Tükörvilágok 2. (Árkossy Mester születésnapjára) 2019 No, barátom, elmondhatod, hetvenötöm, hetvenhatod felejtődött, miért nem kapott egyikőjük sem kalapot? Bár tán furcsa is lett volna, hogy ha ez lőn tollam dolga, maga-magát térítgetni, aranylébe merítgetni. Kihagytam hát az alkalmat, ám a számok rajtam kaptak. Hetvenhatod, hetvenötöm visszalopom, lekörözöm. Hiszen öröm ez a játék, s tán nem csupán rím-ajándék, legyen mentség, ha megrónak (mert rólam írsz, én meg rólad), hogy e játék nem előleg, mi tudjuk csak, hogy „utólag”. Ám ezen túl nagy feladat, miként húzom föl a falat, ahol évünk lakni készül, mindenféle hakni nélkül? Nagy kérdés, hogy rabregényem változott-e tavaly óta? Tán nagyobb lett minden ember, s talán kisebb minden fóka, ennyit tudok hozzátenni számadásként tavaly óta. Hetvenhatod, hetvenötöm, túl a négyen, túl az ötön, fújják, mint egy régi páros, noha a dal nem rím-páros: Volt egyszer egy Kolozsváros, a kapuja kilenczáros, lakott abban sok mészáros, s egyik sem volt Virág János. Tükörvilágok 3. (Árkossy Mester születésnapjára) 2020 Tél-túl híren, híven, havon, minden módi okiraton, hetvenheted, hetvenhatom megáll néha s eltűnődik: „Mire is volt hivatalom?” Igaz-e a birodalom, mit nem lakhat a hatalom? Kérdésünk benn motoz néha, mint a látszat tartozéka, tulipános, kicsi téka legyen létünk jutaléka, melyben titkos tükör rejlik, csak mi tudjuk, benn mi sejlik. Hetvenheted, hetvenhatom átkelt egy-két hóviharon, sivatagon, s akármilyen a hatalom, éjünk érve, s érve napnak, hetvenhétnek, hetvenhatnak: körülöttünk bármi lehet, tenger-éj vagy sötét vírus, lelkünk mélyén a homályból felfénylik a Nautilus. Éppen ott Mintha cilinderben lett volna, s nagy, fekete malaclopóköpeny-féle takarta a hátát, befordult épp a Bocskai utcába, csak egy pillanatra láttam, csak megpillantottam éppen, minden bizonnyal Kulin Juci nénihez igyekezett, aki édesanyámnak annakidején lánykori barátnője volt. Kétségkívül ő volt. Minden bizonnyal ő volt. Hát odaugrottam s hirtelen ráköszöntem: Kezicsókolom, Kulin bácsi! Megállt, rámcsodálkozott. Így állunk ott azóta, a Bocskai utca sarkán, mindketten. Tudjátok, ott, ahol tulajdonképpen nincs semmi. Ez is egy vers Szeretnék elmenni annak a kis vietnami lánynak a szülőfalujába, aki évek óta ugyanolyan cipőket, papucsokat, szandálokat árul ugyanazon a helyen, ugyanabban a boltban. Egyszer megkérdeztem tőle: hogy hívják? Azt mondta: lábbeli.
|
