"nyomtatott betűkké változik"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 9. (815.) SZÁM – MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Toronyból, csont nélkül
MÁRTON EVELIN
Beszélgetés Csabai László íróval
Csabai László
Gogolra várva (részlet)
Ferencz Imre
Ferencz Imre versei
GÜNTER KUNERT
Az írásról. Feljegyzések II.
Monostori Tibor
Monostori Tibor versei
Gerber Erika
Gerber Erika rövidprózái
Alex Văsieș
Alex Văsieș versei
Szijj Márton
Cherry Flavoured Apocalypse
Farkas Arnold Levente
a szó, a hiba
Horváth Adél
Horváth Adél versei
PÉCSI GYÖRGYI
Migráns, posztmigráns kor-irodalom
Balázs Imre József
Ég, varjakkal
Bálint Tamás
Máj hagymalekvárral – részlet –
Lakatos Aliz
Folyamatok és tendenciák az erdélyi magyar nyelvhasználatban
Murányi Sándor Olivér
Medveorr a fenyőtörzsből
Szántai János
Hej, Verkóczi, megsiratlak, valahányszor búcsúztatlak!
Bartha Réka
Online alámerülés női mélységekben
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Aspektuslátás (1)
Biró Mónika-Anita
Líra pintyekről és más tollasokról
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Letekinteni az ég pincéiből
Jakabffy Tamás
Terényi tárcasorozata az Utunkban és a Helikonban
HORVÁTH BENJI
Mint akit rajtakaptak az emlékezésen
 
Csabai László
Gogolra várva (részlet)
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 9. (815.) SZÁM – MÁJUS 10.

A Szent Péter-templom, vagy ahogy a leningrádiak hívják, a „német templom” homlokzata majdnem kinyúlik a Nyevszij Proszpektre. Jó, hogy nem ér addig, mert az előtte található kis tér gyülekezőhelye lett a glasznosztyot és a peresztrojkát, vagyis a társadalmi nyilvánosságot és átalakítást komolyan vevőknek. Hivatalos engedély nélkül játszik csúfondáros dalokat banduráján egy ukrán lány, árulja szibériai lágerekben eltűnt családtagjairól szóló könyvét egy idős úr, mond tíz kopejkáért politikai vicceket egy kőmosott farmerben feszítő suhanc. Egy fekete kendős öregasszony pedig tábori gázrezsón olyan lepényt süt, melybe pravoszláv keresztet rajzolt. Rendőr figyeli őket, de nem avatkozik közbe. Talán tényleg megszületőben a szabadság.

 

A német templom természetesen nem pravoszláv, mert a balti és pétervári németek zömében lutheránusok voltak. És a maradékaik most is azok. A pompázatos proszpekttel kellemesen ellentétben áll a puritán templom. És soha nem akart versenyezni az orosz hagymakupolás csodákkal sem. Csupán lenni akart, megmaradni. És megmaradt. Igaz, ez az egyetlen templom a világon, melynek szentélyébe csakis fürdőruhában lehet belépni. Ugyanis a főhajó végébe egy termálvizes medencét építettek. A forró gőz jót tesz a hideg északi klímától elgémberedett tagoknak, ám nem tesz jót a templom festményeinek. Persze a bolsevik városvezetés nem volt minden felekezettel ilyen kegyetlen. Az innen egy kőhajításra lévő puhán, oroszosan barokkos Szűz Mária-templomba („finn templom”) természetrajzi kiállítást telepítettek, a szintén közeli Szent Katalin-templomot („svéd templom”) pedig fedett kosárlabdapályaként használják.

 

Hajós Áron kívülről mindhárom istenházát megszemlélte már. Amit most figyel, az egy tajgakucsmát viselő fiatal lány. Nem lehet több tizennyolcnál. Áron húszéves, tehát mindig szerelmes, és mindig egy perc alatt szeret bele a következőbe. Már tíz perce szemez ezzel az angyali arcú teremtménnyel, ami nagyon jó, hisz hajlandóságot jelent a másik részéről, de baj is, mert külföldi (és azonnal megérezni, ki a külföldi Pétervár-Petrográd-Leningrádban), és külföldi közeledését azonnal elfogadni állítólag csak a rosszlányok szokták.

