Egy újabb, immár kecses, elegáns küllemű könyv a 2017-ben megjelent Paian című robosztusabb verseskötet után. Habár a Daphné idejében régebbi és új versek egyaránt helyet kaptak, a kötet maga – borítója Láng Orsolya légies grafikájának jóvoltából – mégis az újdonság erejével hat az olvasóra.
A kötet tíz, tematikusan többé-kevésbé elkülönített ciklusba rendeződik. Ugyanakkor a ciklusokba való rendezettség talán inkább kötetszervezői szempont, az elhelyezhetőséget, visszakereshetőséget könnyíti. Az olvasás során nem annyira a tematikus összefüggés követése a lényeg, sokkal inkább a versekben való benne-lét. Egyed Emese versei lassú olvasást követelnek. A szavak ízlelgetése, holdudvara, felidéző ereje a fontos. Az olvasónak érdemes a szó felidéző, képeket teremtő erejére rábíznia magát. A versek a szó jó értelmében véve nem akarnak sokat mondani, tudják, hogy a szavakban végtelen teremtőerő rejlik, a jelentés immár az olvasó ügye. A szavakhoz ugyanakkor kulturális hatások tapadnak, utakat vágnak, múltba vezetnek, majd múltból ismét a jelenbe.
Induljunk ki a kötet címéből. A mitológiai Daphne szépséges nimfából babérfává való átváltozása arról tanúskodik, hogy senki sem az, aminek látszik. Daphne szépsége felhívás a szerelemre, ő mégis elmenekül az őt üldöző napisten szerelmi ostroma elől. Inkább vállalja igazán önmagát – másként. Szépsége, lényegisége megmarad, de más formában. Önmagunk, a lényegiségek átváltozásra ítéltettsége – vajon mindez a kötet verseiben hogyan jelenik meg? A vers átváltozásaiban hogyan fejlik ki önmagává? A továbbiakban a kötet tematikus összefüggései közül – meglehetősen önkényesen – a terek, helyek, kulturális hatások, olvasmányok, a költő- és alkotótársaknak ajánlott versek, valamint az imádság, az istenes vers a teljes köteten végig vonuló teremtő alakváltozatait keresem.
Az Egyed Emese-vers szívesen kísérletezik a formával, egy-egy látszólag elhullajtott szó, versmondat, soráthajlás megállásra készteti a tekintetet. Az első, Ajánlás versciklusban helyet kapott Gondolatutak című versben a helyeknek már csak puszta felsorolása megidéző, teremtő erejű. A felsorolás talán a legegyszerűbb versteremtő „eljárás”, de ezzel együtt nagyvonalú is, a legtöbbet bíz a szavakra. Kolozsvár, Bodos, Nagybacon, Uzonka, majd végül a Házsongárd nemcsak a szeretett testvér életútjának állomásai, hanem gondolatút is. A megfoghatatlan, ámde élő gondolat konkrétumot, helyeket kíván. A Descartes-mottó, miszerint gondolatainkat különböző utakon vezetjük, miért ne lehetnének valódi, konkrét, helyhez kötött utak? De konkrét kitaposott utakon túl mítoszi helyek, a lélek által teremtett helyek is megjelennek a versekben: Dionüszosz asztala, Mantineia ablaka, Odüsszeusz árbócfája, Szapphó sziklája. A szó, az üzenet ugyan megfejthetetlen, de a szavak általi gesztusokból helyek teremthetők. A „kérdések tarka csarnokától” a „tréfálkozás pitvarán” át „a hiányok visszhang palotájáig”. Hogy végül mindent a „hallgatás palástja” borítson be (Üzenetek).
Párizs, mint amely városnál több, az európai szellem, kultúra szimbóluma is megjelenik egy vers erejéig az utolsó, Keltezés című ciklusban, egyben a kötet záró verseként (Adieu, Paris). A búcsúzás elegáns gesztusa ez a vers, emblematikus helyek számbavételével. Még ha kihaltak és kihűltek is ezek a helyek, és a téli dermedtséget csak a vers beszélőjének vallomásos hangja oldja. A francia kulturális hatások amúgy a kötet több versében is megjelennek, Descartes „mesterünk”-től, Ady Párizsán át a francia filmig.
