"világokat indulok megkeresni"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 7. (813.) SZÁM – ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Mărcuțiu-Rácz Dóra
kortarsproza.exe
horváth csaba
„Egyedül vagyok úton”. Interjú Gángó Gábor irodalomtörténésszel, filozófussal
Adrian Popescu
Adrian Popescu versei
Magyary Ágnes
A száműzött tábornok (részlet a Madrid című regényes útirajzból)
Szeifert Natália
Édes alma
Soós Amália
Soós Amália versei
Pauljucsák Péter
Pauljucsák Péter versei
Dobó Dorottya
Játék
Makáry Sebestyén
A Szamos felső folyásánál (részletek)
Vörös István
Járhat-e az olvasó az író útján?
Keszthelyi György
Keszthelyi György versei
Végh Attila
Körültekintés idebent. Filozófiai levél az erdélyi barátoknak
Jakab-Benke Nándor
Amerika, a végtelen börtön
Bartha Réka
Világnap jövőbe mutató kérdőjelekkel
Codău Annamária
Más helyett
Lakatos Artur
Magyar foci a szocializmusban
Így is történhetett volna
Jakabffy Tamás
Cigaretta
Túros Eszter
Felszabadító feszültségek
 
Dobó Dorottya
Játék
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 7. (813.) SZÁM – ÁPRILIS 10.

Egy péntek este találkoztunk. A szokott helyünkre ültünk be, az Astorián. Nagyon emlékszem erre az estére, mert először láttam őt mosolyogni a válása óta. Korábban mindig négyesben jártunk el, a lányok is jóban voltak, de a válás után nem tűnt helyénvalónak, hogy Sárit is magammal vigyem. Azt mondtam, hogy most olyan „fiús estét” lenne jó tartani, de valójában csak sajnáltam őt, hogy azt kell látnia, milyen boldogok vagyunk együtt. Meg, őszintén szólva, valahol egy kicsit féltem is. Vannak azok a ritka barátságok, amikor a másikkal szinte már testvérek, sőt, szinte egy személy vagytok. Mi mindig is ilyenek voltunk. A külsőnk alapján gyakran gondoltak minket rokonoknak, erre bevallom, sokszor rá is játszottunk, de a gondolkodásunk, a humorunk, az értékrendünk mind-mind egyforma volt, és mindig egyformán, egyidőben változott. Egyszer a cége áthelyezte őt Németországba, és két évig nem beszéltünk. A hazaérkezése után nem sokkal felkeresett, és akkor derült ki, hogy a külön töltött időben nagyjából egyszerre hagytuk ott a munkahelyünket, ő azért, hogy a fotózásból éljen, én pedig akkor iratkoztam be az operatőr képzésre. Itt már együtt voltam Sárival, épp az eljegyzésre készültem, és nagyot nevettünk, mikor elmondta, hogy az ő menyasszonyát is Sárinak hívják.

 