 

„Ki tudja, találkozunk-e még valaha? Ha most nem közeledek nyíltan, talán az életem végéig nekem rendelt társat szalasztom el!” – gondolja Áron, és elindul a lány felé. Az pedig őfelé.

 

Középen találkoznak. Áron dadog. Ötösre érettségizett oroszból, középfokú orosz nyelvvizsgája van és orosz szakra jár, ami nem jelent semmit, de a fiú megérti az oroszokat. Főleg, ha lassan beszélnek. Most a köszönés után a lány „obrazov”-ot emleget. És valami rrr-rel vagy zzs-vel kezdődőt. Áron bólogat, bár nem tudja, a másik mire akar kilyukadni. A lány kérdez valamit. A fiú rázza a fejét, hogy nem érti. Erre a lány csalódottan ráncolja a homlokát, és elsiet.

 

A lócán kereszttel díszített lepényt falatozik a mindenhez jól, a nyelvészethez pedig rendkívüli módon értő Géza, a nagyszájú és pasimániás Gréti, a nagyszájú, de szolid Laura, és a csöndeske-kedveske Emese.

 

– Szereztél magadnak egy Szonyát? – kérdi Laura nevetve Árontól. Laura természetesen Raszkolnyikov Szonyájára gondol a Bűn és bűnhődésből. A Dosztojevszkij-­fanatikus Áronnak ez az utalás jóleshetne, de oka mégis inkább elkeseredni van.

 

– Nem szereztem. Elment.

 

– Valami rosszat mondtál neki?

 

– Nem. Hiszen csak köszöntem.

 

– És ő mit mondott?

 

– Nehezen értettem. Gyorsan beszélt. Többször mintha valami obrazov-szerűséget hallottam volna ki a szavaiból. Ennek örültem, mert ha rám mondja… esetleg, hogy értelmes arcom van?

 

– Igen. Az obrazovannij az értelmest, műveltet jelent. De akkor miért lépett le? Mondott még mást is?

 

– Valami ravcsint. Vagy zsavcsint? Kérdezve. Hogy kell-e az nekem.

 

A három lány és Géza (szintén orosz szakos pesti egyetemisták) összedugják a fejüket és tanácskoznak. Az eredményt Géza, az eminens nyelvész közli:

 

– Ravcsin és zsavcsin semmit nem jelent. A rzsavcsina igen: rozsdát.

 

– Rozsdát? Azt kérdezte, kell-e nekem rozsda? Veszek-e tőle rozsdát? Ennek semmi értelme.

 

– Semmi. Rosszul értetted.

 

Két nappal korábban, a záhonyi határátkelőnél, pontosabban Csapon volt már egy kifejezés, amit nem értett Áron. És a többiek sem:

 

Magyar és szovjet határőrök távozta után azt hiszik, zöld jelzést kapott a beutazás. De egy monumentális tányérsapkájú orosz finánc még belép Áronék kupéjába. Kinyittatja Géza bőröndjét. Talál benne egy szendvicset. Zsebre vágja. Kinyittatja Gréti hátizsákját. Talál benne két banánt. Magához veszi őket. Laurának megfricskázza az orrát, Emesétől pedig megkérdezi, mit sportol. Áront mérgesen nézi végig. Megérezte az ellenszenvet.

 

Öt perc nyugalom. Aztán puffanások a szomszéd vagonból. Átlopódzik oda az öt magyar.

 

A vagonfolyosó tele holmival. Az orosz azt üvölti: Muravi! Muravi!

 

Sorra bemegy a kupékba, és dobálja ki a csomagok tartalmát. Rengeteg – Magyarországon már legális – pornómagazin, dobozos üdítő és sör, téli szalámi, Gyulai kolbász, ruhaszövet, csipke, tokaji bor, sőt egy lövöldözős játékok telepítésére kiválóan alkalmas Videoton TVC számítógép kerül a folyosóra. És az üvöltése egyre hisztérikusabb: Muravi! Muravi!

 

– A muravi hangyát jelent – mondja Géza. – Talán allergiás rájuk. Annyira, hogy a hangyák gondolatára hangyás lesz.

 

Gréti más véleményen van:

 

– Talán ez a rengeteg becsempészni akart holmi a hangya a katonai szlengben.

 

– Talán az utasok, a semmibe nézett emberek a hangyák a nép beszédében – mondja Laura.

 

– Esetleg az előtte itt járó, és a munkájukat trehányul végző magyar meg orosz közegek a hangyák – gondolkodik hangosan Emese.

 

Áronnak nincs ötlete, kikre, mikre vonatkozhat a „muravi”.

 

A Komisszarzsevszkaja Színháznál szállnak le a buszról. Géza azonnal csinál egy fényképet. Az intézmény bejárata díszes, maga az épület bérházhoz hasonlít.

 

– Ezt a fotót majd beteszem a diplomamunkám mellékletébe – magyarázza Géza Áronnak. – És, ha doktori disszertációvá fejlődik a dolog, a „projekt”, ahogy újabban mondják, akkor ahhoz is csatolom.

 

– Mi lesz a címe?

 

– A Sirály szárnyalása. Csehov Sirályára értve.

 

– Itt volt az ősbemutató?

 

– Nem, az az Alexandrovszkij, vagyis a mostani Puskin Színházban. Innen egy köpésre, de a Nyevszkij másik oldalán. Viszont Vera Kommisszarzsevszkaja játszotta Nyinát.

 

– És milyen irányból közelíted meg a művet?

 

– A ki nem mondott szöveg felől.

 

– A Sztanyiszlavszkij-féle szubtextus? A sorok közötti, másodlagos olvasat? Ez most divatos…

 

– Nem. Én még a jelzésszerűen sem kimondott szövegről beszélek. Ugyanis egy jelenetben Kommisszarzsevszkaja elnémult. Nem jött ki hang a torkán. A darab meg is bukott. Csehov a színpad mögött bújt el. Úgy magyarázzák az elnémulást, hogy a színésznő megijedt a csalódott, fütyölő közönségtől. Akik vígjátékot vártak. Kommisszarzsevszkaja állítólag idegi eredetű gégegyulladást kapott. Szerintem viszont az a tartalom némította el, amit ki kellett volna mondania. Mert azt nem lehetett kimondani. Ott véget ért az emberi beszéd. Pontosabban a némaság beszélt.

 

– Elég misztikusan hangzik. És konkrétan mit kellett volna mondania?

 

– Ezt sajnos nem találtam meg a szakirodalomban. Egy szemtanút kéne megkeresni, aki jelen volt a nagy elnémulásnál. Vagy akivel beszélt közvetlen utána. Akivel bizalmas viszonyban volt.

 

– Él még gyermeke vagy testvére Komisszarzsevszkajának?

 

– Gyermeke nem született. Testvére, Fjodor híres rendező lett. Londonban, aztán New Yorkban. Mert a szovjet-bolsevik ájer nem ízlett neki.

 

– Belefér az idődbe meg a pénzedbe egy amerikai kiruccanás. Már mindenki kap útlevelet.

 

– Hiába mennék. Fjodor meghalt. Egyébként is még csak négyéves volt a híres bemutató évében.

 

– Mikor mutatták be a Sirályt?

 

– 1896. október 17-én.

 

– Akkor hiába kutatsz szemtanúk után – nevet fel Áron. – Mind bőven száz év feletti lenne.

 

– Igen, sajnos. Bár nem vetted észre, hogy az oroszok között milyen sok a matuzsálemi korú? És még mozognak. A Nyevszkijre is elmennek. Az oroszok képesek sokáig élni, ha nem viszi el őket a vodka vagy egy világháború.

 

A színházbejárattal szemben egy nagy szamovár. És ezen a szamováron egy szamovárt ábrázoló cégér. A felirat: Szamovár Büfé. A kora tavaszi mínusz 25 fokban emberek topognak körülötte, és élvezettel szürcsölgetik a forró italt.

 

– Nincs jobb melegítő egy orosz csájnál! Mindenki a vendégem – invitálja Áron a magyarokat.

