„A vers, hogy ne mondjak ennél többet.”
(Horváth Benji)
„Sunt vechi, domnule!” /
„Régi(vágású) vagyok, uram!”
(I. L. Caragiale)
A vers mindig sejtés, sosem bizonyosság. Így sejtem legalábbis.
A vers az, amikor valami történik a tengerfenéken; amikor a hullám a sziklának csapódik: önmagában nem a hullám és nem is a szikla, hanem ami közben történik, a találkozásban. A vers rejtély, titok, elrejtés, nyugati szél és óceáni szélcsend, egy időben.
A vers nem világosság, hanem homály, gomolygó köd a völgyben, rozoga lépcső a templomtoronyban, suhanó árnyak sötét folyosón, megcsörrenő páncél a lovagteremben, ódon várkastély ablakán, áttetsző függöny mögül kitekintő sápadt úrnő. Az, amire várakozni kell, mert folyton érkezésben van.
A vers néha halk sikoly egy kihalt folyosón. Nem ordítás vagy hejehuja, hanem „mintha-hallottam-volna-valamit”, rossz előérzet, balsejtelem.
Nem összeesküvés-elmélet, hanem összeesküvés, amelynek célja ismeretlen. Csak akkor üzenet, ha palackban érkezik – ha postán, az pusztán levél. Röpködnek a papírlapok, marhacédula, lexikonszócikk, politikai szónoklat, szándéknyilatkozat, lányregény, miegyéb.
A vers télikabát, ami rajtam maradt, el lehet bújni alatta. Mindent elrejt, csak a lényeg lóg ki alóla, csak a látszat látszik, mert az maga a lényeg. Lényeget mondtam? Azt sem tudom már, mit beszélek itt összevissza.
A vers az, amit nem kimondani kell, hanem mondani. Kimondásakor hab képződik a szájon, zöldes buborékjai közt elvesznek a szavak. Azaz csak szavak lesznek, nem vers. Hab lesz, habverés, szivárgó nyál, könnyű nyáli este. Jut eszembe, a vers nem rossz szójáték.
A vers az, amit máshogyan nem lehet elmondani, ha el lehet mondani másképpen is, az nem vers, csak irodalom. Van irodalom, ami nem vers, de költészet. Ám ez nem mentség semmire: a vers csak önmagáért áll jót. Régen rossz, ha önmagáért sem, még rosszabb, ha másért igen, önmagáért nem.
A vers mindig csak a mindig, ami csak a most vagy a valamikor vagy az egyszer, az lehet vezércikk, traktátus, mese-mese-meskete, mondás, de versnek nem vers. Mint ez a szöveg, egyébiránt.
A vers mindig régi, már úgy született. Kortalanul és koravénen. Vagyis örökifjún.
Kint ülsz egy dombtetőn vagy szirten vagy mólón, a végtelen ég idegen csillagai alatt, közeleg valami vihar. Magad vagy, és a vers mindig magadnál van. Eddig jutottál, a többi néma csend. A vers az, ami nem bírja meg ezeket a szentenciákat, mégis mondjuk.
Így sejtem legalábbis.
