"világokat indulok megkeresni"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 7. (813.) SZÁM – ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Mărcuțiu-Rácz Dóra
kortarsproza.exe
horváth csaba
„Egyedül vagyok úton”. Interjú Gángó Gábor irodalomtörténésszel, filozófussal
Adrian Popescu
Adrian Popescu versei
Magyary Ágnes
A száműzött tábornok (részlet a Madrid című regényes útirajzból)
Szeifert Natália
Édes alma
Soós Amália
Soós Amália versei
Pauljucsák Péter
Pauljucsák Péter versei
Dobó Dorottya
Játék
Makáry Sebestyén
A Szamos felső folyásánál (részletek)
Vörös István
Járhat-e az olvasó az író útján?
Keszthelyi György
Keszthelyi György versei
Végh Attila
Körültekintés idebent. Filozófiai levél az erdélyi barátoknak
Jakab-Benke Nándor
Amerika, a végtelen börtön
Bartha Réka
Világnap jövőbe mutató kérdőjelekkel
Codău Annamária
Más helyett
Lakatos Artur
Magyar foci a szocializmusban
Így is történhetett volna
Jakabffy Tamás
Cigaretta
Túros Eszter
Felszabadító feszültségek
 
Jakab-Benke Nándor
Amerika, a végtelen börtön
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 7. (813.) SZÁM – ÁPRILIS 10.

A pimaszul fiatal kínai–amerikai filmes Chloé Zhao mondhatni a semmiből robbant be a nemzetközi független/művészfilmes köztudatba pár éve A rodeóssal (The Rider), most A nomádok földjével ugyanazt a filmnyelvet és hozzáállást meglovagolva akár az Oscarig is elvágtathat (már egy velencei Arany Oroszlánnal a hóna alatt), egyáltalán nem érdemtelenül.

 

Hogyan lehet egy dokumentumregényt (ez esetben Jessica Bruder könyvét, a 2017-es Nomadland: Surviving America in the Twenty-First Centuryt) lírai, fikciós filmmé adaptálni úgy, hogy az alapanyag se csorbuljon, de a végeredmény se patetikus, urambocsá’ beszélőfejes politikai pamflet legyen? Úgy, hogy vesszük az alapműben „szereplő” hús-vér embereket, és közéjük rakjuk a kortárs Hollywood egyik leghitelesebb arcát, azon kevés színésznők egyikét, akik méltósággal, sőt büszkén, ráncfelvarrás és botox nélkül vállalják fel, hogy testük-arcuk már nem olyan rugalmas, mint egykoron, első Oscarjuk idején. A hús-vér emberek: a végtelen amerikai táj „sátoros cigányai”, modern nomádok, tehergépkocsikban lakó kvázi-hajléktalanok, egy szedett-vedett közösség tagjai. A színésznő: Frances ­McDormand. A végeredmény: különleges erejű filmélmény, ami nem reked meg a dokumentarizmus és a lírai fikció közötti senkiföldjén, hanem valami egészen egyedi képfolyammá transzcendál.

 

Fern (jelentése: páfrány) a józan eszén és az élni akarásán kívül nagyjából mindent elveszített a gazdasági válságban, ideértve a férjét is. Olyannyira, hogy a település, ahol laktak, 88 év után konkrétan megszűnt létezni (mennyi ilyen falvat lehet látni a Bánságban…). Egy lepukkant, szűk lakássá alakítgatott autóban (figyelem: nem ultrakényelmes és tágas lakókocsikról van szó, hanem kis „dubákról”) járja a kortalan – egyszerre ultramodern és posztapokaliptikus – amerikai nyugati partot, alkalmi munkákból tartja fenn magát. Mint egy vándormadár: a karácsony előtti hajrában az Amazonnak dolgozik, de amint hűvösebbre fordul az idő, úgy vonul egyre délebbre. Útközben „fajtársaival” is találkozik – többek közt az említett, Bob Wells nevével fémjelzett nomádmozgalom tagjaival –, és amennyire lehet ilyen körülmények között, egyikükhöz-másikukhoz valamennyire közel is kerül, mondhatnám, hogy összebarátkozik, ha nem kongana oly üresen ez a szó a film kontextusában.

