteren. Sohasem tartózkodtunk a helyszínen valamennyien egyidőben, számla fizetetlen nem maradt, és igyekeztünk a postás kedvében járni: családneveink betűrendben szerepeltek a névtáblán, a házmester pedig elégedett lehetett az ünnepi időszakokban kötényzsebébe csúsztatott borítékokkal.

 

A rendelkezésemre bocsátott birodalom: funkcionális másfél szobás összkomfort. Berendezésében skandináv irányultság, klasszikus-angolos elemekkel gazdagítva. Pasztellszínek, természetes anyagok. Maximális helykihasználás, méretre készült, funkcionális bútorok. Minden adott volt, hogy jól érezzem magam. Lepakoltam, a hőség miatt épp csak megpattintottam a külső ablaktáblákat, a félhomályban átfutottam a postát, megöntöztem a növényeket. Másnap készültem a nagykövetségre, de még aznap terepszemlét tartottam, elsétáltam az Exposition utcába.

 

Nyáresti derű és távoli közlekedés moraja jól megfértek a Mars-mezőn: családok, szerelmesek, baráti csoportosulások sütkéreztek az alkonyatban. Távolból őrködött fölöttünk az Eiffel-torony. Gyermekek hancúroztak az enyhülő hőségben. Visszapasszoltam egy elgurult, pöttyös labdát, de a kis katicabogarassal, ami pont olyan volt, mint odahaza a „miénk”, közelebb mentem, a pöttöm tulajdonos ölébe adtam egyensúlya megtartásának értékes tartozékát – hiányában időközben a fenekére huppant.

 

Krisztina rekedtes hangocskáját is hallani véltem az est laza zsongásában!… Válltáskámhoz kaptam: hidratálni, vízzel kínálni a gyermeket… Ösztönné lett mozdulatom okafogyott volt pedig – ernyedten karórámra pillantottam: vacsoraidő. Vajon asztalnál ülnek? Vagy már lefekvéshez készülődnek? Fáradt-e a kicsi hölgy?… Mivel telt a nap? Ficánkolós pancsolás? Bohóckodás? Volt-e újabb játékhadjárat vagy más komoly(abb) tevékenység? Főzésben-sütésben, a hokedlin állva sokszor kibicelt, segédkezett a soros ebédkészítőnek, a ruhateregetés is számtalan bújócskalehetőséget nyújtott. Lányomnak bejött a provanszi élet: boldog volt, hogy olyan sokan vagyunk körülötte. „Tartalékba” kerültem, korábbi alfa-és-egyben-omega szerepemnek befellegzett; mégis biztos pont maradtam napirendjében – hozzám szaladt, hogy beszámoljon minden érdekességről. Átöleltem, megbeszéltük, magyarul, amit épp kellett. Kérés nélkül is megkaptam sietős-maszatos pusziadagomat, azzal szaladt vissza foglalatosságaihoz. Leginkább a nyelvi újdonságok, verbális sikerei lelkesítették. Túlnőtt a yes, please vagy a silly me, silly! ismételgetésén. Angolul, franciául rohamosan gyarapodott szókincse. Teljesítményével, idegen nyelvi jelenlétének erősödésével még jobban belopta magát a családtagok szívébe.

 

Csöppség és újdonsült nagyszülei akkoriban csak nagyjából értegették egymás szavát. Hiába tudtam, jó kezekben hagytam mókuskámat, gondolataimban felülkerekedett az aggódás. Elaine-nel megegyeztünk, lehetőleg nem emlékeztetjük a távollétemre: otthonról ők csak akkor jelentkeznek, ha a gyermek igényli, hogy beszéljen velem. Az elalvással járó szorongás ellen Richard kitalálta, hogy olvassak hangszalagra meséket, ő majd sorra lejátssza őket. Lelkesen azonnal rendelkezésemre bocsátotta a szükséges technikai felszerelést, kiszolgáltatva ezzel magát kisebbik fia és felesége hecckedvének. Nógatták, hallgassa csak minél többet azt a hanganyagot! Tanulja meg a nyelvet! Gasztrokedvenceivel – a kolozsvári rakott káposztával vagy a gombás csirkepaprikással – ellentétben a magyar mesék nem ronthatnak koleszterinszintjén, maximum a vérnyomása csökkenhet tőlük!

 

Budapesten a gyufaárus kislány és a kis hableány osztoztak a liebling-státuson, Franciaországban – a tenger közelségének vagy a geofizikai adottságok rokon vonásainak hatására – Maros és Olt története kúszott a sikerlista élére. Minden alkalommal ugyanazt a forgatókönyvet éltük meg; változatlan hangerővel és intenzitással sírt egyszemélyes hallgatóságom, és hosszas vigasztalás következett, mielőtt elaludt volna. Richard tapintatosan repertoárváltoztatást javasolt; Elaine „ő bizony másképp csinálná”-val à propos-zott, Malcolm a némajátékra esküdözött. Ajánlotta, vegyük le műsorról a tragédiát, ő szívesen improvizál helyette. Thomasra maradt a megerősítés hálátlan feladata: szerencsére készségesen tanúskodott, minden korábbi változtatási kísérletemet meghiúsította az érintett. De facto: elalvási szokás része lett a negatív katarzis. Passzolt Krisztinkának a mesés kesergés, mert olyan jól ismert minden részletet, hogy anticipálta a fordulatokat. Imádta a változatlanság bizonyságát, hogy nem érheti meglepetés! Alig várta az „itt a vége, fuss el véle”-t! Amint elhangzott, kezdhetett zokogni – nagyáriájának végén pedig Piheország Párnavárában kimerülten elaludt!

 

Besötétedett. Összevissza csavarogtam a Szajna partján.

 

Friss, urbánus szabadságélményemre rátelepedett amorf aggodalmam; tehetetlenségérzés? féltés? Űzött hazafelé. A Grenelle-en már futólépésben haladtam, amikor megcsörrent Richard mobilja.

 

Thomas jelentkezett, Londonból.

 

– Drága szerelmem! Hogy vagy? Süt a nap? – érdeklődött egy szuszra, magyarul. – Nagyon hiányzol! Vigyázz magadra! Alig várom, hogy megöleljelek! – lelkendezett, de elakadt. Ennyi volt a tavalyi debreceni nyári egyetem magyar nyelvtanfolyamán, házi feladataként írott szövege. – A többit franciául mondom – váltott elegánsan műfajt és hangnemet. Mesterfogásával áthangolta a helyzetet, komolyra fordította a szót. Elmondta, hogy apjának kapcsolatai kézről kézre adták. Holnap kiállítják a nemzetközi házassági szokásbizonyítványt, mégsem utazik vissza hamarabb. Új öltönyt vásárol magának, levizitel rokonoknál, havereknél. Kicserélteti az útlevelét. – Látnod kellett volna, hogy néztek rám, amikor a teljesség igényével négy darabban bocsátottam láttamozásra – hadarta, és gurgulázott nevetése. – Oké, kedvenc pubjaimba is bekukkantok. Hozzátette, hogy néhány perccel korábban beszélt Elaine-nel. A fiúk – azaz Richard és Malcolm – pillanatnyilag esti oktatásban részesülnek, hátratett kézzel figyelnek, Krisztina az óvó néni.

 

– Esett az ázsiód, my dearest, már csak nekem hiányzol…

 

Nem bántott különösebben, hogy megszakadt a vonal.

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében