Mi a közös a görög mitológia Médeájában, a franciák Jeanne d’Arc-jában és az amerikaiak Hillary Clintonjában? A maguk idejében mindhárman hatalommal bíró nők voltak és mindnyájukat titulálták boszorkánynak. E két premissza alapján pedig meg is alkothatunk egy szillogizmust, ami a következőképpen hangozhat: minden hatalommal bíró nő boszorkány, avagy minden boszorkány egyben hatalommal bíró nő is. Hibátlan logika, feltéve, ha elfogadjuk, hogy boszorkányok igenis léteznek. Viszont, ha boszorkányok nem léteznek, akkor érezhetően hiányos a képlet, hiszen pofonegyszerű konklúziónk figyelmen kívül hagyja a férfit, a patriarchális társadalom mozgatórugóját. A férfit, aki attól fél, hogy elveszti kontrollját a nő felett. Megelőzve a „veszedelmet”, a férfi így természetfeletti, gonosz hatalmakkal ruházza fel a nőt, ami elégséges indokot teremt a nő meghurcoltatására, kegyetlen máglyahalálára.
Pablo Agüero Goya-díjas alkotása, a Boszorkánygyülekezet egy egyszerű, de minden porcikájában játékos történettel mesél a nőkre aggatott boszorkányszerepről és arról, hogy a fiktív boszorkányhistóriák miként szólhatnak legalább ugyanannyira a férfiakról, mint a nőkről. A Netflix nemzetközi gyártásában készült spanyol produkció 1609-be repíti vissza nézőjét, Baszkföldre, egy apró halászfaluba. A spanyol inkvizíció által a faluba kinevezett Rostegui bíró (Alex Brendemühl) megszállottan keresi a Sabbath sátáni rítusának nyomait. A falu fiatal szövőlányai, akik egy ártatlan, ám éjszakába nyúló erdei kalandozásban vesznek részt, egycsapásra gyanússá is válnak az inkvizítor számára. Hamarosan kafkai per veszi kezdetét: a lányokat fogdába hurcolják, kihallgatják és látatlanban el is ítélik őket úgy, hogy eleinte az sem világos számukra, hogy pontosan mit is követtek el. Védekezésképpen a lánycsapat vezéregyénisége, Ana (Amaia Aberasturi) merész tervvel áll elő, melynek kulcseleme, hogy a lányok belemennek Rostegui játékába és teljes mellbedobással megpróbálják boszorkányoknak kiadni magukat.
A Boszorkánygyülekezet lényegében passzentosan illeszkedik az elmúlt évek egyik horrorfilmes trendjébe. Ahogy Ari Aster Fehér éjszakák című filmjében vagy a Guadagnino-féle Sóhajokban, úgy Agüero rendezésében is misztikus, már-már transzcendentális konnotációkkal töltődik fel a lánycsapat fogalma. Ezekben a történetekben a lánytestvériség különös ereje munkál, a közös ének és tánc mintha a valóság egy másik dimenziójába nyújtana betekintést a fiatal nők számára. Azonban Agüero kilép a horror műfaji keretei közül, az ő lánycsapata pusztán eljátssza ezt a földöntúlival való kommunikációt. Ugyanakkor a játékban rejlő erős performativitás megteremti a „nem létezőt”, valóságérzetet kölcsönöz a fikciónak. A rendező pedig mágikus realizmus által fedi fel ezt az érzékeny oda-vissza pulzálást fikció és valóság között.
Ez az irány alkotja meg a tükörszerkezetű, fikció a fikcióban narratívát is. És ahogy az az önreflexivitással bíró művekben előfordulni szokott, úgy Agüero filmje újfent arra emlékezteti nézőjét, hogy a fikciós történeteknek esszenciális, világteremtő és világot alakító erejük van. Az inkvizítor számára egy perverz megváltálssal ér fel a Sabbath-boszorkányok leleplezése, míg a lányszereplőket folyamatosan megmenti a máglyahaláltól. Ez a kitalált, improvizált boszorkányhistória másrészt egy olyan dramaturgiai elem, amely a legtöbbet árul el a kor – rosszabb esetben napjaink – férfi-nő viszonyáról, viszályairól.
Rostegui karaktere a mindenkori hataloméhes, nőgyűlölő férfi prototípusát reprezentálja. A nőszereplők egyszerre keltenek benne szexuális vágyat és félelmet, maga sem veszi észre, hogy éppen a félelme biztosít hatalmat a lányoknak, akik túlélési ösztöneiktől hajtva élnek is a nekik tulajdonított hatalommal. Rostegui érzi, ahogy a lányok megigézik, átveszik a hatalmat felette, ezért is próbálja elpusztítani őket. A lányok közül Ana az első, aki megreformálja saját nőszerepét és áldozatból támadóvá lesz. Mégis keserű szájízt ad, ahogy a történet kikényszeríti belőle azt, hogy fondorlatos csábítóvá váljék, és alkalmanként a film még eltárgyiasított látványelemmé is zsugorítja őt.
A Boszorkánygyülekezet operatőre, Javier Agirre, leginkább szabados, kézi kamerás beállításokban tálalja a „pszeudoboszorkányok” térhódításait, mindeközben finom, képen átívelő jelentéseket nyújt az alsó kameraállásból komponált képeknek. Utóbbiakban gyakran az inkvizítor, Rostegui jelenik meg, akinek küldetése (és legbelsőbb félelme) a Sátánnal való szembenézés. Az alsó szögből felvett képek így mintha a pokol axisa felől néznék az inkvizítort, és valójában ő az egyetlen szereplő, aki ténylegesen érzi az ördög megkísértését. Továbbá a film vágása játékos párhuzamot teremt múlt és jelen, valóság és fikció síkjai között, rávezetve a nézőt a narratíva rejtjelezett motívumaira.
Pablo Agüero a pazar történetet egy frappáns, de ritmusában túlságosan hirtelen lezárással kerekíti le, ettől függetlenül a Boszorkánygyülekezet megérdemli a nemzetközi figyelmet. A film eleganciájáról árulkodik, hogy nem erőlteti nézőjére a 17. század és napjaink közötti áthallásokat – már ami a nő helyzetét, hatalmának legitimizálását illeti –, hanem megengedi közönségének, hogy önmaga teremtsen lehetséges kapcsolatot a két kor között. Visszatérve a kezdeti következtetésünkhöz, Agüero filmje azt sugallja, hogy a nőt a férfi ruházza fel hatalommal és ekképpen szintén a férfi teheti őt veszélyessé. És bár a boszorkányégetést a hátunk mögött hagytuk, kérdéses marad, hogy napjainkban él-e vagy sem ez az egyenlőtlenségen alapuló egyenlet.
Boszorkánygyülekezet (Akelarre / Coven of Sisters), színes spanyol–francia–argentin film, 90 perc, 2020. Rendező: Pablo Agüero. Forgatókönyvíró: Pablo Agüero, Katell Guillou. Operatőr: Javi Agirre. Vágó: Teresa Font. Szereplők: Amaia Aberasturi Franco, Alex Brendemühl, Daniel Fanego, Garazi Urkola, Yune Nogueiras.
