"csak ennyit akarok írni: ma is feljött a nap"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 10. (816.) SZÁM – MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
valamiaversrol.rtf
Karácsonyi Zsolt
Közös tér, szabadság, egyén – Beszélgetés Tompa Gáborral
Adam Zagajewski
Adam Zagajewski versei
Sebestyén Mihály
A tábornok tévedése
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
nem akarok verset írni arról…
Guttmann Szabolcs
Mesék meséje épített környezetünkről (II.)
Oláh András
Oláh András versei
Tófalvi Előd
Tófalvi Előd versei
HORIA URSU
Sam Riviere versei
Sztaskó Richard
Nem zavarodottság
Molnár Dávid
Narancs és tengeri rózsa
Codău Annamária
Mennyi az elég?
Lovász Krisztina
Lovász Krisztina rövidprózái
Bánfai Zsolt
Bánfai Zsolt versei
Farkas Boglárka Angéla
Az vagyok, aminek látni akarsz
Bíró Béla
Korokba ágyazott Színháztörténet
Molnár H. Magor
Indulatok a könyvtárban
Jakabffy Tamás
Dupré
Iszlai József
Előre emlékezni
 
Bánfai Zsolt
Bánfai Zsolt versei
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 10. (816.) SZÁM – MÁJUS 25.

Az ártéri mintázatok eredője

 

Ezüstös fémpénzek a kehelyben –

pikkelycsomó örvénylik, lefolyóban sodródó

szarucsillagok. Szent állat a hal. Tátogó békeének,

veríték csorog, földcsuszamlás a homlokok

agyagosan lucskos ráncain.

Talán csak a folyókat zárta el valaki,

ne görgessék tovább a kavicsokba rakódott csendet,

fűszálak között a hordalékszőnyeg bűzét.

Szúrós emlék már minden reggel –

tüskés gesztenyehéjon fekszik a táj, a sekély víz

könnyen poshad. Ha hajó, megfeneklik –

csak a mélyből, a habokból nem jön változás.

Nyúlik a perc, üt az óra. Süpped az ártéri réteken.

Szilaj folyók erednek zsebemben –

Cseppekben az új kiáradás.

 

 

Ősz

 

 

Madártetemek a tengeri táblában.

Éles szuronylapokhoz koccanó fények.

A kihűlt mezők szívében háború van,

fegyvert fogva mulatnak a legények.

Elmúlás színeiben pompázik a táj –

véres ruhája hűs napfényben hever.

Lassulva kattog egy óra. Avar alatt

az ősz gyilkos koktélt kever.

 

 

 

Elfojtás

 

 

Vannak titkok, melyeket

csak az 50 pluszos férfiak ismernek.

Például a dülmirigy szorításában hogyan

fut a táj, pulzál a telepített öntözőrendszer.

Ahogy a szembogár egyre inkább forgó

planétákra hasonlít, földrengéskor

a mirigyek partra pumpálják a tengert.

Képzelet mezőin a felejtés szirmai.

Vadvízi ár az ablaküvegen,

mocsárban kapaszkodó házak, süllyedő

kert. A vonatsínek az esőben fel-

szeletelik a végtelent.

 

 

Gyöngy

 

 

A parton ülve apadó szemeim szoktatom

a látványhoz. A víztömeg kékje észrevétlen

tapad a szemgolyóban lerakódott törmelékek,

homokszemcsék, szétszórt ételmaradékok közé.

Hallgatva a sirályokat, foghatnám a jelenlét

impulzusait, mint hullámot az érzékeny antenna –

tapasztalatokat raktározhatnék, akár bibliotéka

könyveket, a kagyló ajkai puha állatot, benne

a gyöngyöt, formás köveit a tengerfenék.

A retinára festett hajnal áterjed a felszín lemezein

és lecsorog az érzékelés legalsó bugyraiba.

Oldódás indul ilyenkor, a kőzetlemezek ropogva

omlanak a vesék szennyvíztelepeire, felszakítva az

emlékekben lerakódott savanyú üledéket.

A felejtés csónakjai küzdenek az áramlatokkal,

szorít a hólyag, benne nyálkás patagóniai tintahal –

apámra emlékeztet, a férfira, aki merüléskor jámbor

tekintettel alvadt meg az egyszerűvé gyűrött

vizek illúziójában. Kagylóhéjban pihen azóta –

fehér gyönggyé változott.

 

 

 

Polifón kábulat

 

 

Ott gubbasztanak az elfagyott faágakon.

Egy gyerekkórus oratóriumokat énekel a ködben:

korálbetétek, madrigálok töltik ki a paleocén fugákat,

a rétegződés mint a hullámok rakományai –

halcsont, kagyló, lándzsafű és csillagrajok.

Ha lenne valaki, aki alulról hallgatná a víztömeg

zenéjét. Mederben a hallójárat, talán itt folynak el

a dallamok. Kövek alatt a gyermeknevetés.

Messziről érkezett hordalékra bukkan,

ki kitartón legeli, szívja a selyemfüvek illatát –

valahol egy szirti kecske gyűrt sziklák árnyékában

a hegyvidéki üledék narkotikumait.

 

 

 

Sic transit

 

 

Hullámot ver, akár a tenger, a képzelet.

Befordul a szem, feszültség a szövetekben.

Egy szakadt csillagban fény törik, háló

nyúlik a hasadt prizmák alatt.

Fehér csontok az erezett kőben. Magod

belehull, márvány leszel. Fosztott tollakra

lel az exhumáló, megkövesült csigolyáknak

koccan az ásó. Lehet-e olyan mély egy hasíték,

hogy a születésig be lehessen látni?

A mozdulat kibillent, a hiány a többlet tükre.

Inverz topográfia. Létrejött, hát múlik,

akkor is, ha nincsen vége. Hajnalban fogan

a megértés, a felforgatott földekben új gyökér

kanyarog. Torzók vagyunk törmelék közt.

Házon a túlexponált ablakok.

 

 

 

Tükörkép

 

 

Bár született gondolat vagy, gyakran mozogsz

holt terekben, vitrinben, üveg mögött. Porcelánbabák

mosolyával nyugtázod a törékeny viharokat.

Hússá válnod korai még, a vérszagú ébredés várat magára.

Ikertestvérként tükörképet szült neked anyád, kivel

karon fogva járnod lehetetlen, mégis szükségszerű –

mission impossible –

lehetetlen küldetésben a nagyszerűség.

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében