Megszentelt földön állunk. Megszentelt földön, mert a vértanúk életének színtere, ahogy haláluk színtere, mindig megszentelt föld; emlékeket, nem egyszer tragikus emlékeket hordoz, és ha felkeressük, elmélyedésre és számvetésre készteti azokat, akik az egykori lakóházban, egy emberi sors relikviái között szembesülhetnek ennek az emberi sorsnak az üzenetével. Szabédi László a maga tragikus halálával és mindazzal a megpróbáltatással, amely ezt a személyes végzetet előidézte, az erdélyi magyarság, a egész magyar nemzet vértanúja volt. Ahogy mások: egyházi és világi személyiségek, köznapi emberek, mindazok, akik személyes identitásuk megőrzése miatt és egy emberi közösség: egy nép identitásának védelmében vállalták az üldöztetést, akár a mártíriumot. Vállalták akár az önkéntes halált, amely mindig a leghangosabb tiltakozás az igazságtalanság ellen, vagy vállalták a megtorlásokat, a kiközösítést, a börtönt, a vesztőhelyet, nem egyszer azt a reményt is nélkülözve, hogy nemzetük és a történelem egyszer meg fog emlékezni áldozatukról és megőrzi nevüket.
A történelmi jóvátétel azonban, és ez a mögöttünk lévő évtizedek bíztató tanulsága, mindig bekövetkezik, és nekünk, akik mindezt túléltük, nem megkerülhető kötelességünk, hogy ez a jóvátétel megtörténjen. Bekövetkezett ez a romániai zsarnokság magyar és nem magyar áldozatainak esetében, és bekövetkezett Szabédi László esetében is, akinek egykori otthonánál hosszú évek óta mindig összegyűlünk, erdélyi, és magyarországi magyarok, hogy fejet hajtsunk emléke, szellemi öröksége előtt. Ez a főhajtás most nemcsak a tisztelet jele, hanem a közös örömé is: fejet hajtunk egy nagyszerű teljesítmény és egy látványos siker előtt. Az elmúlt esztendőben és előtte sok éven át egy nagyon is egyszerű, szinte külvárosi jellegű lakóépület előtt gyülekeztünk, most egy valóságos palota, egy igazi közintézmény: az erdélyi magyar irodalmi múzeum vadonatúj otthona előtt. Jó okunk van arra, hogy örüljünk és elégedettek legyünk, minthogy az erdélyi magyar irodalom a mai napon olyan intézménnyel gazdagodik, amely nem csak összegyűjti ennek az irodalomnak a tárgyi emlékeit, hanem szellemi műhelyként is méltó és gazdag szerepet tölthet be – reményeink szerint fog betölteni.
Van abban valami felemelő és megbékítő, hogy ez az irodalmi múzeum éppen Szabédi László egykori otthonának a falai között, kibővítve és megnövelve ezeket a falakat jött létre. A vértanúk hajdani sírján vagy otthona helyén valamikor templomok épültek, mintha ennek a keresztény hagyománynak egy korunkbeli beteljesülését élnénk át, midőn, íme, átadjuk a szellem egy kultikus helyét. A vértanú Szabédi László egykori otthonának újjáépítése és kibővítése következtében épült fel az erdélyi magyar irodalom múzeuma, amely maga is szakrális hely: egy emberi-nemzeti közösség történelmi emlékezetének és önbecsülésének emlékműve. Nem pusztán egy irodalmi kultúra emlékhelye, nem csupán Szabédi László, Nagy István, Kacsó Sándor, Méliusz József, Balogh Edgár, Engel Károly és remélhetőleg még más erdélyi magyar írók egykori könyvtárának és levéltárának gyűjteménye, hanem egy közösségi szellemiség és erkölcsiség szakrális helye.
Van abban valami szép példázat és bíztató üzenet, hogy annak a költőnek, aki az erőszak gátlástalanságára válaszul önként választotta a halált, ennek a költőnek az egykori otthona most egy eleven kulturális intézmény otthona lesz. Mert, meggyőződésem szerint, az erdélyi magyar irodalmi múzeumnak nem szabad azt az értelmezést követnie, miszerint a múzeum a múlt világában él, a benne felhalmozott kincsek tulajdonképpen élettelenek. Az erdélyi magyar irodalomnak a maga hagyományaival, múltjának tárgyi és szellemi értékeivel is élőnek kell lennie, hiszen egy emberi közösség legjobb törekvéseit, szándékait és reményeit őrzi – a jövőnek ezekre a törekvésekre, szándékokra és reményekre kell épülnie. A múzeumi múltnak példának, erőforrásnak, szervező és éltető központnak kell lennie. És ha az erdélyi irodalmi múzeum ilyen élő intézménnyé válik, akkor Szabédi László szellemisége itt lesz azok között, akik a múzeumot felkeresik.
Az erdélyi magyar irodalom múzeumát ezért én itt és most szívem szerint a fiatal erdélyi magyar értelmiségnek; ifjú íróknak, tudósjelölteknek, fiatal művészeknek, egyetemi hallgatóknak, diákoknak a figyelmébe ajánlanám. Ők vegyék birtokukba és használatukba, ők viseljék gondját, ők töltsék meg élettel – azzal a jóra való törekvéssel, bátorsággal, szeretettel, amely egykor, félévszázaddal ezelőtt Szabédi László harcos és szelíd emberségének és magyarságának az értelme volt.
