"hiába szájmaszk, vérplazma, vakcina"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 6. (812.) SZÁM – MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A halottak demokráciája
ANDRÉ FERENC
A költészet a határsértés terepe Interjú Áfra János költővel
ÁFRA JÁNOS
Kályha és lefolyó
Csontos Márta
A kávé világnapja
Günter Kunert
Az írásról. Feljegyzések I.
Eszteró István
Óda a fehér laphoz
Karácsonyi Zsolt
Eszteró nyolcvan
Kenéz Ferenc
Kenéz Ferenc versei
BORCSA JÁNOS
Erdélyi értelmiségi lét járványok és sok más huncutság idején…
Borsodi L. László
Tavaszi nehézségek (szilánkos)
Gyárfás István
Gyárfás István versei
Radu Nițescu
Radu Niţescu versei
Balázs Hanna Imola
Forradalom most!
Radnai Dániel Szabolcs
Új történet, régi dallam
Ferdinandy György
Levél orvosomnak
VARUJAN VOSGANIAN
Útmutató egy létező Írószövetséghez (Mic îndrumar privind ființarea USR)
Benedek Szabolcs
Ez nem Amerika (regényrészlet)
Szántai János
Volt egyszer egy… Hollywood(i Reneszánsz)
Egyed Emese
A Kőszínház-jelkép
Tankó Andrea
Mindennapokról és nem mindennapiról „Nem látom a napfelkeltét, nem látom a naplementét, csak jönnek, óvatosan, a kukorékolás jelzi, valami történik.’’
MÁRTON EVELIN
A hétköznapok mélysége és magassága
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Melyik út vezet ki Rómából?
Jakabffy Tamás
Dennerlein
HORVÁTH BENJI
Elefántok a szobában. Székely Sevan jelenései
 
Radu Nițescu
Radu Niţescu versei
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 6. (812.) SZÁM – MÁRCIUS 25.

Angyalom-angyalkám

(Înger-îngeraşul)

 

Reggel a szokásosnál lelkesebb voltam,

hogy felfedezték a gravitációs hullámokat,

de estig néhány terv összedőlt és egy

 

barátom lenyugtatott – ugyanígy volt

2013-ban a Higgs-bozonnal, ezek a dolgok

nem érintenek meg minket igazán.

 

Angyalom-angyalkám, mért hagysz engem cserben,

hogy ha valaki megkérdi, mi a helyzet, hogy vagy,

mért csinálod, hogy folyton csak nézek magam elé?

 

Mások mondják (ők tudják jobban), hogy én

hagytalak először cserben téged, de ehhez

bátorság kell, és te ismersz, milyen félős voltam már

 

az oviban: aludni kellett délben, és a többiek kimentek

a folyosókra, expedíciókat szerveztek, hogy meglessék

az alvó lányokat, én meg ott maradtam az ágyban,

mozdulatlanul, szememre húzva a takarót.

 

 

 

Azt hiszem, az az ég

(Cred că ăla e cerul)

 

 

Ez az az óra, amikor elfáradnak a patkányok,

még futnak egy kört, aztán mennek haza.

Egy férfi ordítja egy másiknak, nem arra,

sötét van és pisiszag. A bákói vasútállomás.

Próbálod tiszteletben tartani a csoportdinamikát,

nem leönteni a barátokat kávéval.

Kicsit arrébb, a rakományok között

egy fejetlen tyúk, és egy kutya sem

elég szerencsés, hogy észrevegye.

Nem mutatod meg senkinek,

egyes dolgok csakis érted vannak.

Mint ahogy kérdezi Bill, egy rajzfilmszereplő,

minden alkalommal, amikor felébred,

hogy agyát kiszívták a dzsungel csigái,

mikor lesz vége a fájdalomnak, mikor?,

 

kevésbé patetikusan, és lehet, hogy a fájdalom helyett

más szót használt, ami most nem jut eszembe.

 

Az eső kijátssza tükörképeinket az ablakon, sorra nézünk

az ellenőr felé, és amikor valaki odanéz, a tükörképe nem mozdul,

mintha mindannyian előre néznénk, a fenyvesen túl,

a napkeltére, a napkeltén át, ki tudja, hová, az életbe,

 

a békási személyvonat folyosóján vagyok,

mellettem két ingázó,

és semmire nem emlékszem a beszélgetésükből.

 

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a memóriámban

van egy kis szellőzőnyílás, pókokkal a sarkaiban,

ahol a legfontosabb dolgok elvesznek,

és ha nem vesznek el, úgyis hiába koagulálnak.

 

Minden ragyog, amikor felébredsz, és mert minden ragyog,

nem tudod már, hol vagy,

egy ikont látsz, rajta Jézust és Jánost, de

nem ismered fel a harmadik szereplőt, furcsább,

pszichopata szemei vannak és mintha hiányozna egy darab a fejéből.

 

Minden ragyog, és mert minden ragyog, érdekessé válik,

hogyan működünk a fény viszonylatában, hogy bárhova nézel,

a múltba nézel.

Látod, hol volt a nap nyolc perce és ugyanígy azt is tudod,

hogy a lány, aki távolodik tőled, most valamivel távolabb van.

 

Valami váratlan dolog történhetne egy ilyen reggelen,

egy mesterlövész vegye célba a megszokást.

 

Tegnap fent voltunk az erdőszélen,

ahol a kamionok hangja hullámokban jut el hozzád,

ahogy az út kanyarog, és ez szép,

de most túl szét vagyunk esve, hogy kimenjünk valahova.

Ülünk a szobában, Mircea és Horia csinálják a playlistet,

háromból egy szám megmesélteti őket.

Én a tableten játszom, Mihnea fülesből hallgatja a saját zenéjét.

Már nem esik és kevesebb köd van a hegyek felé,

csak az ég maradt ugyanolyan,

amikor valaki rákérdezett, mi az a fehér dolog a magtár mellett,

meg lett neki mondva, te, azt hiszem, az az ég.

 

Korábban, mielőtt energia nélkül maradtam,

mindent összeszedtem a kis kék égőkkel teli teraszról.

Megpróbáltam megszámolni őket tegnap este, túl sok van,

egyesek nem is égnek, és nem találtam

semmiféle segédképletet.

Cserébe a légyszalagon tízféle rovart számoltam

össze, folytathattam volna, de egy idő után

megunod, hogy kint ülj a hidegben, tedd magad,

hogy írsz, miközben bent valaki folyamatosan nevet.

 

Mennyi szerotonin, mennyi szerotonin,

felfelé ezt ismételgetem minden lépcsőfoknál, és mire

felérek, nem teljesen tudom, miért, de már nevetek én is.

 

HORVÁTH BENJI fordításai

 

 

Radu Nițescu 1992-ben született Bukarestben. A Bukaresti Egyetem bölcsészkarán végzett. Három verseskötet szerzője. Itt közölt versei a Dialectica urșilor (Medvék dialektikája, Max Blecher, 2016) című, második kötetéből valók.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében