Mi terve volt
Összetartunk a levegőtlenségben,
egy organizmus annyi millióból,
ki férjezett, ki nős, ki nőtlen,
jogfosztottságból mind jeles.
Átüt a kór bőrön, szemüvegen,
sűrű a köd, akár a kezdetekkor.
Elnézem, ahogy csak úgy ledekkolt,
fura egy cézár, mondhatom,
törpe testében óriás Herkules,
minden lépése hasadó atom,
addig szelektált háborodottan,
míg rádöbbent, minden lekezelhető.
És jön a busz, mögötte három mentő,
Isten kezében a kalapács,
aligha lesz jogorvoslata
ennek a hatalomátvételnek,
nincs az az ügyvéd, aki kifaggatná,
mi terve volt, miért is épít annyi árvaházat.
Játszani kell
Reggel játszani hívtalak,
karomhoz nőttél, fűzfaág,
borúsabb vagyok mostanság,
hogy nő a tenger és falak
nőnek, zúg a hullámverés,
csekély vagyok és oly kevés
az, ami takaród, párnád
helyén gubbaszt, a feledést
kordában tartó gyógyszerek
között, üres tubusokban
rejtőző fásult, vén gyerek
vagyok – magammal vittelek.
Bíz ám, magammal vittelek,
elbaktattunk a templomig,
pár szót is váltottunk, amíg
javíthatatlan, bősz szelek
nem jöttek, nem vittek el.
Égre kiált a zöld kakas,
leszólítja a főurat,
az viszont hallgat, nem felel,
azt hiszem, csak egy változat
a mélybe ásott, meztelen
fétisek között, áttolat
állomásokon, emberen.
Este majd megszólítalak
újra, és a harangokig
szállunk, üvöltő álmokba
ömlik a tenger, a falak
vergődő ábrándot szőnek,
üres tubusok szelleme
kísért, az agg ébredőnek
gödröt ás, fejfát szegecsel,
intervallumok bélyegét
hozza magával, hagyja el,
egyik éltem üres veder,
a másikban játszani kell.
Napló
Kegyetlenül hallgat a város
épülő fele, állítólag
tavasz lesz, talán nyár, mire
teljesen megköt a vakolat,
és olyan otthonosan
tespednek el benne a téglák,
hogy még földrengést gyanítva sem
szilárdítanánk meg egy-két feleséggel
a vézna falakat.
Nem illik aludni a reflektorfényben,
sztár úgysem leszel, esetleg
hideg vízzel, vacak fizuval
kárpótol valamelyik góré,
oda se neki, a kolosszeumban
jóval kevesebbet
fizettek néhány emberéletért.
Befűtök, kigombolkozom,
magyarul, erdélyül körmölöm
ezt a beszámolót, rég észrevettem,
minden ösztönből kidobott szakasz
páratlan sorokból áll,
vagyis az utolsó, mondjuk,
választ nem kaphat, ezért
nem kérdezősködik,
elharapja, majd elnyeli
a többi, egymás hegyén-hátán
nyüzsgő, izgága bérlőt.
Csendóra lenne, az éjszaka mégis
csörömpölni tud,
ha legalább kopogna, mint a
dió, amikor tériszonyát
nem tudván legyőzni, a mélybe
veti magát, aztán lesz, ami…
fű vagy beton, de nem –
olvad a jégkastély, harsányan
repedezik a kristályeresz.
