„Állunk a kenyérsorban, a kisbolt eresze alatt, csöpög az eső, szomorkodunk, hogy nem lehet focizni. Szokás szerint fogalmunk sincs, mikor jön végre a kenyeres autó.” Azok számára, akik 1989-90 előtt, a kommunizmus éveiben születtek és gyerekeskedtek, igencsak ismerősem hangoznak ezek a sorok – és maga az alaphelyzet. Gazda Albert, akit eddig leginkább újságíróként, népszerű magyar közéleti lapok, portálok munkatársaként ismerhettünk, ebben a rendszerben nőtt föl, csak egy házzal odébb, a nagy Szovjetunióban, pontosabban Kárpátalján; Leningrád című első regényében pedig a gyermek- és kamaszkornak, a hetvenes-nyolcvanas évek kárpátaljai kis szovjet világának állít emléket. Ez a visszaemlékezés-füzér azonban korántsem annyira borús hangulatú, mint azt a fentebb idézett mondatok sugallnák: Az első életünk (ez a könyv alcíme) megidézése nem nélkülözi a fanyar humort, az emlékképeket pedig átszövi egyfajta finom nosztalgia, amely azonban korántsem a korabeli társadalmi viszonyoknak szól, pusztán annak a bizonyosságnak, hogy bármilyen közegben és rendszerben történt meg velünk a gyermek- és kamaszkorunk, az visszavonhatatlanul a miénk.
A Szovjetunió utolsó évtizedeinek a szülőváros Técsőtől az áhított metropolisz Leningrádig (leánykori nevén Szentpétervár) ívelő világában megelevenedik a mindennapok tárgyi „díszlete” és szellemi környezete egyaránt, a Zsigulik, „igazi cájgnadrágok”, a nyugatról beszivárgó kulturális és életmód-rekvizitumok, olvasmányok, filmek és hanglemezek (a könyvnek QR-kóddal lejátszható soundtrackje is van!), pionírok, komszomolisták, ateizmus-estek, a hiánygazdálkodás aligha palástolható valósága, az útlevélhez való hozzájutás gyötrelmes procedúrái, az oroszokhoz és Magyarországhoz fűződő viszony (ez utóbbi, hiába a földrajzi közelség, „rettentő messze van”), a kisváros egyre szűkülő légköre, és természetesen a felnövés, felnőtté érés szokásos magánkataklizmái.
A Leningrád olyanformán dokumentumregény, mint Bereményi Magyar Copperfieldje, bár itt a gyermeki perspektívából mintha gyakrabban pillantana ki a felnőtt. A rekonstruálás határait jól jelzi az a fejezet, amelyben Bo Derek egy régi, meztelen fotójáról esik szó – amelyről utólag derül ki, hogy valószínűleg nem az egykori szexszimbólumot ábrázolta. „Ám biztosak nem lehettünk benne, ostobán volt megfogalmazva a képaláírás”: ahogyan az emlékezet írja meg és át csalóka módon az eltűnt idő képeit.
Gazda Albert: Leningrád. Cser Kiadó, Budapest, 2021.
