In memoriam Pilinszky János
Jövőm egy
hosszú, sötét alagút,
de a végén
már ott pislákol
a múlt.
Lepkeháló
Úgy élj, hogy visszanézhess,
hogy Lót feleségeként
visszatekinthess,
nem a múltra,
hanem az emlékeidre.
A tízparancsolat
sorai között,
akár a biztonságos lövészárkokban,
gyengeségeink jól megférnek.
Olvass hát a sorok között,
mintha csak
visszatekintenél a jövőre,
vagy a meg nem történhető
múltra.
Egyhelyben
Nem vagyunk méltók
a halálhoz,
a tükrön is át akarunk látni,
ami az elképzelt
mennyország
hálószobájában fogad.
Nem állunk készen
a feltámadásra,
önzően
ott is a jövőnek szeretnénk
élni.
Olcsó könyvek
Bódis Feri bácsi szememben
bátor, rendíthetetlen
üzletembernek számított
a hetvenes évek közepén.
A kocsma előtt állt az asztala.
Rajta könyvek. és megint csak könyvek.
Tőle vásároltam meg az első Jókai-, Steinbeck-
és Hemingway-köteteimet, a hinták, lövöldék
elvarázsolt rengetegében.
Mert búcsú volt, Ricsinyi, a vándor
cigányzenész házról házra járt,
megadva, ami az ünnepnek dukál.
Bódis Feri bácsinak nem a haszon volt
az elsődleges, hanem hogy menjen az üzlet.
Olcsóbban adta a portékáját,
mint ahogyan vásárolta.
Falunkban, környékünkön máig él a szólás:
Bódis üzletet kötött.
Arra mondják ezt,
ha valaki jól ráfizet valamire.
Akkoriban még gyávaságnak, nagyképűségnek
tartottam nem kiolvasni a becserkészett könyvet.
Hol vannak ezek az évek,
hova tűnik a múlt, Feri bácsi?
Milyen szép is lenne eltévedni újra,
hogy felfedezzük, megtaláljuk egymást.
Visszafelé
Visszamentem a városba,
ahol katona voltam,
kerek harmincnégy éve
történt, hogy leszereltem.
Mostanában gyakran álmodtam
a kaszárnyával,
de nem a régi dolgokat éltem át újra,
ez már egy következő bevonulás volt,
más kalandok vártak rám,
de semmi sem változott körülöttem.
Visszamentem a városba,
ahol katona voltam,
láttam, hogy szinte mindent
átépítettek azóta,
nem fogtam fel,
mint forró szívem a havat,
beettem magam
az éhségbe,
egyszeriben úgy éreztem,
a kaszárnya előtti parkból
egy nyírfa követ,
amibe valaki belevéste
a nevem kezdőbetűit.
2021. február 15.
Minden héten két-három
ismerősöm hal meg
koronavírusban,
ilyenkor visszamenekülnék az égbe,
eszembe jut idős barátom,
akit azért írattak
szlovák iskolába a szülei,
hogy vigye valamire,
ne deportálják Morvaországba,
ne telepítsék ki Magyarországra,
őt, aki gyerekként egy kukkot sem tudott
tótul,
arra a kérdésre meg, hogy
mondják a békát szlovákul,
azt felelte, hogy brekeke.
A csöndnek arról kellene szólnia,
amit a vers elhallgat,
hogy amikor felegyenesedek
és kihúzom magam,
az olyan, mintha méhfullánkot
húznék ki a bőrömből.
