Elképzelem, ahogy ismét ott állok a sarkon a barna téglás templom mellett, a betonkerítésnek támaszkodva, és lesem a kert hatalmas fáit – azokkal a terebélyes lombokkal minden fényt eltakarnak előlem. Az ösztöneim azt súgják, vörösfenyő, de te megtanítottad nekem, mi a türelem, és a legnagyobb hibát akkor követjük el, amikor elhamarkodottan ítélünk elsőre, de valljuk be, utoljára sem szerencsés. Ami azt illeti, tiszafák terebélyesednek a templomkertben, a csábító piros termésekkel vigyázni kell, méreg a testnek, a lélekről viszont egy szót se szóltál, az ágak közt rigók ugrálnak, és hangot adnak nemtetszésüknek, ami vonatkozhat a környék forgalmára vagy arra, ahogyan ácsorgom. Téged várlak. Persze még sehol se vagy, és ebben a látomásban lehet, nem is leszel, nem fogunk találkozni, hiába pillantok az órámra, hiába próbálom a sűrű lombok résein át az égbolt egy kicsinyke szeletét magamnak tudni. A templom tetejét persze itt-ott elkapom, semmi kereszt, csak egy hatalmas buzogány, amiről te váltig állítod, az az Esthajnalcsillag, ami vezette a napkeleti bölcseket a kisdedhez, s kellett is a tömjén, hiszen tudod: istálló, szalma, trágyabűz, ez utóbbin meg muszáj volt valahogyan segíteni. De szerintem a buzogány közelebb jár az igazsághoz – amiről tudjuk jól: egy mindenfajta színű gyorsan forgó kerék –, a fejedre sújt a Gondviselés, ha nem viseled magad, szóval nincs értelme keresnem a bajt. Az autók elhúznak, a rigók pedig egyre idegesebbek, és az én türelmem is a végéhez közeledik, mivel fogalmam sem volt arról, hogy esetleg késhetsz, nekem pedig várakoznom kell, de panaszkodás helyett inkább a betonkerítés tövében araszoló hangyákat lesem. Millió apró, fekete mákszem, cingár kis lábakkal menetelnek, egykéthá’, jobbésbal, csak tudnám, hova tartanak és merről, s hogy mi a parancs és ki adta ki. Talán esni fog, s már érzik előre a közeledő cseppeket, ahogyan kövérre hízottan lehullanak az égből, és atombombaként pattannak szét aprócska testükön, hát szedni kell a lábaikat, irány a fedezék, látom, többen fehér kis pettyeket cipelnek, görnyed a hangyahát, élelem a nehezebb időkre, de csak addig, amíg el nem vonul az ár. De az is lehet, tojásokat menekítenek, a születendő új nemzedék a tét. Vigyetek magatokkal, s ígérem, jó leszek, pont olyan, amilyen még sohase voltam. Hinni máskülönben azért higgyetek, mert ritkán hazudok, s amikor meg igen, akkor az élet kényszerít, pontosabban: a külső körülmények kényszerítenek rá. Ha lehetne egy kívánságom, azt kérném, legyek felezővonal az út közepén, soha nem szólnám le azt, aki átlép rajtam, vagy esetleg megtisztel a mértéktartó távolsággal. Majd jössz, amikor jönnöd kell, én pedig várakozom, ahogyan a szerepem megkívánja. Azt is gondolhatnám, és gondolom is ebben a látomásban mindenféle megerőltetés nélkül, hogy szabad vagyok. Ez a szabadság persze képlékeny, és semmitől se véd meg, úgy érzem magam, mint a bábjából frissen kelt pillangó – a szárnyak még összetapadva simulnak a törékeny testre, várni kell a repüléssel, néhány kósza pillanat meg a napsugarak ereje, aztán lehet is szállni, de addig marad a rettegés, nehogy egy szellő lesodorjon az ágról, s az első élettapasztalat a pusztulás legyen. Láthatod, ilyen vagyok nélküled, szánalmas remete, aki ha tehetné, az összes (ablakpárkányra koppanó) esőcseppet egyenként nevezné el – rólad, s persze azokról, akiket valaha megbántott –, hogy ezzel könnyítsen ólmozott lelkén. Emlékszem, tél volt, és azon mosolyogtunk itt a közeli parkban, hogy az a két hóangyal, amit a tavaszi virágágyások helyére formáztunk, azok egy az egyben úgy néztek ki, mintha az égből hullottak volna alá – talán Isten száműzte őket a Mennyből, mert tudta róluk, még nem valók oda, majd csak később érnek meg az örökkévalóságra; aztán a kiadós séta után hazakeveredtünk, te kinyitottál egy üveg bort, én begyújtottam a kandallót, s a ropogó fahasábok hangjára szeretkezni kezdtünk. Még most is látom a mennyezeten egymással vetekedő árnyékaink őrült táncát. Mindig is tudtam, a te bőröd arra való, hogy az enyémmel érintkezzen, az enyém pedig arra, hogy a tiedet érezze. Tudom, mindez helytelen, mert törekednem kellene a vágytalanság elérésére, de gyönge vagyok, a közeledben erőtlen. És ott volt nekünk a költő, akiről ezt a parkot elnevezték, a mellszobrán tíz centi hóréteg, gálicos fején vattakucsma, tudtuk, ha merünk rajta nevetni, jöhet akármilyen hideg, a szívünk sose fog megfagyni. Én nem is tudom, milyen daimón befolyásolt akkor délután, de éreztem a hatalmát, úgy dobált, akár egy magatehetetlen rongybabát – persze élveztem ezt a páratartalom nélküli lebegést. A számban ott volt még egy korty bor, nem nyeltem le, helyette – csóknak álcázva – ajkaid közé csorgattam, te pedig ellöktél: „Mégis mi a jó büdös francot képzelsz magadról, ember?” – A válaszom: sakálkacaj. Aztán persze bocsánatot kérek, mondván, idióta vagyok, de legalább a tiéd, és ezen jelen pillanatban nem kívánok változtatni. Máskor meg ülünk a padon, a játszótéren szél babrál a kopott hintákkal, a csúszdán bodobácsok igyekeznek fölfelé, a katicák meg a libikókán egyensúlyoznak. Ülünk, a fülünkben zene – megosztott fülessel hallgatjuk, hol a te dalaid szólnak, hol az enyémek, és azt is megbocsátod, ha egy-egy opus tíz percnél is hosszabb; igyekszel elhitetni, neked is bejön az efféle zörej, én meg úgy teszek, mintha nem kételkednék benned. Odabent a templomban csend és üresség. Az istentisztelet este hattól esedékes, a vitrinben levő parafatáblán már ott a szertartáshoz kapcsolódó énekek száma és első sora, csak hogy lehessen előre tudni, mi várható, ha bezáródnak a kapuk (390 Erős vár a mi Istenünk – 413 Menj el a te nyugalmadba – 414 Megszabadultam én már a testi haláltól). De most még csend és rend a falak között, a lelkész lehet, épp most bánja meg egy korábban tett ígéretét, vagy köszönetet mond az Úrnak, amiért számításain felül számíthat rá, nem úgy, mint gyarlóságban merítkező embertársaira. A lelkiismerettel való vívódásairól nem is beszélve, hiszen minden alkalommal ott ül jobb felől a harmadik padsor közepén az, aki miatt pontosan tudja, ha csak önmagának tartozna elszámolással, mennyivel könnyebb lenne, s nem érezné két lélegzetvétel közt szívében a zsibbadó ürességet. A bűn zsoldja nem a halál – hanem az odavezető út. Látod, ebben a nagy rádgondolásban csak a közhely szavaival tudok takarózni, s lám, ez a foszló perkál nem véd meg a hiányod szülte fagyoktól. Minden viszonyítás kérdése: az égen átvonul a napkorong, tovább nő halottaink haja, körme. Emelkedem és süllyedek, a lebegés vagyok, egy c-dúr szimfónia zárótételének – Allegro molto e vivace – hangjegyei, ide-oda dobál a komponista kénye, van valami rend, aminek alávetem magam (más lehetőségem amúgy sincs) – nevetségessé válok, ha úgy kívánod. Észrevetted már, hogy kettőnk közül te használod leggyakrabban a nem szócskát? Mintha létezésed maga lenne a tagadás – pedig fényre van szükségünk, fényre –, kaleidoszkóp bensőm mit ér nélküled? Ebben az ostromban hol találok menedéket? Van némi igazság a kijelentéseid mögött: a szex csata – a szerelem háború. Már csak azt kellene eldöntenünk, ki lesz a győztes, és melyikünk nem nyer semmit? Szerelem ez, nem zavarodottság. Aztán, ha lesz erőm, keresek egy csorba tükröt, esküszöm, ezt az egyet nem hibázom el, csak legyen elegendő a felület, ha megtalálom, addig lehelem, amíg olyan nagy nem lesz a párafolt, hogy belerajzolhassak egy szívet. Persze lesz ott könnyhullajtás, mert azt a kurva tükröt tuti, hogy egy lerobbant kocsma alagsori budijában találom majd meg, és – ahogy ismerem magam – abban a szívben sem lesz köszönet: egy aneurizmás aorta kacsint vissza rám a tükörből, és meggyőz, igyak még kettőt. Nincs olyan szél, ami ne fújná szét a neveinket; arról viszont fogalmam sincs, ezek a templomtéglák kezdettől fogva ilyen rozsdabarnák, vagy az idő, ez a kacér madame tette őket azzá? Bárcsak ölelésed tavában fuldokolnék, suttogások és sikolyok közepette, sarkkörökön innen és túl, a mandarinliget fáinak árnyéka alatt, egy hűvös barlang mélyén – odakint a tenger morajlása: haldokló hullámok egymást érő tánca. Ha szeretnéd, megpróbálok még hinni a mesékben. Az autók persze gondtalan húznak el, a napfény megcsillan a szélvédők ormótlan síkján, ideje megvakulni, ne is lássam, és ne is érezzem azt, ami teher a szívnek és súly a szájnak. Azt hiszem, előbb-utóbb egymásra lel az a két, végtelenbe rohanó párhuzamos, hiszen mindannyian úton vagyunk, oda kell érnünk, ahová tartunk. Ebben a látomásban nem találkozunk, így én örökre megmaradok a várakozás alanyának, te pedig tárgya leszel annak. De bármikor láthatom, ahogyan ott fekszünk az emeleti szobában, odakint sűrű, kövér pelyhekben hull a hó, a pihék úgy tapadnak egymáshoz, mint meztelen szeretők, a fejed a mellkasomra hajtod, pár perc és már alszol is, én meg csak figyelem a rojtosra szakadt függönyt, a számban savanyú muskotályíz, de boldog vagyok – lábainkat összekulcsoljuk, szívem dobbanásait szuszogásodhoz igazítom – –
Sztaskó Richard 1987-ben született Budapesten. Magyar–kommunikáció-, valamint drámaszakos tanár, Budapesten tanít. Önálló kötete még nem jelent meg.
