Mész
Kezdjük a gazos, sárgult dombnál,
ami már most múlt időben áll,
mögötte világítótorony is várhatna
az epilepsziás hab helyett.
Kimoshatatlan, savanyú málnaíze van
az emberek közti magánynak,
mióta apám haldoklik, nyarakba,
perzselő nyarakba csomagolom a gyerekkor darabjait.
Egyre vörösebben égnek a naplementék,
a fák sávokká szeletelik a fényt,
mint egy kiló sertéslapockát.
Vért akarok látni, bárhonnan, talán a hegylánc felől,
ami majd felhasítja az idő gyomrát.
Tegnap egy idegenről álmodtam, aki apám arcát hordta,
és ujjával a mészhegyek felé mutatott.
Reflex
Szemben egy nő könyvet olvas, sivatag terül el a borítóján.
A mellettem ülő palackos vizet húz elő, szomját oltja.
Egy nyakkendős férfi hosszasan telefonál a készülő vacsoráról.
A vonatablak fekete szájába veszi kopaszodó fejét.
Nem messze hét év körüli fiú testét dobálja a kényszerű ringás.
Egy részeg rosszul lesz, kitámolyog a mosdóba.
Gyerekkoromban a családi fotókból anyám kivágta az arcát.
Fehér lyukak képződnek az agyban. Kezüket fogom mosolyogva.
Szupernóva
Mikor két év után először beszéltem szüleimmel,
az a hír fogadott, hogy apám haldoklik.
Azóta eltelt újabb két év, munkája lett,
teherautókat vezet az ország másik végébe,
közben anyám otthon fekszik, fájdalomtól remeg,
és úgy tűnik, hogy ő most valóban.
Előbb-utóbb szét kell robbanni a kémiai reakcióktól,
nem hiszem, hogy van más kimenetel,
de még tartom a formám, mint egy csillag.
Harminc éve ülök gyerekszobám kopott velúrkanapéján,
ezt a formát tartom, a percepció tárgyai
egy pedofil mozdulatlanságával néznek,
és én nem tudom kategorizálni őket,
mert minden élő és élettelen egyszerre.
Tömegvonzás
Galambok súrlódnak
burukkolva,
dróthoz húzódva.
Csőrükben az idegenség
szikkadt magvai.
Ki ez?
– kérdezi nagyapám.
Közelednek.
Higanycseppeket perget
Homlokomra
az ezüstös eresz.
A fiam.
Ketrecnek csapódnak,
kirobbannak
a madarak.
Fel bírnak emelni.
Hová visznek?
Bepillantás,
az összecsuklott udvar
eszméletvesztése.
Többé nem találkozunk.
Repülünk,
várjuk az ütődést.
Panel
A paneltelepek porladó anyagból épülnek,
bőrre rakódik, belélegezzük.
Állandóan hajnal van, sötét és kemény, mint az ében.
Ha kérdezel valakit, nem válaszol, mert épp dolgozni indul.
Néha meghívnak egy-egy születésnapra, temetésre.
Csak ilyenkor szabad örülni, neki sikerült.
A paneltelepek csikorgó gépezetek,
soha nem érik el az üzemi hőmérsékletet.
Egyedül a játszóterek lángolnak a porózus falak előtt.
A benzin és a gyufa olcsó, gyerekeknek ingyenes.
Minden másért az életeddel fizetsz.
Skicc
Megölelnélek,
de minden üregeidből gyűjtött
puhaságot vadakká neveltél.
Lesből nézlek. Meg akarlak fejteni.
Egyszerű, mindennapi tevékenységeket végzel,
mint az emberek,
pedig a lélegző pagony, amiben éltél,
önmaga skiccévé merevül.
Tested vázlata geometriába tört terekben lépked,
ahogy a boltba mész bevásárolni,
mozdulataid karcok a naplemente rézlapján.
Szeretlek.
Csak valahol a vonalakon túl.
Ha már sejtenéd az elevenség káprázatát,
hogy a lombrajzok alól a holnap nem fog kijutni,
talán helyet keresnél magadnak a törlődő tájban.
Lék
Helyezd magad kényelembe az eszmélet mögött,
hajtsd rá a szétömlött tintatengerre szemhéjaid,
merülj el a terjedelem olvasztótégelyében,
hiszen már megkaptad, amit akartál,
olykor büszke volt rád az anyaarcú fény,
ami érdes erdőkön siklott keresztül veled,
hogy elvezessen a rezzenetlen csend víztiszta tükréhez,
ereszkedj mélyre, ússz távol, hogy napjaid beszakadt
jéglemezének lékjéhez véletlen se juthass vissza.
Érckirály
A könyörtelen király ércből van.
Feszül körülötted.
Fémtörmelékkel dobál.
Az űrből karmol, amikor
űr lennél.
Mit keresel
ebben a reszelős tapintásban?
Hová vezetnek a has
lökéshullámai?
Szétáradsz, megtalál.
Felakaszt, miután
átreszelte a gyomrot.
Olyan szelet fúj, ami lenyúl
szívedben a koszorúkig.
Kert
Roppanás,
a bronzhó romlatlan kérge.
A pasztellek odvaikban alszanak.
Egy fekete kalapács üti a tarkót, lüktet,
követel.
El kell némítani azokat, akik a kövekből sikoltanak.
Itt laksz.
Itt laktak, akik hagyták, hogy itt lakj.
Majdnem sötét.
Húzod magad után a kihantolt, hideg tündöklést.
Ez
Ez a toporzékoló lovasság,
amit körútra tévedt embereknek hívsz,
homokkal és viharral dacolt,
szirteken és hómezőkön hágott át,
hogy itt legyen a kopott tömbök között.
Ez van a kimerült arcokra írva.
Ezek a kopott, szegregált tömbök,
amiket egy ország fővárosának hívsz,
reménytelenül keresik helyüket
a reggel aranyfüsttel befújt keretében.
Ez van az elveszett falakra írva.
Ez a világos, törvényszerű keret,
amit sugárzó hatalomnak hívsz,
egy hidrogéncsillag plazmájának
nukleáris energiája,
ami rendre menetelő lovasságot táplál.
Ez van az élettelen fényre írva.
Pauljucsák Péter 1983-ban született Sárospatakon, jelenleg Veresegyházon él. Pszichológusként dolgozik. Verseket 2012 óta publikál többek közt a 2000, Alföld, Bárka, Hévíz, Kalligram, Műút, Prae, Tempevölgy folyóiratokban.
