Ilyen egyszerű ez. Eszteró István nyolcvanéves, s ez ünnep, példa is. Példa arra, miként lehet saját utat járni úgy, hogy nincsenek a közelben olyan segítők, támaszok, amelyek, akik a buktatókon túlra jutni segítenek.
Eszteró István költői létformája, annak sajátosságai tulajdonképp már születésekor tisztán körvonalazódtak. Mert Végváron született, s ennek okán a csatározásokhoz már zsenge ifjúkorában hozzászokhatott – mondanám. Ezt azonban nem tudom.
Valami mégis rejlik Végvárban és a végvári hely szellemében, mert Eszteró István olyas dolgokat vállalt fel, mint a magyar irodalom oktatása Újtusnádon, Resicabányán, Rékáson, Nagybodófalván, Végváron. Olyan helyeken, ahol egyre ritkább a magyar szó napjainkra… csak Végvár kivétel!
Kivételes az is, hogy Eszteró István közel húszéves hallgatás után újabb verseskötettel jelentkezett, visszatért.
Első kötete 1983-ban jelent meg, a második 2004-ben, melyet aztán „hagyományos” lendülettel követtek az újak. A leghosszabb versszünet „babérja” Füst Milánt illeti, Eszteró lírikusi története egészen más, hiszen az első kötetet sem sieti el 1941-ben született szerzőnk. Mely el-nem-sietést az is magyarázza – e sorok írójának legalábbis – , hogy Eszteró gyakorta választotta a „beszédes magány” útját a rivaldafény helyett. Versbéli sávjain a tanári pálya lezárása után indul el ismét.
Sávokról, többsávos útról lehet szólani Eszteró lírája okán, mert a jambikusan magyaros, rímes négysorokból álló költeményektől kezdve az epigrammákig, szonettektől a szabadversig – sokféle módon tud olvasói előtt megjelenni, ám a sorok, szavak mögötti hangzása mégis egységes egésszé formálja a XXI. században megjelent kötetek sorát. Így lesz a könyvtárból hölgytár, bolygónkból Múzsa, a vers pedig mindegyre újraírja önmagát, mint „gömbvillám szobába tévedt szárnya”.
Amikor talán sokan már nem számítottak rá, Eszteró mégis újrakezdte a sáfárkodást a reá bízott tálentommal. Az irodalmi életben is gyakoribbá vált jelenléte, nem csupán a folyóiratokban, irodalmi esteken, de irodalmi események szervezésében is. Nyugodt siettséggel – tehát lendületesen, de korántsem úgy, mintha a kihagyott időt kívánná pótolni, úgymond: utolérni korábbi pályakezdő önmagát.
Ennek is köszönhető, hogy az ív, amelyet a 2004-től eltelt idő megrajzolni látszik, töretlen, egységes, ha arra kérdeznénk rá, van-e haza a magasban, Eszteró válaszolja: haza a magányban. E mondatot tűzi egyik verse elé, címként, zászlóként, ám a vers szövetében másról is szó esik, arról, hogy „vers a hazám”, mert, mondja szikáran: „Verslábat Trianon meg soha nem futamít”.
Amiről ír, kimondva, kimondatlanul: miként is lehet ez űrben kószáló golyóbison zajló röpke életünket élhetővé, egésszé, ha nem túl nagy szó: boldoggá formálni.
Sorok között, utalások által, célzások sorával vagy éppen nagyon is szókimondó sorokat követő visszafogottsággal, de azt mondja el: mindez a vers által történhet, könnyebben legalábbis, mint a teljesen hétköznapiba fúló vagy a prófétikus végletekig előrevágtató módszerekkel.
A világban középen megállni akaró szellem jogaiért áll ki, a hétköznapi és a prófétikus hangzás között önmagát mindegyre középen megtartani igyekvő beszédmód által. Miközben szívesen kalandozik el, tesz kitérőket a paródiák vagy éppen a kiáltványhangzású szabadvers felé.
Eszteró István nyolcvanéves.
Isten éltesse! Jó kalandozást!
