Az 1938-ban írt Orgonaverseny Francis Poulenc mecénásának, Edmond de Polignac hercegnőnek a felkérésére született. A rendhagyó szerkezetű kompozíciót szerzője (1899–1963) a Johann Sebastian Bach zsenije előtt tisztelgő hommàge-nak szánta. Mi tagadás, a 20. században rég divaton kívül esett már szóló-orgonaversenyt írni – a műforma igazi virágkora amúgy a 18. századi zenei barokk időszaka (Vivaldi, Händel). Akárcsak csembalóversenyében, Poulenc tehát itt is a barokkban gyökerező és oda visszamutató formát használt, mégpedig a korban igen kedvelt g-mollban. (A legszemléletesebb utalások egyike épp az Orgonaverseny kezdő formulája – amely a záró részben persze visszatér –: Bach 542-es jegyzékszámot kapott, ugyancsak G-moll fantázia és fugájának „újrahasznosítása”.) A 18. század eleji hangszertechnikai adottságokkal szemben azonban Poulenc bő fantáziával aknázta ki a 19. századi romantikus orgonaépítés Aristide Cavaillé-Coll által tökélyre emelt hagyományát, ezen az áron vált lehetővé a Bach és kora előtti tisztelgést monumentalitással és tobzódó hangulati-hangszínbeli változatossággal kombinálni. A gigantikus vagy épp éneklően lírai zenei építményekről viszont kétségkívül az a César Franck juthat eszünkbe, aki a szólóorgonai hagyományok és a szimfonikus gondolkodásmód ötvözése révén lett a zeneirodalom megkerülhetetlen tényezője, és aki jószerével az őutána következő párizsi szerzők szinte mindegyikében tovább élt. Poulenc ráadásul – mintegy az orgona ellenpontjaként és/vagy dialóguspartnereként – a timpanit (üstdobokat) is csaknem szóló szerepűvé emelte, s e két hangszerpillér között a kizárólag vonósokból álló nagyzenekar megbízható, forma- és árnyalatgazdag közeget biztosít.
Alig kétéves az a felvétel, amelyet ezúttal a figyelmükbe ajánlanék. Az Európa-szerte egyre kedveltebb Iveta Apkalna lett orgonaművész ül a Frankfurti Szimfonikus Zenekar koncerttermének grandiózus hangszerénél. A kolumbiai-osztrák Andrés Orozco-Estrada vezényel. Poulenc-együttműködésük valójában egy több évre kiterjedő partnerség egyik állomása. A rendkívüli muzikális, csupa-lélek Orozco-Estrada és az alapértelmezésből hűvös-kimért észak-európai vérmérsékletű, de a líra és a játék iránt egyaránt fogékony Apkalna remekül rezonálnak egymás Poulenc-koncepciójára.
Rendhagyó szerkezetűnek mondtuk az első sorokban az Orgonaversenyt. Valóban az, hiszen a megszokott, három-négytételes struktúrától eltérőleg Poulenc koncsertója egyetlen nagy rész, amely hét szerkezeti egységre tagolható – persze további gazdag részletezésekkel.
Poulenc a Hatok legegyénibb, legmarkánsabb arcélű tagja volt. Eric Satie hatása, majd a Hatok szellemi (és gyakorlati!) műhelyének nyomai azonban fokozatosan halványultak életműve ívének második felében. De persze rengeteg további impulzus is meghatározó módon játszott közre zeneszerzői profilja alakulásában. (1922-ben például egy Darius Milhaud-val tett utazás során Bécsben találkozott – majd ennek nyomán módszeresen ismerkedett is – Berggel, Schoenberggel és Webernnel, 1923-ban az Orosz Balett és Gyagilev megrendelésére 1924-ben komponálta első nagyszabású zeneművét, A szarvasünők című balettet.) Poulenc 1936-ig hű maradt a fauvista irányzathoz. Ezután azonban szellemi érdeklődése erősen spiritualizálódott, s ekkortól elsősorban vallási tematikájú, illetve egyházi zenét írt (Messe a capella, Stabat Mater, Gloria, Répons des Ténebres), de lírai darabok is szép számban kerültek ki keze alól (Les Mamelles de Tirésias, Le Dialogue des Carmélites).
De vissza az Orgonaversenyhez! Nem méltatlanul tartják Poulenc egyik leggyakrabban játszott és az orgonairodalom kánonjában igen hamar pozíciót szerzett művének. Az 1939 júniusában Maurice Duruflé által bemutatott, innovatív Orgonaverseny egy komplex „képletű”, többrendbeli irányváltáson átesett, „finomított” Poulenc-t állít elénk. „Ez itt nem az a gondtalan Poulenc – kommentálta magát a komponista –, aki a kétzongorás concertót írta; inkább egy olyan zeneszerző, aki útban van egy kolostor felé – egy tizenötödik századi Poulenc, ha úgy tetszik.” A rövid szakaszokból álló, neobarokk mű kétségkívül súlyos és komoly, ám ugyanakkor nem kedélytelen és nem nyomasztó. S még csak azt sem mondhatnók, hogy valamiféle vallásos-misztikus szellemi szomjúság hatja át. Nem religiózus zene, de spirituális konzekvenciákban gazdag, ráadásul egyetlen pillanatra sem térül el a dallam tiszteletétől. Nemcsak belekóstolni érdemes, igazán megismerni is!