A Galéria ciklus három verse képzőművészeti kiállítás adta élmények foglalata. A Tárgylevelek üzenete című vers az Üzenet a szakrálisból névvel ellátott kolozsvári Szentegyház utcai tárlat élményéből fakad. A vers kurzívval jelzett soraiban visszatérően jelenik meg (száll le?), így az egész vers leitmotívumává válik az angyal. Hogy a szakrális témában kedvelt az angyal motívuma, nem kétséges. De másként is olvashatjuk az angyal visszatérő alakját a versben. A vers, mint amely szóanyaggá gyúrja a megfoghatatlant, maga is világok között közvetít, akárcsak az angyalok. Szavakká formált képeken pásztázó értő tekintet a következő két vers is: a Vetró András tárlatán címűben a kávéház falain kiállított grafikák a tekintetet tematizálják. A tekintet mint a műértő tekintete, de mint az ember halandóságát, buborékokban életjelt adó voltát is látó tekintet, a Kurszk tengeralattjáró tragédiáját megrajzoló képe kapcsán különösen jelentős. Jakab Ilona (önarc)képei előtt állva négysoros versekben elevenedik meg egy-egy portré hol szelíd, idilli, hol baljós, átkos képekben.
A Genethliacon címmel ellátott ciklus legnagyobb részt költőknek, pályatársaknak, kollégáknak ajánlott verseket tartalmaz. Nyitó verse viszont a várva várt unokának címzett örömvers, világrajövetelekor útmutató (Várakozás). A továbbiakban Orbán Gyöngyinek, Ungvári László Zsoltnak, Ilia Mihálynak, Király Lászlónak, Kiss Endrének címzett verseket találunk a ciklusban. Az élő ember, az ismerősség átsüt ugyan a verseken, de – akárcsak a képzőművészeti portrék – azok számára is jelentésesek lehetnek, akik a dedikáció címzettjeit személyesen nem ismerik.
Ahogy már az eddigiekből is kirajzolódott, a versek fontos élményanyaga a könyv, az írott szó. A Könyvjegyek ciklusban Ady-, Krúdy-, Andersen-, Petőfi-sorok, műélmények elevenednek meg, de József Attila- és Tóth Árpád-áthallásokat is találunk. A versben beszélő könyvbirodalmakban tett bolyongásairól vall, egy bábeli könyvtárba való áldásos beleveszésről (A könyvről kérdezel?). A könyv: tágasság, „viszontlátható partok”, országok, világok. Mint ahogy beleveszni a zenébe is lehet („elborít csönd és zengés”), beleveszni és „az időtlen zene árján” lebegni. Ligeti György orgonadarabjának, a Voluminának talán tere, határa, kiterjedése nincs, mégis térre utalt, térben él. Nem csak abban az értelemben, hogy a szerző révén helyeket idéz fel ráadásul három nyelven, ami sajátos erdélyi ízt ad a neveknek, de az orgona mint hangszer maga is tér, amihez még hozzájárul a templom szakrális tere alkonyati fényeivel.
„Szólni nehéz: kimondod/mást jelent/szél fújja szét a jelentéseket/ egy arc kísér/kísért a félelem” – mondja a Rosette-i kő című vers. A szó baljóslatúsága máshol is megjelenik: „égő hasábok fénye széthullt mondat” (Kérdezett). Kétélű tehát a szó, kételybe rántó homályt, akár fegyvert is hord magában. A kötet istenes verseiben az imádság mégis a szó ereje. Istenhez szólás. Megszólíthatóság. A hallgatás felelete („Valaki hisz őbenne…”). Isten mint a szó: könyörgésünkre a válasz (Fohászkodás). Szó mint a hallgatni tudás kérése (Fohászkérő). Szó mint versáldozat füstje (Versszóval szólok…). Szó mint a siralomének enyhén archaizáló veretessége (A feleletről). Szó mint a kételyesebb, Vörösmarty-áthallásokban teremtődő istenélmény, emberi léthelyzet (A képmás). A testi szenvedésből kibomló imaforma a remény kérésében (Július).
Tudjuk, az istenes vers nemes költészeti hagyomány a magyar irodalomban Balassitól Adyig. A kötet verseinek megszólító formája, letisztult hangja, enyhén archaizáló nyelve illeszkedik ehhez a hagyományhoz. De legalább annyira „istenes” verseknek foghatók fel a remény, a megújulás, a folytatódás versei. A női alakváltozatok, sorsok egymásba tűnései (Napfényről, élővízről). Az unokát ünneplő, várakozást beérlelő versek. A feledtető, új vizeket fakasztó Szent Március verse (Felengedéshó). A jókívánságban „meleg, közös, osztható remény” (Áve új esztendő). A jövő, eljövendő: jelentés, jelenlét. A szó alakváltozása.
Egyed Emese: Daphne ideje. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020.