 

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy ezek a modern nomádok valamiféle úri huncutságból, ökoterrorizmusból vagy bármilyen ideológia által hajtva választották ezt az életmódot: nem. Szinte mindegyikük elveszített valami/valaki nagyon fontosat, netán mindenét. Egy-két kakukktojást leszámítva egyik sem fiatal, bohó, szakadt farmeres hippi, aki kalandvágyból hagyta volna ott valamelyik nagyváros szójalatté-illatú fojtogató légkörét. Cserzett arcú, viharvert emberek ezek, akiket megviselt az élet és a munka, és nem azért nem találják „odabenn” a helyüket, mert nem keresnék, hanem egyszerűen kidobta magából őket a kapitalizmus. De nem hisztiznek, nem toporzékolnak: rezignált, bölcs emberek mind, akik mintegy sorsukba beletörődve rajzanak ki a létbizonytalanságba.

 

Nem csodálkoznék, ha ez az alkotás nyerné az idén a legjobb filmnek járó Oscart (jelölve van még a rendező és a főszereplő is többek között): simán beleférne ennek a nyomorult évnek az iróniái közé, hogy egy végtelen, de nem biztos, hogy önként vállalt szabadságról, folyamatos mozgásban levésről szóló filmet díjazzanak, miközben a nézők egy végtelen, de nem biztos, hogy önként vállalt rabságban, folyamatos bezártságban vannak a pandémia miatt. (Még eme, nyilvánvalóan mozivászonra szánt alkotást is nagyrészt otthon, streamingszolgáltatón fogja megnézni az érdeklődők zöme.) De mielőtt romantizálnánk ezt a hatalmas szabadságot: a film érzékenyen jelzi azt is, hogy ugyanolyan börtön lehet, mint a nagyvárosi ketrecek. A társadalomból, de főleg a múltad elől nem menekülhetsz a végtelenségig.

 

Ezt a keserédes filozófiát kevés párbeszéddel, sok totállal, ráérős tempóval adagolja Zhao, és a legtöbbször magabiztosan bízza magát a nagyszerű Frances McDormandre, aki tényleg átlényegül a film száz perce alatt, és soha, egy jelenetben sem érződik semmiféle kontraszt vagy diszkrepancia közte és az amatőr szereplők között (rajta kívül egyetlen hivatásos/ismertebb színésze van még a filmnek: a mindig megbízható David Strathairn). Ráadásul mindezt szinte észrevétlenül, apróságokkal, félpillantásokkal, alig kiemelt hangsúlyokkal teszi. Tényleg nomád lesz belőle, és ez nem merül ki annyiban, hogy nem hord sminket és nem törődik a frizurájával.

 

Ha valamit ki kellene emelni a film gyengeségeként, akkor ennek a rendezői magabiztosságnak a megrendülése a film utolsó negyede alatt: ugyan Ludovico Einaudi relaxáló, szinte ambientes zongorafutamai gyönyörűek, a végére már túl sok lesz belőlük. Főleg egy ilyen filmnél, ahol ennyire fontos a dokumentarizmus és a minimalizmus, problémás lehet a zene szájbarágós jellege. Így, eme negédességgel még a történet végkifejlete is kissé hamiskásnak, ismerősnek tűnik – ha a klasszikus értelemben vett cselekmény szót nincs is túl sok értelme használni egy ilyesfajta alkotás kapcsán.

 

Egy road movie esetében az utazás általában valamiféle személyiségfejlődésre rímel – Fern esetében nehéz ezt a fejlődést kitapintani, hiszen olybá tűnik, hogy mindig is ott volt, mindössze el kellett fogadnia, vagy ami még fontosabb, elfogadtatnia másokkal a sorsát. S még kevesebb értelme van műfaji filmsémák szerinti személyiségfejlődést számon kérni rajta, amikor végre bevalljuk: ez nem egy utazás filmje, hanem az úton levésé, a körkörösségé. Mi lehet ennél nagyobb börtön?

 

 

A nomádok földje (Nomadland), színes amerikai film, 108 perc, 2020. Rendező és forgatókönyvíró: Chloé Zhao. Író: Jessica Bruder. Zene: Ludovico Einaudi. Operatőr: Joshua James Richards. Vágó: Chloé Zhao. Szereplők: Frances McDormand, David Strathairn, Linda May, Charlene Swankie, Bob Wells, Peter ­Spears.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében