"egyetlen betű volt az előadás"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 13. (819.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Villásreggeli Vilniusban
Papp Attila Zsolt
Kezdetben vala a kép – Beszélgetés Bereményi Gézával
Kenéz Ferenc
Kenéz Ferenc versei
Simonfy József
Simonfy József versei
Magyary Ágnes
Egy férfi – Stilisztikai reváns Esterházy Péter Egy nő című művére (részletek)
Bordy Margit
Bordy Margit versei
Fancsali Kinga
Fancsali Kinga versei
Gothárd Krisztián
Gothárd Krisztián rövidprózái
ANDREI DÓSA
Andrei Dósa versei
Lövétei Lázár László
Szalontai Jank – Irodalmi játék
Marko Pogačar
Marko Pogačar versei
Nánó Csaba
Feljegyzések egy zsebfüzetből (részletek)
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Milyennek láttuk a koronavírust? Rövid covidfilm-szemle
Bartha Réka
Bányaesszé, fordítástükör
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Világnézeti előzmény
RITTER GYÖRGY
Arról a bizonyos „itt élésről”
ANDRÉ FERENC
Előtérben traktor, háttérben Isten
Családtörténet élményterápia nélkül
Jakabffy Tamás
Az új kolozsvári minótaurosz-esemény
Túros Eszter
Még mindig csendben ülök
 
Papp Attila Zsolt
Kezdetben vala a kép – Beszélgetés Bereményi Gézával
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 13. (819.) SZÁM – JÚLIUS 10.

– Bereményi Géza bármilyen műfajban alkosson is – novellák, regények, az Eldorádó című film, tévéfilmek, egyes dalszövegek –, szinte mindig ugyanabból az élményanyagból táplálkozik: gyermek- és ifjúkorából. A család az a közeg, ahonnan mindig elindul és ahová mindig visszatér. A történetek motívumai egymásba indáznak, egymásból épülnek fel, a novellák beleépülnek a regényekbe és a filmekbe.

 

Így van, de ezek a visszatérő motívumok mindegyik műfajban a maguk módján jelentkeznek, másként hangzanak, én nem tehetek róla, hogy így van, csak hagyom magam. Nem véletlenül mondják azt sokan, hogy ez a fajta élményanyag és szemléletmód inkább lírába kívánkozna – én epikusan dolgozom fel, és ez távolságtartóbb és szélesebb hullámokat hömpölyögtető hozzáállást feltételez.

 

– Az önéletrajzi elem meghatározó a Be­reményi-művekben, a Magyar Copperfield alcíme szerint „életregény” – vagyis egyszerre dokumentum és fikció. A személyes élet tényei hogyan állnak össze történetté?

 

Elhatározás kérdése volt, hogy dokumentumszerűen fogom feldolgozni, áttekinteni az első tizennyolc évemet. Úgy kezdődött, hogy megírtam egy tizenhét éves koromban megtörtént esetet: akkor azt gondoltam, hogy novella lesz belőle, aztán a Magyar Copperfield egyik fejezete lett. Arról írtam, amikor életemben először voltam a Balatonnál, és csavargó tinédzserek közé keveredtem – akkoriban a rendőrök szoros ellenőrzés alatt tartották ezt a közeget. Kalandos három-négy nap története ez: a rendőrök letartóztattak, mert egy rendőrségi provokatőr beugrasztott egy buta üvegvisszaváltási ügybe, majd egy rendőrfőnök kifejezetten el akart takarítani az útból, ide-oda szállítottak, megvertek, aztán pedig kénytelenek voltak elengedni egy iskolaigazgató csodaszerűen érkező telefonüzenete miatt.

 

– Érdekes, hogy ebből indult ki a Magyar Copperfield ötlete, mert ez egy késő tinédzserkori mozzanat, a regény nagyobb részét pedig a gyerekkori élmények teszik ki.

 

Igen, viszont egy fontos jelzés volt számomra, ez indította el az emlékezés folyamatát. Azért kezdtem épp ezzel a történettel, mert ennek szinte minden másodpercére emlékszem, hiszen veszélyhelyzetben, egy sarokba szorított ifjú patkány éleslátásával láttam mindent, és ez mélyen belém vésődött. És akkor megpróbáltam felidézni, melyik az első kép az életemből, amelyre vissza tudok emlékezni. Azt hittem, hogy megtaláltam, aztán kiderült, hogy korábbi emlékek is eszembe jutnak, úgyhogy elkezdtem kaparászni visszafelé az időben, és ez eredménnyel járt. Mint amikor a felhámot eltakarítja az ember, és előbukkan valami, majd még valami, az egyik emlék hívja a másikat: a memória nagyon érdekes természetével ismerkedtem meg mindjárt a könyv alapanyagául szolgáló életem kezdetének kutatása közben.

 

Először egy arc, a nagyanyám arca bukkant elő, később, felnőttként azt a következtetést vontam le, hogy azért emlékezetes ez, mert akkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül a világon. Igen ám, de ez az arc fölém hajolt, és a haja csiklandozta a meztelen hasamat, tehát én csecsemőállapotban feküdtem valahol. És egyszer csak kívülről láttam ezt a kettőst, nemcsak a nagyanyám arcát, hanem egy kisbabát is, ebből jöttem rá, hogy valószínűleg a nagyanyám tisztába tett engem a konyhaasztalon, abban az egy szoba-konyhás lakásban. Közben egy három szótagú kifejezést ismételgetett, ez a „Lulikám” lehetett, így nevezett engem, a lurkó becézése volt. Így tudtam felidézni sorban a többi szereplőt is. A nagyapámat, aki esténként jött, mert sötét volt kint, tehát ő egész nap dolgozott, engem a nagyanyám gondjaira bízott, ezért – mivel az egyetlen megbízható ember, nagyanyám nem tudott részt venni a munkában – segédeket kellett alkalmaznia a piacon, és ez nem volt veszélytelen, mert loptak. Egy kereskedő nem is hozhat ennél nagyobb áldozatot az unokájáért. Nagyon tanulságos utólag, mert könnyű volt visszaemlékezni a rendőrségi zaklatásra tizenhét éves koromból, ez a fajta emlék-visszaidézés azonban más módszert kívánt. Így tágult ki lassan a világ, visszaemlékeztem az udvarra, a szomszédokra, a Teleki téri piacra – magától jött minden, csak elő kellett bújnia az első kísértetképnek.

 

– A Magyar Copperfieldben – de a frissen megjelent születésnapi kötet, az Azóta is élek elbeszéléseiben is – az egyik legszembetűnőbb jellegzetesség, hogy az emlékek nagyon pontosan, éles kontúrokkal idéződnek meg, érzékletesen, szinte filmszerűen. Hogyan sikerül ennyire pontosan megidézni, hogyan működik az emlékezet, az emlékezés írás közben?

 

Az emlékképre való felnőttkori visszakövetkeztetésen múlik minden. Kezdetben vala a kép, az hozta magával a felnőttkori következtetéseket.

 

– Ha jól értem, az egész felnőttkori emlékezésfolyamatot maga az írás indította el.

 

Így van, ez az írásbeli felidézés módszere. Nem véletlenül mondták azt a rendőrségen is: írja le a vallomását, írja le azt az eseménysort, amit egyszer már bevallott szóban. Leírva ugyanis minden erősebben, kontúrosabban jelenik meg.

 

– Bár a nagymama képe az első, amit sikerült felidéznie, mégis a nagyapa, Bere­ményi Sándor alakja az, aki a novellákban, a nagyregényben, az Eldorádóban is kiemelkedik a többiek közül, a környezete fölé nő, már-már mitikus figuraként. Mitől tudott ekkorára nőni ez a kép?

 

Ilyennek tűnt ő gyerekszemmel, a sámliról nézve. Nagyanyám, aki megelégelte, hogy folyton azzal zaklatom, olvasson fel nekem a Bibliából vagy meséljen a gyerekkoráról, azt mondhatta nagyapámnak, hogy foglalkozzon, beszéljen kicsit velem, meséljen nekem valamit, hiszen kíváncsi vagyok. Nagyanyám ugyanis erre nem volt alkalmas, mert ő a túlvilágon volt otthonos. És vasárnaponként nagyapám elkezdett mesélni, borotválkozás közben, az asztalon a vizecskancsónak támasztott tükörben nézve magát, húzta le a habot az arcáról a kinyithatós borotvával, amit a frontról hozott, én pedig ültem a lábainál a sámlin és hallgattam. Hogy tizennyolc éves korában őt besorozták, katonának adta a családja, a legkisebbet a fivérek közül, a frontra került, de akkor már züllött szét az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege, fejetlenség volt a fronton és minden már csak látszat volt, és ebben a fejetlenségben nagyapám megtanulta a túlélés összes trükkjét, például idősebbnek, családos embernek adta ki magát, hogy ne küldjék ki járőrözni – ezeket mind elmesélte.

