Születésnap
A világ lassan nyugovóra tér,
elhallgat a facebook,
email, pinterest,
gondom ívét hurcolja az est.
Tegnapok őszi vászna
ma éjjel télre fest.
Oda már bő fél
emberéletem,
vagy talán az egész is,
ha elsietem.
Emberi természet átka,
hogy nem becsüljük meg
az utolsó alkalmakat.
Utánuk fémszínű, sötét szárnyú,
fanyar mosolyokkal tollasodó, bárgyú
fájdalom marad.
Vörös nedű röpít,
bontogatja az űr távlatait.
Ha zuhanásba fognék,
már nem tudnék megállni.
A lélek csak hálni
talán, de hazajár,
jelentem, itt vagyok
még, egy ideig, ha már…
Tájrajz-emlékezet
Csak mint őszi álomhalászra,
úgy emlékszem rá: tavak kedvese,
kinek nyomaiban kizöldül a sárga,
sápadt ösvény alvó növényzete,
új élmények és örömök horgásza,
várat magára, amikor zsong a hal,
ilyenkor mindig más tavak horgára
akad a lelke, s mint egy diadal,
úgy távozik az őszi tó tükrében,
horgászbot nélkül, öröme a vállán
himbálózva ül, mint az idő benn:
könnyed és nehéz, ingaarcú ármány.
Mégis, ahol emlékeimben járt,
eltűnő léptei alatt a rőt avar
nedves, ropogós erdőaljjá vált.
Tovább aztán mindent homály takar.
Grigorsz és Sibylla. A búcsú
A természet az ördögé,
mert közömbössége feneketlen.
(Thomas Mann)
Grigorsz:
Nincs hátra más, anyám, a tenger az egyetlen kiút
annak, ki bűnös szerelemben talált az írra bút.
Ki, hogyha módja lenne, úgy százszor megtagadná
testét s lelkét, de mégis, szeretne, hogyha hagynád.
Nem firtatom, hogy merre keljek át,
legyőzni úgyse tudnám Eolus nagy hadát.
Nem kell se biztatás, se szánalom,
ó, hogy nem jöhetsz velem, fölöttébb fájlalom!
Letűnt világokat indulok megkeresni,
eltemetni a szégyent, ha el lehet temetni.
Sibylla:
Szerelem s szeretet ez, nem holmi szánalom,
hogy nem maradhatsz velem, megöl a fájdalom!
Melyik seb vérzik inkább? Az anya vagy a hitves
esett iszonyúbb bűnbe, mitől szíve ez éles
kard kínpadán se képes méltán elválasztani
tisztától a szennyest, ó, természete átkai!
Grigorsz:
E vak szerelemből irgalma, ha kihajt,
s vezeklésem az Úr méltónak tartja majd,
ha nem éget többé meghasonlás pokla,
talán viszontláthatsz szülői karodban.
Ekhó belső monológja
Széplaky Gerdának
Valaki velem szerződést kötött,
csak nem emlékszem, mikor és hogyan,
nem te voltál, de a tárgya az volt,
hogy általad kell megélnem magam.
Ó, én keserű, halvány érzetkép,
sziklák csupasz terébe zárt Ekhó!
Hogyha testemet száműzted már végképp,
egykori vágyak hangja mire jó?
A légiesség, mire ítéltettem,
másnak talán üdvösség gyanánt
jelenne meg, nekem viszont éltem
csak szűk zubbony, szabadságkarám.
Miféle elmúlt vágyak fölött őrködik
téged kísérő, ajkadról lepattanó
hangom? A testetlen mind testre vágyik,
mint örök télre a tavaszi lágy hó.
Kegyetlen büntetés ez, s milyen áron,
hogy éppen téged láttalak utoljára,
mielőtt végképp rám szakadt az átok,
s már nem tudok gondolni semmi másra.
Hogy vágyad visszhangozza akkor is.
mikor már rég elhalt vágyad iránta:
egyetlen polgárt számláló polisz
e kudarcélet, lépted kaptafája.