 

A büfé négyféle teát kínál: grúz fekete teát, kínai fekete teát, lekvárral ízesített szibériai teát és rózsavízzel meg rózsaszirmokkal ízesített extrateát. Ezeket mind kínálja, kapni most azonban egyiket sem lehet. Elfogytak. Várni kell. Az elégedetlenkedő külföldieket látva a borostás arcú büfés mentegetőzik, hogy Oroszországban időigényes a teakészítés, először zavarkát, vagyis esszenciát kell csinálni, és azt felhígítani. Ami most kapható, az a keksz. Drága mézes keksz díszdobozban, méltányos árú mézes keksz egyszerű dobozban, olcsó mézes keksz kimérve és még olcsóbb mézes keksztörmelék szinte ingyen. És van még jégkrém. Speciális ízesítés nélküli, egyszerű tejes jégkrém. Akkora kiszerelésben, mint Magyarországon a disznózsír. Egész jó. Csak nehéz nyalni. Nincs benne pálcika. Az oroszokat utánozva a magyarok így a csomagolás vastag sztaniolpapírját egy saroknál kiharapják, és ott szívogatják az édes tartalmat. Jégkrémmel melegíti magát az öt magyar. Hamar eltelnek. És akkor végre megkapják a teájukat.

 

A pulttól jobbra a szamovárbódé falán cirkalmas betűkkel kérdés: Nem Ön hagyta el?

 

A falon lóg egy tucat esernyő, egy kucsma, egy svájcisapka, egy inggallér, valamilyen kitüntetés vagy jelvény, és összegyűrve alattuk egy nagyobb, fekete ruhadarab. Áron érdeklődve nézi ezeket.

 

– Valamelyik az öné? – kérdi készségesen a kiszolgáló.

 

– Nem, én külföldi vagyok, magyar, csak nemrég érkeztünk.

 

– Attól még elhagyhatott valamit. Figyelmetlenek az emberek. Elgondolkodnak, és… Én egyszer a pénztárcámat hagytam el a Gosztyinij Dvorban. Az egy nagy bevásárlóüzlet nem messze innen. Diavetítőt akartam venni, erre elhagytam a pénztárcám. Mondta is az asszony…

 

– Nem lett meg?

 

– Az asszony?

 

– A tárca.

 

– Meglett. Leadták az áruház irodáján. Persze a pénzt előtte kivették belőle. Az utolsó kopejkáig. Az asszony nem hitte. Azt mondta, biztos elittam, és most rá akarom fogni a becsületes megtalálóra…

 

– Az mi? – mutat Áron a lent lévő holmira.

 

Az eladó készségesen kihajtogatja. Egy ijesztően nagy, kabátra felhúzható köpönyeg.

 

– Mi ez? Hogy hívják oroszul? – kérdi Áron.

 

– Köpönyegnek. Időtlen idők óta itt van. Már az előttem itt dolgozó is az elődjétől örökölte, és az is az ő elődjétől, és az is a…

 

– Megnézhetném közelebbről?

 

– Parancsoljon.

 

Áron kiporolja, megszagolja és felveszi. Csináltat egy képet magáról Gézával.

 

– Ha itt köpönyeg van, kell, hogy legyen egy orr is. Nem? – kérdi mosolyogva Áron.

 

– Az önöké? – kérdez vissza az eladó, mert a fiú idegen kiejtésében a nosz-t (orr) úgy érti: nas (miénk).

 

– Nem. Oda fel, egy orrot! Tegyen oda – s Áron, hogy a másik megértse, tulajdon orrára mutat.

 

– Mi van az orrommal? – kérdi értetlenkedve az orosz. – Hogy borostás vagyok, az a baj? Bőrbetegségem van, nem tudok rendesen megborotválkozni.

 

– Egy orrot, oda! Ha köpönyeg van, orr is kell.

 

– Orrot? Maga normális? Levágni valakinek az orrát és kiakasztani? Orrot egy tisztességes büfében? Menjen a… – kiáltja mérgesen a kereket oldó társaság felé a büfés, majd már a sorban következőknek mondja: – Magyarok! Felszabadítottuk őket ’45-ben meg ’56-ban, és jönnek ide bosszantani minket! Gúnyolódnak velünk!

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében