Vámos Miklóst az utóbbi években egyre jobban foglalkoztatja az öregedés és annak mellékjelenségei: elmúlás, változás, újjáéledés. A múltnak mélységes mély kútjába való beletekintés, a személyes életút alkonya, a világ folytonos változásának új felismerései – csupa olyan téma, amely a szerző legutóbbi műveinek fő mozgatója. Már a 2011-es Tiszta tűz című elbeszéléskötet több darabjának az idősbödés a témája; a 2012-es Szitakötő egyenesen az 1950 körül született nemzedék regénye kíván lenni; a tavaly megjelent töredelmes vallomás apró tárcanovelláit pedig teljes egészében az idő múlásának tapasztalata, s az e fölötti rezignált elmélkedés hangulata hatja át. De Vámos nem áll meg ennyinél: a múltban való kutakodás során önnön életművére is „szemet vetett”, hiszen Legközelebb majd sikerül című legújabb regénye egykori első nagyobb lélegzetű munkájának, az 1976-ban megjelent Borgisz (Kozmosz Könyvek, Budapest) című kisregénynek a történetét „folytatja” – négy évtized elteltével.
A két, egymáshoz képest több, mint negyven év eltéréssel keletkezett mű viszonya a látszat ellenére azonban nem a mozis kasszasikerek (trilógiák, szériák) képleteként írható le. A folytonosságot és a kapcsolódásokat támogató motívumok inkább csak jelzésszerűek, míg a különbségek szembetűnőek – mind a cselekmény belső világára, mind az irodalmi szöveg egészére nézve. A jogi kar elvégzését követően nem túl sikeres filmíróvá és zenekedvelővé, Beethoven-rajongóvá lett Nagy Iván 2010-ben kezdődő öregkori kalandja (mondhatni: „egy barátság és néhány szerelem története”) kapcsán nem válik túlzottan fontossá – a cselekvéseket motiváló tényezővé – az, hogy ő éppenséggel azonos azzal a Najn Ivánnal, aki sikertelen egyetemi felvételijét követően, a sorkatonaság kötelessége alól kibújva egy budapesti nyomdában kénytelen eltölteni egy évet, nyomdaipari tanulóként. Az apró számmisztikai azonosságok persze rögtön felkeltik a Borgisz történetét ismerő olvasó figyelmét. Az 1976-os regény címe egy nyomdai szakkifejezés, a kilencpontos betűnagyságra utal, összecsengve a félig zsidó származású Iván vezetéknevének németes változatával („Neun”); s e nevezetes betűméret, a borgisz okozza, hogy Ivánnak a történet végére csak kilenc ép ujja marad, mivel a művezetővel való dulakodást követően a kombinált sorvágó és sorgyalu levágja egyik ujjpercét.
A beethoveni szállóigét magán viselő Legközelebb majd sikerül a Borgiszhoz hasonlóan ugyancsak kilenc fejezetből épül fel, ugyanakkor hosszabb és bonyolultabb is annál. Először is nem csupán kilenc hónap, hanem összesen kilenc év (2010−18) történetét meséli el, s mindez a maga négyszáz oldalával a nem túl hosszú Borgiszhoz képest már nagyregénynek mondható. Ugyanakkor a fejezetek száma nemcsak a szerzői pretextusra, hanem a regény talán legfontosabb szereplőjére, Ludwig van Beethovenre, s az ő kilenc szimfóniájára is utal. Az egyes fejezetek – hangsúlyozott authorális célzattal – megfeleltethetők a Mester szimfóniáinak, így előttük hangnemjelzés található, s római számmal jelölt tételekre bomlanak. E gesztussal a szöveg – erősen megtámogatva a kiadói promóció, a szerzővel készült interjúk és a korábban Facebook-os szavazással kiválasztott, zongorabillentyűket ábrázoló könyvborító által – egyben művészregényként, a zenéről szóló, a zene által ihletett irodalmi műként kínálja magát, amelyről később még lesz szó.
Mindazonáltal a Legközelebb majd sikerül kevésbé folytatása, mint inkább „visszaéneklése”, ellenpontja a Borgisznak. Míg az 1976-ban megjelent kisregény, mely egy 18 éves fiatalember kényszerű és (szó szerint) „véres” felnőtté válásáról szól, lassú, monoton, eseménytelen, ugyanakkor elgondolkodtató. Ehhez képest a Legközelebb majd sikerül olvasmányos, eseménydús, fordulatos, meghökkentő, s egy percre sem álcázza magát lélektani mélyfúrásnak (mely egyébként valóban erénye). A filmíró Nagy Iván öregkori megismerkedése Kispéter Iván hangmérnökkel valóban „egy gyönyörű barátság kezdete”, ahogy az elbeszélő a Casablanca híres záró sorait idézi (12.). Barátságuk hosszú és fordulatos történetében szinte minden olyan előfordul, ami a Borgisz beszűkült, szocialista világképében elképzelhetetlen lett volna és a mai átlagolvasó számára is meghökkentően hat. Kezdve a két Iván voltaképp „közös” barátnőjével, Lilikével, a Pest és Bécs között ingázó milliomos kozmopolita táncoktatóval – aki természetesen minden konfliktus előidézője és egyben megoldója is lesz –, az Ivánok által alapított kétszemélyes válási tanácsadó irodával, a furcsábbnál furcsább szakítani vágyó párokon és a verekedéssel végződő mediálásokon át a bécsi és párizsi nagyvilági fogadásokig. Csak épp autósüldözés nincs, bár a történet utolsó előtti fejezete („NYOLCADIK, F-dúr”) egy karambollal ér véget, amely mindent megváltoztat Nagy Iván számára. A két mű közti jelentékeny különbség a regény nyelvén is érződik: míg a hetvenes évekbeli Vámos első kisregénye kimódolt, lassan építkező munka, a Legközelebb majd sikerült gyakorlatilag falja az olvasó. Az utóbbi regény sokkal tágabb utalásrendszerrel rendelkezik. A Borgiszban nemhogy vendégszövegek alig vannak, olyan mintha a teljes cselekmény egy elszigetelt világban játszódna, ahol nem történnek dolgok, csupán Najn Iván autója, családja és a Balatoni Nyomda épülete létezik. Ehhez képest a Legközelebb majd sikerül nemcsak a Beethoven életéhez kapcsolódó vagy tőle származó idézetekkel van tele, hanem számos további irodalmi-kultúrtörténeti utalás színesíti a szöveget, Petőfi Magyar nemes című versén (271.) és gróf Bánffy Miklós regénytrilógiáján (221) keresztül, egészen a Beatlesig (398). Hogy az önidézésekről, önreflexiókról – Zenga zének (247), Rábeszélőgép (373), Anya csak egy van (374.) –, valamint a magyar és nemzetközi „aktualitásokról” (EKF2010 Pécs, Brexit, Saul fia, a Népszabadság megszűnése, Donald Trump stb.) ne is beszéljünk.
A regényben tehát nem a Borgisz cselekményének a „folytatását” kell látnunk, hanem pont azoknak az értékeknek a megkérdőjeleződését, amelyek a 18 éves Najn Ivánnak akkor olyan fontosak voltak: az anyagi és szellemi függetlenség, az önazonosság, a szabad választás lehetősége. A Legközelebb majd sikerül éppen ezeknek az elérendő ideáknak az illuzórikus voltáról, a körülményeknek és az időnek való kitettségéről – mondhatjuk úgy is: a vágyott siker lehetetlenségéről − szól, amely az öregedés folyamatában, az életút vége felé egyre inkább láthatóvá válik. Ezzel függ össze a történet ál-művészregény jellege is. Minden, ami a cselekményben célként, projektként, megoldandó feladatként kínálkozik Nagy Iván elé, az meghiúsul, zátonyra fut, vakvágányra kerül, vagy – jobb esetben – múló állapotnak bizonyul. Az eleinte jól jövedelmező válási tanácsadó „mediátor” iroda becsődöl, a Beethovenről szóló, kilenc részesre tervezett zenefilmből végül semmi sem lesz, s a regény többi szereplőjének (Kispéter Ivánnak, Lilikének, Plisszár Emőkének és Giginek) sem alakul sikeresebben a sorsa. Nagy Iván be kell, hogy érje egy kilenc évig tartó, feszültségekkel teli, de szenvedélyes férfibarátsággal, két boldog-boldogtalan szerelemmel és azzal, ami a végzetes autóbaleset után vár rá. Se zenefilm, se válási tanácsadás, se családi boldogság; a KFT együttes egyik ismert dalát idézve: „siker, pénz, csillogás, a mozivászon” – oda van mind. Egyik „mű” sem készül el, de a szerző, ahogy a cím már előre jelzi is, tudatában van annak, hogy nem is fog elkészülni („legközelebb majd sikerül”) – és ez imponáló. Vámos Miklós Jules és Jim-szerű történetének végén, az utolsó fejezetben, noha valódi örömre semmi ok, az Örömóda közös éneklése eszünkbe hozza Beethoven művének életigenlő dallamát, amely átsegít a világ göcsörtjein, s pillanatnyi megnyugvással kecsegtet.
Vámos Miklós: Legközelebb majd sikerül. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019.