Ezért ijedtem meg. A válás sosem volt létező alternatíva a számomra, bármennyire is összekaptunk. Mert persze, voltak ilyen időszakok a kapcsolatunkban, de kinek nincsenek? Azért én mindig úgy gondoltam, hogy ezeknek nem kell nagy feneket keríteni, szeretjük egymást, tehát örökre együtt is maradunk, bármi történjen. Most viszont komolyan megcsapott a válás szele. Nem abban az értelemben, hogy fontolgattam volna, Isten ments. De felmerült bennem, hogy most talán én következem, és amilyen váratlanul ő magára maradt, pont úgy fogok én is. Végül is köztük sem volt jele soha látható konfliktusnak, nyilván a felszín alatt lappangott valami az ő Sárijában, ami miatt úgy döntött, hogy meglép. Nem is értem. Mert András egyébként jó férj volt, sokszor vitt neki ajándékokat, és nem apróságokra gondolok, hanem igazi, drága ajándékokat. Ha betért a virágboltba, a legnagyobb csokrot kérte az eladótól, de nem sajnálta a pénzt a drága ékszerekre vagy éppen dizájner ruhákra sem, mondván, hogy az ő feleségének királynői elbánás jár. Meg aztán Sári pont az a fajta lány volt, akit ilyesféle gesztusokkal le is lehetett venni a lábáról. Talán azért, mert óvodai dajkaként dolgozott, és a munkahelyén nem kapott túl sok megbecsülést. Őszintén szólva, nem volt egy kifejezetten intellektuális típus, és ez a különbség mindig is érezhető volt köztük. Én a magam részéről imádtam a feleségemben, hogy a drága és felszínes ajándékok helyett egy érdekes meglepetést is igazán tudott értékelni, mint mondjuk egy egyedi kiadású Rubik-kockát vagy egy különleges sakk-készletet, de egyszer még egy gyerekeknek szóló fizikai játlaborral is megleptem, mikor épp szörnyen elege volt a szerkesztőségi munkájából. Emlékszem, milyen nagyokat nevettünk, mikor azzal játszottunk. András ezzel szemben pont azt szerette, hogy egy valóságos dámát ugrálhat körbe nap mint nap, de úgy gondoltam, ez így van rendjén. Igazából még az sem okozott soha gondot, hogy ugyanaz volt a lányok neve. Mindig tudtam, kire gondol András, amikor kiejtette a Sári nevet, mert más volt, ahogy az övét mondta. Nem tudom megfogalmazni, hogy miért, egyszerűen más, olyan lágy, olyan bársonyos és rajongással teli volt közben a hangja. Tényleg, őszintén hiszem, hogy nagyon szerette őt és elmondhatatlan módon összetört, amikor egyedül maradt. Olyan lett, akár egy emberi roncs, vagy nem is tudom, mihez hasonlíthatnám. Egyszerűen megszűnt emberként létezni.

 

Ezért is volt egyszerre meglepő és csodálatos, hogy azon az estén mosolyogva várt rám az asztalnál. Egész este sziporkázott. Sztorizgattunk, nevetgéltünk, pont mint régen, az egyetlen furcsa az volt benne, hogy örökösen a telefonját leste, mint aki egy fontos üzenetet vár vagy randira készül. Az este vége felé muszáj volt megkérdeznem, mi történt vele, amitől egyszerre a semmiből visszatért az élők közé.

 

– Egy játékot játszom – felelte. – Tudod, mennyire szétcsúsztam a válás után, hisz te tudod a legjobban. De valamelyik nap, nagyjából egy hete, mikor kint ültem a rakparton, eszembe jutott, hogy pár éve pontosan ugyanott üldögélve vártam Sárit, hogy hazautazzon. Akkor volt az anyja olyan beteg, és három hétig ápolnia kellett, nem emlékszel? És beugrott, hogy most is lehetne ugyanaz. Sári ugyanígy nem lenne itt, de nem fájna ennyire. Úgyhogy eljátszottam a gondolattal, hogy most is csak hazautazott Debrecenbe ügyeket intézni, meg a szüleinek segíteni. Sok időre ment, ezért vitt el sok holmit, a szőnyeg, amit úgy szeret, az pedig tisztítóban van. És tudod, ha ezt elhiszem, úgy minden sokkal-sokkal könnyebb.

 

– Örülök, hogy jobban vagy – mondtam, bár nem tudtam, hogy valóban örülök-e. De megpróbáltam. Mikor hazaértem, nem is bírtam elmesélni a történteket, csak annyit mondtam Sárinak, hogy András kezd magához térni, de arról hallgattam, hogy hogyan. Ő ennek annyira megörült, hogy neki is vett egy jegyet a koncertre, amire a következő héten mentünk, mondván, hogy ott lesznek facér lányok, meg hangos zene és alkohol, szóval nyilván ez kell most neki a továbblépéshez. András boldogan elfogadta a meghívást, sőt olyan lelkes lett, hogy a koncert napján elém jött a munkahelyemhez és együtt vártunk Sárira a Móriczon.

 

– Emlékszel, mikor arra a fotókiállításra mentünk tavaly nyáron? – kérdezte. – Ugyanígy várakoztunk az én Sárimra.

 

– Igen – bólintottam lesütött szemmel.

 

– Mit szólnál, ha azt játszanánk, hogy most is őrá várunk?

