Eszteró István legutóbbi, Róma felett az ég újra lángol című kötete a számadás igen bő gyűjteménye: a szerző eddig legnagyobb volumenű munkája lehet a tíz nagy ciklusból álló, közel kétszázötven oldalas versválogatás. Nem meglepő tehát, hogy a versek is magukban hordozzák ezt a létösszegző jelleget: a formák és vershagyomány iránti tisztelet mellett azonban egyfajta bölcs, rafinált játékosság húzódik meg.
A kötet formai bravúrjait felsorakoztatva egyből mesterszonettel indít (Versvonatok), későbbi ciklusaiban viszont már gondtalanul megfér számos hangnem és költői attitűd, lírai műfaj (előnyben a szonettek, szabadversek és haikuk), nyelvi játékosság, parafrázis, tisztelgés az irodalmi pálya nagyjai előtt (mint például József Attila, Babits, Petőfi, Kányádi, Tandori Dezső vagy Tóth Árpád, de akár Homérosz vagy Néró is). A korábban említett számadás-jelleg elsősorban az önreflexivitásban érhető tetten, a játékosabb Szerelembolygó-ciklus könnyedségét jól ellensúlyozza az elkerülhetetlen szembenézés az idő múlásával, ahogy több vers utal az életút végére (Esküvő egy másik bolygón, A csendnek nincs kit követnie), mindezek legegyszerűbb változatai tűnnek leginkább őszintének, például a Naiv gyönyör vágyhegedűvel nyitósora: „Szóba elegyedtem az Ősszel” (hasonló nyitósorral indul a címadó vers is: „Ijesztget az ősz, mint a bumeráng”). A rezignált hangvételt rendszerint (ön)ironikus kiszólások kompenzálják, ilyen a Felhívtam magam mobilról fixen, a S már nem csupán az a dilemma könnyed játékossága (amelynek öregedő tücsökfigurája a címadó versben is feltűnik), vagy az Abszurd szonettek-sorozat (különösen a Lapos Föld-hívőknek intézett mű).
Eszteró István kötete képekben, motívumokban és műfajokban gazdag, nagy volumenű, kimerítő válogatás. A Róma fölött az ég újra lángol című nagyvers mindezek gócpontja: főbb tétje ismét a költői önreflexió, valamint a legtöbb versben feltűnő múlt-jelen kontraszt, a nagy léptékben változó világgal szemben szinte tanácstalanul maradó, magyarázatokat kereső költő. Különösen hiteles ez egy olyan szerző tollából, aki egyedülállóként szegült szembe az emigrációs hullámmal, ezért kénytelen szembenézni az idillinek hitt otthon fokozatos romlásával: „egyiknek zöld az ég, másiknak lángbor, / segíthetnek-e régi istenek, / hisz Róma fölött az ég újra lángol,/ s csodák itten régóta nincsenek”. Felmerül azonban a kérdés: ha minden út Rómába vezet, melyik úton induljunk el hazafelé?
Eszteró István: Róma felett az ég újra lángol. Kriterion, Kolozsvár, 2020.