 

És ugyanúgy, ahogy én írás közben, ő is felidézte magának az emlékeit, valószínűleg meg is feledkezett rólam vagy azt gondolta, úgyse értek belőle egy szót sem. De ez nem így volt: ha ő azt mesélte, hogy a lövészárokban feküdt és esett az eső, akkor én azt láttam lelki szemeim előtt, ott jártam én is – vagy ilyen típusú gyerek voltam, vagy mindegyik gyerek ilyen. Nem szóltam egy szót sem, nem kérdeztem semmit, csak néztem, ahogy mondja, mondja, mondja, majd néha föláll és belehugyozik a mosogatókagylóba – egy szoba-konyhában laktunk, nem volt bent vécé, folyton hátramenni az udvar végébe strapás lett volna –, aztán visszaül, folytatja. Azt gondolta, szétszórja a történeteit a levegőben, de nem így történt, volt, aki feljegyezze, és most már néhány ezer ember ismeri.

 

– A túlvilágon való otthonosságról jut eszembe az, hogy az Eldorádó című film alapjául szolgáló kisregényben (vagy nagyelbeszélésben) a nagymama arról faggatja a halálból visszatért diftériás kisfiút, hogy mit tapasztalt „odaát”…

 

Igen, mert a nagyanyám, született Román Róza, otthonos volt a túlvilági dolgokban, és biztos volt benne, hogy amikor én háromévesen diftériás voltam, ő az imáival segített vissza erre a világra. Úgy gondolta, hogy amit én betegség közben, lázálomban láthattam, azok túlvilági jelek, és ő rendet tud teremteni köztük, el tudja magyarázni az isteni felsőbb szándékot énvelem – neki ez volt a világképe. Nagyapámat az érdekelte, hogy mi történt ővele és milyenek az emberek: látod, az emberek mindig ki akarnak baszarintani egymással, ezt vedd tudomásul, mondta nekem.

 

– A halálnál maradva: a Magyar Copperfieldben van egy nagyon szuggesztív jelenet, amikor 1956-ban, a Kossuth téri sortűz után a kisfiú átmegy a téren a földön fekvő holttestek és sebesültek között. Ebben a megrázó mozzanatban egyszerre van jelen a személyes tapasztalás, a gyermeki élmény, illetve a történelem, a maga hús-vér módján.

 

Méghozzá a történelemnek egy olyan mozzanata, 1956. október 25-e, amikor először öltek embert az utcán. Ráadásul azt egy Magyar Partizán Szövetség nevű rendszerpárti, kommunista szervezet művelte, ők lőttek, azért, hogy utána megtorlásra késztessék a magyar és szovjet fegyveres erőket. A felkelők között ugyanis elterjedt, hogy akik lőttek, ávósok voltak, ezért a Köztársaság téri pártháznál rendeztek ők is egy mészárlást – de ezt a mészárlást a rendszerhű, Moszkva-párti erők provokálták ki, hogy aztán beavatkozhassanak. Döbbenetes, hogy ezt ma is elhallgatják a történelemkönyvek. Olyasminek voltam akkor a szemtanúja, ami homályos maradt a mai napig, pedig már mindenkinek tudnia kéne róla: arról, hogy ez volt az ’56-os magyar forradalmi események valódi sorrendje.

 

– Épp a szemtanúi állapot teszi hitelessé ezt a látásmódot: ritkán látni a személyes élet és a történelem ennyire elválaszthatatlan összefonódását.

 

Ez a Magyar Copperfield üzenete, ha szabad ilyet mondani. Nem azért, mert tudatosan így akartam ábrázolni az eseményeket, hanem mert ez a szemléletmód mindig is jellemző volt rám, tudtam előre, hogy másként nem tudok írni. A Magyar Copperfield ugyanakkor történelmi tanúregény is: különösebb magyarázatokat nem fűztem a szereplők viselkedéséhez, úgy akartam nagyjából megőrizni a történteket, ahogyan azok a gyermeki szemtanúra hatottak – de ez persze óhatatlanul maga után von bizonyos értelmezéseket.

 

– A Magyar Copperfield története tizennyolc éves korában ér véget, de már készül a folytatása, amely az Egyetemeim munkacímet kapta, ez nagyjából huszonéves kora közepéig követi az élettörténetét. Ez a két életszakasz, a gyermek- és ifjúkor az, amely irodalmi feldolgozásra érdemes?