 

Nem feleltem, csak szemöldökráncolva néztem rá.

 

– Na, csak amíg ide nem ér! Tudod, hogy végül úgyis a te feleséged fog idejönni. Neked ez nem kerül semmibe, nekem viszont annyira sokat jelentene.

 

Belementem. És úgy volt, ahogy mondta, az én feleségem érkezett meg, és az én feleségem volt az, akit ő ragyogó szemekkel üdvözölt és boldogan ölelt magához.

 

A rákövetkező héten moziba mentünk. Ekkor már meg sem kellett kérdeznie, pontosan tudtam, hogy a másik Sárit várja a mosdó előtt és a másik Sári miatt áll be a sorba a büfében.

 

– Kérhetek tőled egy szívességet? – fordult felém, mikor ismét ketten maradtunk pár percre. – Megtennéd, hogy kifele menet Sári jobb oldalán sétálsz majd? Akkor én tudnék a balján. Tudod, mi régen úgy csináltuk és kicsit úgy érezhetném, hogy még mindig tart.

 

Nemet mondtam. Egy darabig erősködött, hogy mi ilyenekre úgysem figyelünk, mert ő már megfigyelte, hogy mi mindig máshogy állunk egymás mellett, így én észre sem venném a különbséget. De nem mentem bele.

 

– Nem érted, hogy nekem ez mennyit jelentene. Neked ez csak egy játék, nekem viszont minden – válaszolta sértődötten. De egyvalamiben igaza volt. Mert kifelé menet tényleg nem figyeltem rá, hogyan állunk fel és indulunk ki a moziból, így csak a kocsinál vettem észre, hogy András sétált Sári bal oldalán, míg én a jobbján. Hogy véletlen volt-e, nem tudom, mert ott elköszöntünk, viszont arra a pillanatra életem végéig emlékezni fogok, mert akkor hallottam meg először, hogy úgy mondta ki a nevét.

 

– Örülök, hogy láttalak, Sári.

 

Ekkor döntöttem el, hogy nem találkozunk többet hármasban, de itt már késő volt. Másnap este 7 körül átjött hozzánk, hozott nekem egy üveg bort köszönetként a törődésemért, holott tudta, hogy aznap 10-ig dolgozom. Engem már csak az üres üveg és a borgőzös nevetgélés fogadott, meg egy nagy csokor virág a vázában, amit pedig Sárinak vitt ugyanezzel az ürüggyel. Azt mondtam, nagy csokor virág? A legnagyobb, amit kapni lehet.

 

Sári néhány hét múlva kiköltözött. Egy barátnőjénél húzta meg magát, amíg nem talál saját lakást, de tudtam, hogy sosem lenne pénze egyedül fenntartani egy albérletet. Kábé egy hónap múlva mégis megjelent egy drága új ruhában, hogy elvigye a maradék holmiját is az új lakhelyére.

 

– Hozzá költözöl? – kérdeztem.

 

Szégyenkezve bólintott.

 

– Nem kell ám mindent egyszerre elvinned – mondtam –, engem nem zavar, hogy itt a holmid. Bizonyos módon meg is nyugtat.

 

– Jobb, ha elviszem – felelte.

 

Mire mindent összepakolt, beesteledett. Én épp vacsorához készülődtem, mikor leemelte a kabátját a fogasról.

 

– Nem akarsz maradni? – kérdeztem.

 

– Mennem kell.

 

– Csak egy estére, kérlek. Te nem akarnál úgy tenni, mintha még együtt lennénk, mintha minden olyan lenne, mint régen? Nekem olyan sokat jelentene, ha ezt eljátszhatnánk. Csak egy estére.

 

– Látod, ez a különbség köztetek! Hogy András sosem kérne tőlem ilyet. Számára igazi királynő vagyok, neked viszont csak egy játék – mondta, és elment.

 

 

Dobó Dorottya 1993-ban született Budapesten, majd a Pécsi Tudományegyetemen és az ELTE-n tanult magyar és gyógypedagógia szakokon, jelenleg a BME Kognitív tudományi tanszékén doktorandusz. Gyermekeknek szóló első regénye a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben.

 

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében