Tinikoromban rajongtam a westernekért. Szálfatermetű, acélos arcélű férfiak, akik életük árán is megvédik az igazságot. Valamilyen igazságot. Ellentétben velem, aki még a saját igazságát sem tudta megvédeni, legalábbis akkoriban. Néztem is, amennyit csak nézhettem, a vasfüggöny árnyékában. Szombat esténként volt néhány biztos pont az én peremvidéki életemben: Charles Bronson, John Wayne, Clint Eastwood, James Stewart, Lee van Cleef meg a többiek. Aztán a temesvári forradalom szele elfújta a Kondukátort, jöttek a határátkelős, eksztatikus pesti idők, a gyümölcsöt nem látott import magyar barackpálinka, a kábeltévé meg az annyiszor megálmodott és félreértelmezett szabadság.
Látszatra-lényegre megváltozott a világ. Én is vele-benne. Kivéve a rajongást a westernért. Akkor már persze nem úgy néztem például a Kis nagy embert (amely regény formájában még totális sokkot okozott), mint korábban a keletnémet Winnetout meg az Ulzana-filmeket. Elfogott a kétely, hogy vajon a nagy indián könyvillatú haja tényleg olyan kékesfeketén lobogott a szélben, ahogy az írva, mutatva volt, Old Shatterhand tényleg annyira gáncs nélküli lovag-é, vagy talán… És ekkor történt, hogy egy este a Duna tévén jött egy olyan cím, hogy: Talpuk alatt fütyül a szél. Jó, hát magyar meg betyár, istenem. Aztán az első képsorok egyszerűen odaláncoltak a képernyő elé. Egyrészt ott volt minden, amit egy westerntől elvár az ember. Pedig én úgy tudtam, hogy a kortárs magyar film szerzői! Vagyis művész! És volt ott még valami. Az anyanyelven túl. Amit az enyémnek éreztem. Az a csend (Mándy novelláinak sorai közül), az a puszta (Mészöly Magasiskolájának ege alól), az a világvége-hangulat (saját Erdély-lázálomregényem hőhullámai hátán). Jó későn (a film 1976-ban készült, akkoriban hét éves voltam), de – legalábbis a magam számára – asszisztáltam az eastern születésénél. A rendező nevét könnyű volt megjegyezni, beszélt hozzám: Szomjas György.
Keresni kezdtem a filmjeit. Róla magáról ugyanis nem sokat tudtam (azóta se többet): szemérmes ember hírében áll(t). Először azon a nyomon, amelyet már említettem: egy magyar filmrendező a szerzői film dühös (vagy igen gyakran csak enervált) előretörése idején műfajfilmeket csinál. És jött a Rosszemberek. Ugyanaz a (például, főleg) Sergio Leone hosszú viharköpenye alól kibújt filmnyelv, és mégis más, amit akkoriban sehogy se tudtam megfogalmazni. Most mondom, talán kicsit későn: ama valóság leképezése, ami az enyém is. S hogy melyik az? Van a filmben egy első ránézésre (műfaji szempontból legalábbis) „töltelék” jelenet. A betyárok mulatoznak a korcsomában. Jó, szinte minden westernben van kocsmajelenet. De nem ilyen. Szinte négy percen át szól a duda, ropják a betyárok, majd eldördül egy pisztoly és Gelencsér Jóska énekelni kezd: „Hej, Verkóczi, megsiratlak, / valahányszor búcsúztatlak. / Ottan vagy te, itt vagyok én, / de a szívünk helyet cserél.” Van ebben a pár percben valami körülénekelt, körültáncolt, de ki nem mondott fájdalom. Hogy minden pillanatban „most múlik pontosan” (csak épp csontszikár megfogalmazásban). Amit akkor nem, most annál inkább értek. Más is van, persze, ebben a jelenetben, amire szintén sokkal később kaptam fel a fejem: a magyar népi kultúra iránti vonzalom, kötődés, sőt elkötelezettség. (Ezt ma is csak kívülről, a pitvarból tudom tisztelni.)
Ezzel a két „gulyáswesternnel” ellettem volna évtizedekig, de előkerült egy másik Szomjas-film, ami, ha lehet, még jobban beleette magát a lelkembe. Tudjuk, a nyolcvanas évek egyik legfontosabb filmje, generációs ikon-opusz és további szuperlatívuszok: a Kopaszkutyáról van szó. A határon átlopott bakeliteken lyukassá hallgatott Hobo Blues Band-, P. Mobil-nóták egyszer csak visszaköszöntek a filmvászonról. Emlékszem, az első határon túli utam 1989 után a Tabánba vezetett, egy HBB-koncertre. És hallgattam, néztem, üvöltöttem, hogy le kell menni kutyába, közben meg az dobogott bennem, a másik parton rekedt végvári kölyökben, hogy de hát mi lementünk ám kutyába rendesen (még románul is megtanultunk), miért nem mondta senki, hogy ezt másképp is lehet? Hej, Verkóczi-Szomjas…!
És amikor már kényelmesen elkönyveltem Szomjas Györgyöt, mint imádott kedvenc magyar filmrendezőmet, elém kerültek azok a filmek, amelyek hatalmas balhorgot küldtek befogadói államra: műfaj helyett telibe kapott a magyar szerzői film egyik legeredetibb figurája. Mondom a varázsszavakat: Könnyű testi sértés, Falfúró, Roncsfilm. Ekkor döbbentem rá, hogy Szomjas György a maga (innen, a nézőtérről, képernyő elől) csendes, szemérmes módján azt csinál a mozgóképpel, amit éppen akar. Életem egyik legmarkánsabb (filmes) élménye az a pár perc, amikor egy apuka (bizonyos Janitor) kisfiával sétálni indul, áll a sarkon, lehajol, megcsiklandozza a babát (Tyutyutyutyu…), felkapja a kölyök mellé beszúrt üveg sört, meghúzza (a háttérben Polski Fiat, Wartburg, panelház), majd elindulnak (Fussunk, kissfiam!), tolja a kocsit, kocog utána és elhangzik a slusszpoén: Futtunk, bázzzzzmeg! Azóta se láttam-hallottam ennél jobb dialógust (dialógust írok, mert ez a két mondat valójában végtelenített riposzt a gettóbeli zárványlét tündérének direktíva-mondataira).
Aztán később, (ismét) sokkal később megnéztem Szomjas dokumentumfilmjeit. Zerkula János gyimesi prímásról, Neti Sanyi bácsiról, Maneszes Márton magyarszováti prímásról, a szászcsávási bandáról meg a többiekről. Akiket ő ismert. Én csak rajta keresztül. És megint csak le kellett vennem nem létező kalapom Szomjas György előtt. Ez az ember úgy ismerte a határon túl rekedt népzenét, táncot, kultúrát, mint a tenyerét. Elment mindenüvé, ahova tehette, tévés fegyelemmel összenyalábolta, ami fontos volt, és odatette a közös magyar polcra. Értem én, sokan mások is megtették ugyanezt. Na de ahogy a szlogen szól: ő (volt) a Szomjas György! Aki nagyon nagy terpeszben állt a határokon átnyúló magyar film prérijén. És most, hogy odébb állt picit, látszatra nehezebben átjárható határok mögé, halkan dúdolom a nyomában: „Hej, Verkóczi, megsiratlak, valahányszor búcsúztatlak!”