 

Nemcsak ez a kettő, de a következő életszakaszok „valódi” fikcióban sokkal jobban kifejthetők. Ez a szubjektív beszámolói hang csak addig az életkorig érvényes elbeszélői módszer, amíg az ember be nem lép a munkahelyére. A későbbi életszakaszok, a munkával eltöltött idő esetében az egyesszám első személyű elbeszélés már dicsekvésnek számít, nagy mesterek szoktak ilyet…

 

– Huszonnégy éves volt, amikor első novelláskötete, A svéd király megjelent. Ma már ebben semmi különleges nincsen, de abban az időben, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kötettel rendelkező fiatal írónak lenni nem volt annyira szokványos státus.

 

Megmondom, miért volt így. A szovjet kultúrában az irodalom jelentős szerepet töltött be, a politika kiemelt figyelmet fordított az írókra, az elhárítás ellenőrzése alatt tartotta őket. Ez Magyarországon is így volt, különösen 1956, az ország szovjet megszállása óta. Nem véletlen, hogy akkoriban csapnivaló irodalom született, szinte egy jelentős mű sem maradt fenn abból az időszakból. Én egyetemi éveim alatt egy olyan fiatal írói társaságba keveredtem, amelynek az volt a tézise, hogy nem jelenünk meg nyomtatásban Magyarországon. Azért nem, mert lehetetlen kompromisszumok nélkül publikálnod, mert önkéntelenül is hazudsz, hogyha nyomtatásra szánod az írásodat, engedményeket kell tenned és öncenzúrát kell alkalmaznod. Akik mégis megalkudtak, azoknak olyan kompromisszumokat kellett kötniük, ami eljelentéktelenítette az írásaikat. Sok fiatal költő is elzüllött. Íme, egy jellemző idézet az akkori fiatal költők antológiájából: „Ha bántotok, ne bántsatok nagyon, / hogy visszafordulhassak utamon, / amelyre néha, öntudatlan is, / ifjúságom lendülete vitt.”

 

– Ahhoz képest elég jól emlékszik rá.

 

Mert meg kellett tanulnom, szavaltam Pápán egy irodalmi színpadon. Utáltam, mert pontosan tudtam, mekkora hülyeség. De a tanár, aki ezzel megbízott, sajnos nem tudta; később viszont többször felemlegette, mondván, hogy milyen buta volt akkor: „a Rozner kiröhögött, és igaza volt” (Bere­ményi Géza akkoriban, nevelőapja után, a Rozner vezetéknevet viselte – szerk. megj.).

 

– Íróként kezdte a pályáját, aztán abbahagyta, filmet és színházat rendezett, dalszövegeket írt. A témák, a motívumok azonban hasonlóak az irodalmi, filmes alkotásaiban is. Mi dönti el, hogy a Bereményi Géza-féle szemlélet és élményanyag milyen műfajba kívánkozik éppen?

 

Úgy is mondhatnám, hogy amelyik műfajból hívás érkezik. Egyrészt meghívás, a szó szoros értelmében, mondjuk felkérnek, hogy írjak meg egy színdarabot – másrészt pedig ahogy kedvem tartja. Azért is jó így „szlalomozni”, mert Magyarországon olykor elsivatagosodik egy-egy műfaj. Manapság például a filmgyártás nincs túl jó állapotban.

 

– Ha jól tudom, A Hídember óta nem rendezett nagyjátékfilmet. Miért?

 

Nem is fogok egyhamar, mert az én témavilágom és hozzáállásom egyrészt féltékenységet vált ki a riválisokból, másrészt nem illeszkedik a mostani trendbe. Próbálkoztam egyébként, de visszautasítással találkoztam a döntéshozók részéről.

 

– Pedig az ember azt gondolná, hogy a mostani „hivatalos” trendben a történelmi témák hangsúlyosan vannak jelen, és ha valaki, akkor Bereményi Géza ebben a témakörben otthonosan mozog.

 

Ez igaz, de a történelmi témák feldolgozásának módja dönti el a filmek értékét. Bármilyen történelmi téma feldolgozása üdvözítő lehet, ha jól nyúlnak hozzá, de nem mindegy, hogyan közelítünk a történelemhez.

 

– Az, ahogyan az Eldorádóban megközelítette, maradandónak bizonyult, a rendszerváltás ikonikus filmjévé vált, amely a negyvenes-ötvenes években játszódik, ’56-ban végződik, de egy olyan folyamatot, értékválságot rajzol meg, amely minden átmenetnek, rendszerváltásnak sajátja lehet. Több mint három évtized múltán miben látja a film sikerének titkát?

 

Először is, amikor bemutatták, senkinek eszébe nem jutott, hogy a rendszerváltás ikonikus filmje lesz belőle, ez az utókor értékelése. Elkönyvelték egy furcsa filmnek, aztán röviddel a bemutatása után, a szovjet csapatok kivonulása aktuálissá tette. Akkor a nemzetközi filmes világ is felfigyelt rá, Párizsban elnyerte az Európai Filmdíjat, rendezői kategóriában, ami kicsit ironikus, hiszen ez volt a második film, amit rendeztem, nem számítottam „hivatásos” filmrendezőnek, szakmai végzettséggel sem rendelkeztem. Az első nagyjátékfilmemet, A tanítványokat is úgy készíthettem el, hogy Nemeskürty István, a MAFILM vezetője, mielőtt kirúgták volna, azt mondta: „még ezt az utolsó csínyt megengedem magamnak”.

 

– Eleve furcsa, hogy ez a film elkészülhetett a nyolcvanas évek második felében…

 

Az Eldorádó ’87-ben készült, ’88-ban mutatták be, ’89-ben pedig kivonultak az oroszok Magyarországról. Nyugat-Európa egyre inkább felfigyelt Közép- és Kelet-Európára, de a kelet-európai filmek között nem nagyon találtak olyat, amely ezt a figyelmet igazolta volna – kivéve az Eldorádót. A nyolcvanas évek nagyon izgalmas időszak volt, és jórészt máig feldolgozatlan. Már érződött a változások előszele, és erre a filmgyártás reagált a legérzékenyebben, mégpedig azért, mert egy film sok pénzbe kerül – és ahogy mondani szokás, kövesd a pénz útját, ha meg akarod tudni az igazságot. Így készülhetett el az Eldorádó, amely egy időre eltemetődött, majd újrafelfedezték, de akkor már megváltozott a jelentése. Végül is minden igazán fontos filmes munkának van valamilyen szemléletbeli újdonsága, és az alkotás maradandóságát az biztosítja, hogy ez a szemlélet igazolódik-e később.

 

– A nyolcvanas évek második fele pont az a periódus, amikor egy időre szünetelt az együttműködése Cseh Tamással. Néhány éve Versek címmel jelent meg kötete, ami önmagában szokatlan gesztus, mert manapság ilyen egyszerű, mégis gesztusértékű címmel nem szoktak verseskötetet megjelentetni…

 

Ady Endre is ezt a címet adta első verseskötetének, azért, hogy a benne összegyűjtött szövegeket, költői műveit megkülönböztesse újságírói munkásságától, a tárcáktól, publicisztikai írásoktól. De mások is írtak ilyen címmel könyvet, pont azért, hogy ezt a másfajta optikát hangsúlyozzák. Én is így voltam vele: szerettem volna jelezni, hogy ezek most versek, nem más műfajú Bereményi-művek.

 

– Csak arra szerettem volna utalni, hogy manapság a költők többsége minél hangzatosabb címeket próbál adni a kötetének, nem elégszik meg ezzel az egyszerű megfogalmazással, magának a műfajnak a címbeli megjelölésével. A kötetben pedig főként dalszövegek szerepelnek, amelyek Cseh Tamás hangján váltak ismertté.

 

Ezek a versek nagyrészt egy ember életéről szólnak, és bevallottan, nyíltan, érezhetően megtörtént eseményeket írnak le, a versforma miatt olykor eltorzítva.

 

– Épp az a különleges ebben az együttműködésben, hogy egyrészről itt vannak a versek – amelyek önálló alkotások, nem nevezhetők alkalmazott irodalomnak, mint általában a dalszövegek –, másrészről a sajátos hangzásvilágot képviselő dalok. Hogyan tudtak a versek és a dalok ennyire szerves egységgé összeállni?

 

Ez az egymásra-hangolódás azonnal kialakult. Előzetes megbeszélés szerint elmentem abba a kölcsönlakásba, ahol Tamás élt, magam elé tettem a papírt és a tollat, és megkértem, hogy játsszon le egy dallamot, mert én majd írok rá egy szöveget. Ő lejátszott egy franciás hangzású, sanzonszerű dallamot, amit ő szerzett, de nem volt hozzá szövege. Szinte az élőbeszéd sebességével megírtam annak a dalnak a szövegét, és odaadtam neki, hogy énekelje el. Egy két versszakos szöveg volt, két figura szerepelt benne, Antoine és Désiré: ez volt Az ócska cipő. Tamás visszaénekelte, és mindketten tapasztaltuk, hogy ez jól működik. Aztán játszott még egy dallamot, arra is írtam egy szöveget, ami egy rémületes gyerekkori élményről szólt: lovakon érkezett férfiakról, és arról, hogy egy kisfiúnak megsúgja egy kölyöktársa, ezek honnan jönnek és mit csináltak, és ő hogy azóta fél. Ezzel, legnagyobb csodálkozásomra, meg is találtam a fő témáimat, rájöttem, hogy ezekben a témakörökben mozgok otthonosan. Így születtek ezek a lírai dalszövegek, amelyekben meg tudtam énekelni önmagamat, a kort – és a Magyar Copperfield is már ott lappangott azokban a dalokban.

 

– A Magyar Copperfield sok mindenben ott lappangott.

 

Sőt, a Magyar Copperfield összegyűjtötte a korábbi motívumokat.

 

– Cseh Tamás immár tizenkét éve halott. Előfordul-e még néha, hogy Cseh Tamás-dalszöveg jönne ki a tolla alól?

 

Pontosítanék: ezek nem Cseh Tamás-dalszövegek, hanem Bereményi Géza-dalszövegek, amelyeket Cseh Tamás énekelt. Bereményi-dalszövegek azonban ma is születnek: többek közt Cseh Tamás fiának is írtam szöveget, aki elkezdett zenét szerezni. Élveztem ezt a fordulatot, de ő abbahagyta, korrekt módon közölte velem, hogy nem ezt a pályafutást akarja magának. De többeknek írtam azóta, Járai Márknak például.

 

– Végezetül egy – számomra is – személyes kérdés. Az egyik kedvenc Cseh–Bereményi-dalom A 74-es év: mi történt abban az évben, ami annyira emlékezetessé tette?

 

Egészen más hangsúllyal, de ugyanezt kérdezte egy cenzor is: miért, mi történt abban az évben, ami annyira szörnyű volt? Mondom, semmi, hát erről van szó. A semmi történt. És az miért bántja magát, a semmi? Így zajlott egy korabeli beszélgetés – az illető egyébként Erdős Péter volt, a hanglemezgyártó vállalat kulcsembere.

 

– Fontos volt, hogy pont a ’74-es évről szólt a dal, vagy lehetett volna ez a ’73-as vagy ’75-ös esztendő is?

 

Lehetett volna, de a prozódia szempontjából a hetvennégyes hangzik a legjobban. Az évek egymásutánja viszont ugyanolyan volt, és az albérletek is. És jut eszembe, engem hetvennégyben otthagyott egy lány, ez is hozzájárult ahhoz, hogy én, a magam világának uraként, megjelöltem azt az évet a többi között.

 

 

Bereményi Géza A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-, József Attila-, Balázs Béla-, Prima Primissima-díjas író, költő, dalszöveg- és forgatókönyvíró, színházi és filmrendező. 1946-ban született Budapesten Vetró Géza néven, a Bereményi nevet később választotta anyai nagyapja után. Gimnáziumi tanulmányainak első évét az 1960–61-es tanévben az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Iskolájában végezte el, ezután a Vörösmarty Gimnázium tanulója volt, ahonnét kicsapták egy fegyelmi ügy miatt. Az érettségi vizsgát 1964-ben a pápai Türr István Gimnázium és Kollégiumban tette le. Egyetemi tanulmányait az ELTE BTK olasz–magyar szakán végezte 1970-ben. Később dolgozott a Pannónia Filmstúdióban, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, a budapesti Thália Színházban. Első kötete, a novellákat tartalmazó A svéd király 1970-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. 1970-től Cseh Tamás állandó alkotótársa, dalszövegei nagy részének szerzője. Első közös nagylemezük, a Levél nővéremnek 1977-ben jelent meg. A Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2020-tól a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Legutóbbi könyvei: Magyar Copperfield (életregény, Magvető, 2020); Azóta is élek (összegyűjtött novellák, Magvető, 2021).

 

 

 

 

 


Legfrisebb híreink




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében