Marosi Ildikó, az Új Élet című képeslap rovatvezetője, Dsida Jenő születésének hatvanadik évfordulóján interjút készített a költő özvegyével, Imbery Melindával. A beszélgetés Dsida Jenő és Imbery Melinda találkozásainak helyszínére is kitért: „szüleink nem voltak elragadtatva kapcsolatunktól, ezért mindig titokban találkoztunk. […] Mindig jól ki kellett mennünk a városból, mert ha megláttak, beárultak. Emlékszem, jártunk a Hójába sízni, a Törökvágás körül volt egy kedves vendéglő, ahol forralt bort lehetett inni. Néha mi is beültünk, ma is emlékszem a két rettenetes ócska képre a falon, és hogy milyen jólesett a vaskályha melege”. Dsida, amint az özvegy megjegyzi, erről a kocsmáról írta Vendéglő havas hegyek között című költeményét. Az Imbery Melinda számára oly kedves Dsida-költemény 1937-ben, a Pásztortűz hasábjain látott napvilágot.
Kuncz Aladár Felleg a város felett című regényének Juhász Andrea gondozta kötetét lapozva ébredtem rá, hogy Dsida Jenő költeményét nemcsak Kolozsvár környéki kirándulások, hanem olvasmányélmények is ihlethették, köztük az említett Kuncz-regény, amelyet az Erdélyi Helikon szerkesztőjeként az író maga közölt folytatásosan a folyóiratban 1929 szeptembere és 1930 júliusa között. Az 1930. májusi számban a regény főhőse, Szentgyörgyi Tamás és Abáty Klára találkozásainak helyszínéről a következőket olvashatjuk: „abban állapodtak meg, hogy délutánonként egy Rákóczi úti nyári vendéglőben találkoznak […] A Törökvágás felé vezető út sarkán állt a vendéglő. Elöl kis bolt, hátul a kopár kertbe mélyen benyúló korcsma, amelynek ilyenkor, tél kezdetén alig akadt látogatója.”
Talán fölösleges is megemlítenem, hogy Dsida Jenő és Kuncz Aladár egyidejűleg ugyanabban a kolozsvári utcában lakott, szoros barátságot ápoltak, s 1930-ban a Kuncz Aladár szerkesztette Erdélyi Helikonnál a versszerkesztői feladatot átmenetileg Dsida Jenő látta el.
A Dsida-költeményről csak annyit, amennyit Lisztóczky László a hatos szám evangéliumi szerepéből kiindulva egyik írásában megjegyez: „A Vendéglő havas hegyek között a megtalált békesség és a múló idő varázsát ragadja meg, ezekkel a szavakkal juttatva végpontjához a misztikus hangulatot:
Esik a hó, a korcsmáros köhög.
Poharamban forró bor gőzölög,
az óra lassan üti a hatot
s álmos vagyok és roppant meghatott.”
Alkalmi olvasmány hívott elő a napokban az én emlékezetemből is nagy erejű élményt. 1963 februárjában a Szebeni-havasok diáktáborából frissen kitaposott ösvényen indultam a kaptatón felfelé. Amikor izzasztó fáradsággal kiértem a gerincre, szikrázó fényben fürdő, lélegzetelállító panoráma tárult elém. Ennek az élménynek a társát ismertem fel a Hantz Lám Irén gondozta Lám Béla-levelezéskötet egyik darabjában is. Az Áprily Lajossal, Lám Bélával, Olosz Lajossal és Reményik Sándorral baráti viszonyt ápoló Mannsberg Arvéd írta 1967. július 23-án Lám Bélának: „1936. december 20. Délután találkozás Bélával Szebenben […] Másnap reggel […] fel a H. Rinnére […] És ezután a felejthetetlen pillanat, amikor a Valare felé közeledtünk, és először mint sápadt korong, majd teljes glóriájában feltűnik a nap fényessége, szinte bántja szemünket, és alig bírjuk elhinni, hogy ez valóság: olyan smaragd-zöldek a fenyvesek, és olyan enciánkék az ég. De az igazi csoda csak ezután ejt szótlan ámulatba, amikor délután ott álltunk a Bătrâna és a Beşineu közti nyeregben, alattunk […] az egész Erdélyi-medencét elborító felhőtakaró, és körös-körül az Erdélyt határoló összes csúcsok, még a 160 kilométerre levő Radnaiak is.”
Engedtessék meg, hogy az újból fellelt élmény emlékét közel hatvan év távlatából, ha mégoly félszegen is, Diákszemmel a Hoche Rinnén címmel versben próbáljam rögzíteni:
A gerincre érve vakító fényben
hegycsúcsok övezte szűkebb hazám
egy szempillantással átfoghatóan
tanítja betelni ekkor még csaknem
ép retinám.
