Van egy hely. A térképen hiába keressük, nem találjuk. Valahol a diófa susogásában, a fohász, az ima csendjében, megtisztító erejében keressük. Vagy inkább a Kolozsvár–Nagybacon–Segesvár–Párizs-tengelyen próbáljuk beazonosítani? A mítoszok földjén? Vagy a Házsongárd gyümölcsfái között? De talán nem is a hol a fontos. Könnyebben rátalálunk erre a világra, ha nem a holra, hanem inkább a hogyanra kérdezünk rá. Lelki térkép e táj, mint annyi elődnél, kik a mindenséget vágyták versbe venni. Hiányokból, magányból, csalódásból, örömből, örökös újjászületésből, lemondásból, imából, fohászból, könyörgésből, kérdésekből építkezik. Gondolatutakból. Általuk épül a vers visszhangpalotája. Hogy bejárhassuk e lelki tájat, e „kék mezőt”, e „végtelen szabadlégzésű tereket”, magunkra kell terítenünk a „hallgatás palástját”. A palást nemcsak véd, de elvarázsol is. Átváltoztat, átlényegít. Szükségünk van a csendre, hogy a versek zenéjét meghalljuk. Hogy tetten érhessük az átváltozások idejét. Hogy tavaszodván megpillantsuk, ahogyan az éjből világosság lesz, ahogy a vers időt rejt az időtlenségbe. Ahogy ablakot nyit a múltra és ködön át kitekint jövendőkre. Ezen a helyen „hallgat a történelem”, lét és vágy összebékül. Ezen a helyen esténként „versáldozat füstje száll az égnek”. Mert mi más közvetíthet ég és föld között, mint a vers? A vers kötélhágcsó, égig érő fa meséje. A vers a hit bizonyossága. A vers ima. Szükségünk van a csendre, hogy önmagunkról lemondva, a versen át eljuthassunk önmagunkhoz: „a csöndben a titkok elenyésznek”.
Egyed Emese versei ebből a földből fakadnak. Titánok földje ez, ahova az egyszerű halandók is néhanapján belopakodnak, megpróbálkoznak valamiképp igazítani a világ kerekén. Néha felgyorsítják, néha visszafordítják, ilyenkor virágénekek hangja csendül, a Szent Mihályból Ligeti időtlen zenéje árad, az orgonaszót Arany balladáinak szaggatott hangja töri meg, Endre von Ady a „versek vérét” búcsúztatja az utolsó nagy tivornyán – „Hogyan néz tükörbe a magyar?/A lélek egyenes, a vágy, ha görbe”.
Néha meg is állítják a világ kerekét, hogy átélhessük a teremtés csodáját. Néha kilépnek téridejükből, lidércek mocsaras, elhagyott ösvényeire terelnek. Mert a versnek néha pokolra kell menni. A lélek barlangjaiba kell vackolódni. Vagy bezáratni a Héttoronyba. Csalódással, magánnyal megküzdeni. Majd kimondani, látszólag játszi könnyedséggel – pedig micsoda erő szükségeltetik hozzá, főként a mostani vérzivataros esztendőben: „Élni a mostban, érezni a tétjét./Közvetlenebbül kimondani mindent./Örvendezni elevenebb beszédnek,/más szemmel nézni létezőkre:/lenni.”
A vers Sziszüphosz sziklája. A vers ítélet, Daphné-sorsa. Az epigrammában vesszőbe költözik a lélek. Mert a vers másban – szóban – benne-lét. Átváltozás. A vers rejtőzés és rejtőzködés: „nem is vagyok csak írom ezt a verset.”
Ezen a helyen illata van a versnek. A közös olvasásnak. És tudjuk, Egyed Emese nemcsak Petőfivel olvas közösen. Krúdy, Andersen, József Attila, Tóth Árpád, Király László, a 18. század női költői a testőrírók társaságában gyakran felkeresik. A zárómondatot néha tanítványok körében lesi, „nappalok könyves titkait” poros fóliók nyomán kutatja. A vers bábeli könyvtárban tett bolyongás, a „viszontlátható partok” birodalma. Hidakat teremt, nevet ad a zűrzavarnak.
Mit is mondhatnék hát?
„szavazzunk tán a versre –
hic et nunc”.
A laudációk 2021. június 3-án hangzottak el az E-MIL díjátadó gáláján.
