Nincs művészi teljesítmény, amelynek esztétikai megítélésében az újszerűségnek különösebb szerep jutna. Az újítás, a „meghaladás” nem esztétikai kategória ugyan, a kritika számára azonban rendkívül fontos tényező. A piac számára pedig egyenesen elmaradhatatlan. Ma már a zeneiparban is követelményszámba megy az újszerűség, s bár kedélyes megmondóemberek szerint mindent kitaláltak már, azért mégis egymást érik a zenei innovációk, olykor természetesen magának a zenének a határait is átlépve – már ha vannak.
E határok át nem lépésével, sőt aggályos tiszteletben tartásával mond újat a 90-es évek közepe óta a müncheni születésű világpolgár, Barbara Dennerlein. Kisgyerekkora óta a jazznyelvek vonzzák leginkább, zenerajongó édesapja közelében – és meglehetősen korán saját hangszerekhez jutva – csakhamar a billentyűs elektrofonok mestere lett. Magyarán: jazzorgonistai mezőkre jutott. (Tizenkét éves volt az első koncertjekor; tizenöt, amikor egy müncheni jazzklubban szerződést kapott. Közvetlenül az érettségi után saját bandjével indult nagy külföldi turnéra.) A hetvenes években e „szak” művelőinek a Hammondok jelentették a legbiztosabb révet, amelybe jazzorgonista csak behajózhat. Közülük is a B3-as típus vált be leginkább. Funkcióbősége, telt, alapjában nazális jellegű hangzásvilága és dinamikai lehetőségei révén a B3 Dennerlein számára is a zenei önkifejezés csúcseszköze lett.
E legendás hangszerrel már igazi világkarriert csinált, albumok, referenciális tekintélyű koncertek egész listája állt a neve alatt, amikor templomi orgonához nyúlt. Mint később elmondta, orgonistaként titkon mindig is érdekelték a klasszikusnak számító, sípos hangszerek – anélkül, hogy rászánta volna magát a nagy expedícióra. 1994-ben történt azonban, hogy a würzburgi Bach-napok szervezője megkérdezte tőle, nem volna-e kedve templomi orgonán jazzt játszani. Dennerlein nagy lelkesültséggel fogadta el a felkérést. S ezután hosszas ismerkedés következett a mechanikus orgona lelkével, viselkedésével, lehetőségeivel. Szülővárosában alkalma volt rendszeresen templomi orgonán is gyakorolni: kulcsot kapott a kántortól. Természetesen addig is tisztában volt vele, mekkorák a különbségek a Hammondhoz képest, kivált a pedáltechnika terén (hiszen a B3-as pedálfunkciója leginkább a klasszikus, bőgőn vagy gitáron játszott basszus reprodukálására lett kitalálva, márpedig a klasszikus nagy orgonák pedálzata egyáltalán nem erre való). Dennerlein azonban egyre jobban összemelegedett a hangszerrel, olyannyira, hogy egy idő után saját kompozícióit is annak a fényében jegyezte le, hogy nagyorgonán is előadhatóak legyenek.
Csakhogy míg a B3-asok nagyjából ugyanarra a „kulcsra” működnek, a templomi sípos orgonák mindegyike más. Különböző személyiségük van. Így Dennerleinnak is hosszú évekbe telt, amíg a korai barokk csúszkaládás kishangszerek és a német nagyvárosok templomaiban pompázó hatalmas Silbermannok, a francia romantikus orgonaeszmény és a pneumatikus billentyű- és traktúrarendszerek adta lehetőségek egész spektrumát megismerhette. És persze nem pusztán templomi orgonákról van szó, hanem koncerttermi hangszerekről is, olyanokról, amelyeket kifejezetten a szólisztikus teljesítményekre méreteztek, s alig van közük a templomok falai között kibontakozó gyülekezeti kísérőhangszer kívánalmaihoz. A Dennerlein által játszott standardok, alkalmi improvizációk, illetve a saját, a swingtől a postbopon át a (csaknem) kortárs jazzirányzatokig kifejlő kompozíciói ekként már az aerofon – vagyis az „igazi”, sípos – orgonák otthonos ismeretére építkeznek. Emlékezetes felvétel e tekintetben a My Moments című album, amelynek anyagát Dennerlein a több mint 200 regiszteres svédországi Woehl-orgonán játszotta.
De persze e téren sem a méret az elsődleges. Dennerlein már rég nem abba a kasztba tartozik, amelynek illendő a technikai tudását dicsérni. Szabadságát természetesen ez a briliáns technikai készültség is szavatolja, ő azonban egyéni hangját, stílusát a tűpontosan felépített, muzikalitásában folyamatosan csiszolt-kontrollált zenei folyamatok révén, kedélyes, de sohasem gyanúsan könnyed hangvételben bontakoztatja ki. Nem fél a „groove-osságtól”, de érezhetőleg nem ez a legfőbb érték a zenefelfogásában. S ami rendkívül fontos: vallomása szerint folyamatos céljának tekinti a nem-jazzrajongók számára is játszani. Megilletni. Vagy fertőzni. Ahogy tetszik.
