Oláh András legutóbbi verseskötetét, a Fagypont alattot olvasva szorosabbra kell húzni magunkon a télikabátot. Mert bár a kötetnyitó tegyük fel című vers felütése tavaszt ígér, nyarat („tegyük fel, tavasz lesz megint és nyár”), mindez költői játék csupán, játék a gondolattal, hogy a múlt, az elszalasztott pillanatok újra visszahozhatók. Hogy a tévedések kijavíthatók. Legalább egy vers erejéig. Még ha a vers kijelentő módú zárlata nem is túl biztató („tiszták leszünk és meztelenek/mint később a hideg boncasztalon”). Mert a kötet második versétől már betódul a szövegekbe a hideg, időnként a havazás, tél formájában (ami soha nem pozitív töltetű), és többnyire a lélek fagypont alatti állapotát rögzítik a versek. Ennek megfelelően Oláh András verssorai, nyelvezete is élettelen (ám mégis éles), téli színeket ölt – lecsupaszított, költői képek nélküli versek sorjáznak [„nem találom a hiányzó analógiát/csak a hiányt magát/nincs levegőnk – egymásba száradunk” (elvesztettelek)], s ha néhol fel-felbukkan egy-egy költői kép, hasonlat, csak még kongóbbá, még üresebbé teszik a fagypont alatti lélekállapotot: „A nyár elfolyt, mint a magzatvíz”, olvashatjuk a felejtés című versben, így, kisbetűvel, mintha ebben az „állítmányok nélküli délután”-ban, az „elspórolt határozóragok” (Emlékszem) közötti létben a költői képek mellett már a nagybetűnek, a központozásnak, a rímes technikának sem lenne semmi értelme. „inkubátorba préselődött már a remény” – zárul a vers, megfosztva ezzel az olvasót attól, hogy a már idézett, furcsa asszociációjú hasonlatból bármiféle felmelegedésre következtessen. Oláh András szövegeiben a hőmérő higanyszála sosem kúszik fagypont fölé: a múlt megidézésével együtt óhatatlanul beköszönt a tél („Nem értem mért kell mindig hátra nézni/és örökösen helyet csinálni a télnek”). A választ egy másik vers, [az állomás mellett] című kínálja: „s mint a halálraítélt/föláldozod a befejezetlen múltat/az egyetlen időt ahol még vagy” – az örök tél és az örök múltban bolyongás versei hát Oláh András szövegei. Ezt a szerteágazó, csapongó, az emlékezésnek alárendelődő bolyongást erősíti a kötet borítója is (mely Filep Gergő Kilátásaink című fotójának felhasználásával készült): az örök emlékezésre kárhoztatás vidékén járunk, ahol örökös múltban levés és lélekdidergés az osztályrészünk (s innen már csak egy lépés Hádesz világa), még ha Oláh András verseiben a múltidőbe tett jelennek elsősorban a rácsait látjuk: „a körénk szűkölt idő rácsai közt/egymás foglyaként voltunk szabadok”, írja a címadó versében.
„az igeidőkkel a szereposztás is megváltozott/megnyúlt a csönd kifehérült a lélek/megkoptak a jelentések és elkoptunk mi is” – olvassuk a szimultán című vers nyitányában, s miközben az emlékek között lapozgatunk, s a versbeszélővel együtt egyre didergősebben várjuk, hogy „az emlékek rám kattanó lakatját” kinyissa valaki, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, ebben az ötciklusnyi, hangsúlyosan szerelmes verseket tartalmazó kötetben, a múlt puzzle-szerű összerakásában nem az elvesztett értékek felkutatása és újraélése a hangsúlyos, hanem a múlt elvesztése miatti félelem, az emléktöredékekhez vezető visszaút megtalálása. Mert másként nem férünk be „az utolsó mondatba” (vészkijárat). Hiszen óhatatlanul tegnappá zsugorodik a ma (kartávolság), a tegnappal való elszámolás egyéni és közösségi szinten egyaránt önazonosságunk záloga: „s amíg nem tudunk elszámolni/életünk retusált képeivel/újra és újra felszínre törnek/a defektes tegnapok/a múlt sem kizárólag a miénk/s ha nem tudjuk túlélni a gyilkosok/precíz szorgalmát maradunk/setétben megásott árkok hulladéka” (minden gyanú felett).
„Egyébként sosem köteteket írok. Csak verseket, amik a pillanatról szólnak” – mondja Oláh András a lapszámunkba készült interjúban. Ez adhat némi magyarázatot a Fagypont alatt című kötet egyenetlenségeire: a személyes és a közösségi múlttal való számvetés versei keverednek, a nagyon bensőséges, alanyi költészet hangjait a közéleti versek meg-megtörik. S bár érteni vélem, hogy a múlt megismerése mint olyan soha nem vonatkozhat csak a privátra, a személyesre, s a Falak című ciklusban fokozatosan tágul a kör az egyéntől a mikroközösségen át Trianonig, mégis, a személyes indíttatású versek pillanatképei, a megtalált és felidézett emlékek fölötti lélekdidergés, a múlt és az emlékezet elvesztésének rémképe, a hiány megragadása, a jelen és jövőtlenség felismerése, egyszóval a téli ködbe vont lélek állapotrajzai voltak azok, amelyeknek olvastán valóban úgy éreztem, elkelne még egy télikabát.
Oláh András: Fagypont alatt. Magyar Napló, Budapest, 2020.
