(Apró észrevételek egy százéves születésnapon)
...Sohasem mentem el ún. Szabédi-napokra, pedig nagyon tiszteltem, egyetemi tanáraim közül tőle kaptam a legtöbbet; azok közé tartozik, akiket az erdélyi (s általában a magyar) közvélemény, helyesebben közvélekedés nem saját ki- és mivolta alapján tart számon (mint például Kőrösi Csoma vagy Bodor Péter esetében is): a gesztusokat körülujjongják, a valóságos érdemet figyelembe se veszik.
...Idén a Szabédi-napok egy napig tart a meghívó szerint, de azon kétszer is beszédet mond egy magas rangú politikus, aki mellesleg költő is, de azt vajon miért nem írták oda? Annyira nem rang ma költőnek lenni? A beszédet mondók közül csak Orbán János vállalja a költő címet, pedig ő vendéglős is. A meghívón se nála, se Dsidánál nem szerepel a századik.
...Gimnazista koromban olvastam verseit, 1947 tavaszán; első olvasásra megjegyeztem szakaszokat, sorokat (ha pontatlanul idézek, bocsánat: hatvan éve; kölcsönkönyvből!): „Almáink nem sietnek. késlekednek, lassan pirulnak, mire megjön az őszvég. Ezt is mondom, hogy azt is mondhassam, minden megjön, Te is megjősz még” ... aztán ezt: „Én nem nyúlok a világhoz, mert nem tudom, hogy ki csinálta, és nem tudom, hogy mért csinálta” – egy fuldokló sündisznót kellett volna kimentenie egy tócsából; meg „Külön kerékként elkeringek én is” (mikor született, nem volt híja a világnak), s végül: „Démoni dinamó dongva egy dalt dalol”, A szabédi réten címűből, amit egyesek öngyilkossága anticipációjának tartanak, szerintem nem az.
...Dsida mellett a második legnagyobb erdélyi költőnek tartottam, s éppen ezért egy év múlva nagyon megilletődtem, amikor László Gyula szobájába lépve, a régészprofesszor felszólított: „Mutatkozz be az eszes és bűbájos Szabédi Lászlónak.” A társalgásból csak arra emlékszem, hogy akkoriban töltötte a 41. életévét, az Ész és bűbáj című tanulmánykötetére tett célzásra nem mertem reagálni, mert itt-ott, ahol beleolvastam, nem mindenütt értettem egyet, de nem akartam magamnak „viszonyulási zavarokat”. Viszont a Veér Annától el voltam ragadtatva, tulajdonképpen első olyan olvasmányom, amelyet akkoriban szürrealistának minősíthettek, Hoffmann, Chamisso, Meyerinck később kerültek kezembe, sajnáltam, hogy nem ír többé fantasztikus prózát, de a rendes elbeszéléseit is szerettem, pl. a Kálmánka és a jóság címűt – egy tanárról szól, aki udvariaskodik a szemtelenkedő diákkal, az lemarházza, a tanár emiatt majd agyonveri – Kosztolányi legjobb elbeszélései, például a Fürdés mellé állíthatónak képzeltem.
„A líra, epika és dráma gyakran szinte egybemosódik a munkáiban. Szereti a nagyobb lélegzetű, bonyolult összetételű lírát, mely az epika felé ágazik. Általános jellemvonásait hiába keresnénk: azok közé tartozik, kiknek egy-egy verse, vagy novellája önmagában s nem az író teljes oeuvre-jéhez való viszonylatában érték.” (Várkonyi Nándor).
...A következő esztendőben, másodéven két előadását hallgattam, Új népiesség és Romantika és realizmus címűeket. Az utóbbiban sokszor visszatért arra a már nem emlékszem kitől származó megállapításra, hogy a romantika a szélső racionalisták álarcosbálja. Szemináriumon kívüli beszélgetések során meglepett: annak ellenére, hogy volt unitárius pap, kommunista pártag, franciás világirodalmi tájékozottsága – egyik kedvenc írója Chesterton, az angol ókonzervatív, Csütörtök című regényének tartalmát, valósággal élvetegen, többször elmesélte. Először nem értettem, miért kedveli annyira? Majd rájöttem: a Csütörtökben senki sem azonos önmagával, mindenki álegyéniséget visel, eszembe jutott egy verse, amelyben a napot is meggyanúsítja: hogyhogy nyugaton tűnik el s reggel keleten kél fel, micsoda gyanús utakon, titkolandó helyeken járt éjszaka? Meg hogy gyűlöli a pillangót, aki álcaként készül fel jövőjére, a jövendő hernyólelkű várományosaként...
...Legmélyebben az önazonosság, az egyetlenegy Én igazolása foglalkoztatta, az alter ego, a Doppelgänger, a kettős én lehetősége gyűlöletes volt előtte (szerencsétlen kimenetelű pamfletje Călinescu ellen, az Egy emberben két ember?), és végül ebből fakadt, nem csoda, hiszen annyi minden volt kénytelen lenni: teológus, tanár, költő, újságíró, könyvtáros, dramaturg, román katona, majd (a „magyar világban”!) román népiskolában tanító, könyvtáros, múzeumigazgató, egyetemi tanár, dekadens író és viszont pártagitációs rigmusok szerzője; érezte, hogy mindezeken belül egyetlen valakivel és valamivel kellene azonosnak lennie, és még messze nem ért a végére a gyűlölt átváltozásoknak és a még gyűlöltebb át nem változhatóságnak.
...Személyes rokon- és ellenszenveit is ez a motívum határozta meg. Ismerőseik csodálkoztak például, hogy azonos irányulások, „elő-szere-te-tek” mellett (a magyar nyelv imádata, népnyelv, népköltészet, népi és népies irodalom) miért nincs jó viszonyban Gellért Sándorral?
Meg is kérdeztem egyszer tőle. Felmordult: „Miért játssza meg a vadparasztot? Egyetemet végzett, de azon túl is művelt, roppant tájékozott ember, miért akarja, hogy egy mongol tevehajcsárt tiszteljek benne?”
...Megválogatta, hogy kire haragszik. Abban az időben, forgalomba került egy olcsó szürke kalap, amely nagyon gyorsan megkopott, és vörhenyes színt öltött. Egyszer előadás után ottfelejtette a katedrán. Sz. – rokonszenves, jófejű, de mindig kajánkodó kollégám – felemelte, forgatta: „Ez a kalap pont olyan, mint a gazdája” – mondta –, „kívül vörös, belül szürke!” Ebben a pillanatban Szabédi karja átnyúlt fejünk fölött: „Azért adja csak ide!” Sz. egy évig rettegett, de Szabédi soha egy pillantással sem torolta meg a szellemességét. Bajor Andor viszont egy irodalmi vita során írt egy szellemes gúnyverset ellene: noha később formálisan kibékültek, Szabédi azontúl csak annyit szólt hozzá, hogy jó napot, és félrenézett.
...Katonakoráról csak egyvalamit mesélt, de azt gyakran felemlegette: „Kérdi az őrmester, hogy mi a foglalkozásom civilben. Mondom, hogy dramaturg, jó-jó, felel az őrmester, azt tudom, hogy török vagy (ştiu, că eşti turc), de mi a mesterséged!? Ha már letörököztek, volt a században pár török fiú, összebarátkoztam velük!” Felfedezte, hogy léteznek azonos gyökerű, s mégis egymástól teljesen függetlennek tartott magyar, román és török szavak. Ez volt az első lépés majdani posztumusz főműve, A magyar nyelv őstörténete felé. Amikor, még életében közzétette első fejezetét, a finnugor nyelvészet módszerének csípős hangú bírálatát, kitört egyetemi kollégáiból a nyílt gyűlölet, különösen Szabó T. Attilából, akivel valaha tisztelték-becsülték egymást. De már azelőtt is, valóban úton útfélen – nekem pl. egyszer két és fél órán át a kolozsvári főposta előtt sétálgatva – mindenkinek fejtegette, hogy létezett egy őslatin nyelv, és ebből alakultak ki egyrészt a klasszikus latin és az újlatin nyelvek, másrészt a finnugorok, és még kialakulás közben is hatottak egymásra... Ehhez azonban a fejlődési szakaszokról konkrét időrendi táblázatot kellene készíteni, de „majd, ha sikerült az egybevetést e nyelvek és a török meg a görög között is elvégeznem, akkor a régészek is rá fognak döbbenni”, mondta optimistán.
...A csíkszeredai múzeum egykori régésze, Kovács Dénes, különben festőművész is, mesélte: „Panaszkodtam Szabédinak, hogy a minisztérium kiadta feladatba minél több dák leletet felmutatni, az eddig a trák-gétának vagy kelta-illírnek tekintett leleteket is »kereken«, közvetlenül dák leletnek kell minősíteni... Szabédi felkacagott: Csak rajta, találjatok minél több dák leletet! Majd leesik az álluk a minisztériumbelieknek, mikor kénytelenek lesznek felismerni, hogy a dákok mi vagyunk!”
...Idegesítették az eltussolt kérdések, a tisztázatlan helyzetek. „A mai világpolitika: ahelyett, hogy tisztáznák a helyzeteket, inkább megrohasztják. Nézzük a koreai helyzetet: végül is nem tisztázták, hanem megrohasztották. A libanoni helyzetet: nem tisztázását akarják, hanem megrohasztását!” (Majdnem hatvan éve mondta!)
...Érzékelte, noha nem mondták szemébe, a szemrehányásokat, „antiimperialista” rigmusaiért, ezért magántársalgás közben is bizonygatta „az imperialisták” szörnytetteit; olyan bombázásokról és akciókról beszélt, amelyekről az amerikaiak is csak az utóbbi években kezdtek őszinte dokumentumfilmeket gyártani. (Éjszakáként rövid és hosszú hullámon francia adókat hallgatott, de nyilván baloldali műsorokat is.)
...Utolsó találkozásaink egyikén (úgy 1956 felé) mesélte a következőket: „Egyszer beállított hozzám valaki, és siránkozva előadta, hogy a háború alatt, saját életének mentése érdekében, milyen szörnyűséget volt kénytelen elkövetni egy közeli rokona ellen. Ordítani kezdtem: Fogja be azonnal a száját! Ha már képes volt elkövetni, hogy meri nekem elmondani? Hogy meri e gaztett terhét és szennyét az én tudatomra terhelni? Akár igaz, akár nem, amit mond? Az ember nem köteles mindent megtenni! Ha már ilyen helyzet áll elő, az ember nem köteles engedelmeskedni, inkább a halált választja!”...
Nagyon élénken bennem maradt ez az elbeszélése, amiatt öngyilkosságát nem is próbáltam soha a családjában történt precedensekkel magyarázni…
