"egyetlen betű volt az előadás"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 13. (819.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Villásreggeli Vilniusban
Papp Attila Zsolt
Kezdetben vala a kép – Beszélgetés Bereményi Gézával
Kenéz Ferenc
Kenéz Ferenc versei
Simonfy József
Simonfy József versei
Magyary Ágnes
Egy férfi – Stilisztikai reváns Esterházy Péter Egy nő című művére (részletek)
Bordy Margit
Bordy Margit versei
Fancsali Kinga
Fancsali Kinga versei
Gothárd Krisztián
Gothárd Krisztián rövidprózái
ANDREI DÓSA
Andrei Dósa versei
Lövétei Lázár László
Szalontai Jank – Irodalmi játék
Marko Pogačar
Marko Pogačar versei
Nánó Csaba
Feljegyzések egy zsebfüzetből (részletek)
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Milyennek láttuk a koronavírust? Rövid covidfilm-szemle
Bartha Réka
Bányaesszé, fordítástükör
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Világnézeti előzmény
RITTER GYÖRGY
Arról a bizonyos „itt élésről”
ANDRÉ FERENC
Előtérben traktor, háttérben Isten
Családtörténet élményterápia nélkül
Jakabffy Tamás
Az új kolozsvári minótaurosz-esemény
Túros Eszter
Még mindig csendben ülök
 
Kenéz Ferenc
Kenéz Ferenc versei
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 13. (819.) SZÁM – JÚLIUS 10.

Volt nekem egy naplóm…

 

            Bálint Márta színművésznőnek,

            áttelepedési naplóm előadójának

 

Volt nekem egy naplóm,

egyszerű, szürke dossziéba

csomagolva, másfél év apró-cseprő

eseményei sorjáztak benne,

a dosszié tetején egy

nagy E betű díszelgett.

A megpakolt vasúti konténer,

talán legkevésbé szembeötlő,

legbéketűrőbb darabja volt ez,

mégis úgy féltettem,

mintha egy apróra szétszerelt

pokolgépet rejtettek volna

a betűk, egy szerethető

kis pokolgépet, amely

ugyan feldúlja majd a lelket,

de idilli nyugalomban

hagyja a lelkiismeretét

mindazon szeretteinknek,

akik elítéltek minket.

Mint mondtam:

a dosszié tetején egyetlen

nagy E betű díszelgett.

Ám azt nem mondtam,

micsoda próbatételen mentem át,

míg a magyar nyelv e leggyakrabban

használt jelét

rá mertem írni, golyóstollal,

becsomagolás előtt

a dossziéra.

Ezt a nagy E betűt mondta,

súgta, sírta, sóhajtotta,

kiáltotta, zúgta, üvöltötte, zokogta

Márti, ötven percen át.

Ez az egyetlen betű

volt az előadás.

 

 

 

Nagyszalontai lakodalmas

 

 

Édesanyám majdnem „szó szerinti”

levele, 1986-ból

 

Kedves kisfiam,

most visszakanyarodok a

Péter esküvőjére, és az azt követő

hetedhét országra szóló lakodalomra.

Május 24-én volt a mesebeli parádé,

mi csak a templomi esküvőre kaptunk

meghívót, még erre sem számítottunk,

hiszen a másik két fiú esküvőjére sem

voltunk meghíva, igaz, azok csak a

legszűkebb körben, 15-18 személyes

ebéd vagy vacsorával voltak megtartva,

de most úgy Péter, mint a menyasszonyék

másként akarták, a vacsora fent,

a kávéház termeiben volt, és ott

153 személyre terítettek, de a vacsorát

a két család főzte, illetve fogadott

szakácsnőkkel főzette. A vacsorás

vendégek a Cseperegi, a Vedres és

az Imrédi Miskájék, vagyis a menyasszony

familiájából és a Péter baráti köréből

lettek meghíva. Margit kért, hogyha

tudok, a lakodalom hetében menjek

segíteni, úgyhogy odaát is voltam,

kedden, szerdán, péntek délután és

szombat délelőtt, de nemcsak én

voltam, hanem még vagy 8-10 személy.

Azt nem lehet elmondani, ami ott volt.

Hat kemence kalácsot süttettek,

mindent ők adtak hozzá, Péter

szociális összeköttetései révén

több mint 100 kiló disznó és növendék

húst kapott, ebből lett a kolbász

és a pecsenye. A vacsorára hívott

vendégektől vagy 60 darab tyúkot

kaptak, és még ők is sokat vettek,

15 tortát és vagy 10 kiló aprósüteményt

csináltak, ott kilószámra volt a kakaó,

a mazsola, citrom, a vaj és a szemes kávé.

Ezeken a segítő napokon is állandóan

az asztalon voltak a különféle italok,

kisüsti, likőr, lengyel vodka, sör,

a fiúk lépten-nyomon főzték a

finom kávét (hála Istennek, mert szinte

szörnyű volt ezt a sok ennivalót látni),

állandóan szólt a magnó a leghangosabb

módon (ez iszonyú volt nekem),

péntek este a tyúkbontás után, mikor

minden készen volt, a szakácsnő

a tyúkok véréből, májából és a kiszedett

tojásból rengeteg paprikást készített,

azt mondta, hogy ezt így szokás,

a segítségeket megvendégelik,

az udvaron terítettek, a három

Vedres-fiúnak nem lehetett a jókedvével bírni,

én az első csoporttal vacsoráztam,

a menyasszonnyal és a szüleivel,

és már fél kilencre itthon is voltam,

de még éjfélkor is hallatszott át

tőlük a zene és a nótaszó.

Szombat reggel már 7 órára átmentem,

úgy beszéltük meg Margittal, hogy

a szombati ebédhez sütök egy mazsolás,

habos túrós lepényt.

Margit kivételével még mindenki aludt,

majd jöttek a szakácsnék zöldséget

pucolni. Aztán felkeltek Pistiék, Péter,

jöttek a magyarországi vendégek,

és kezdődött a mulatozás előlről.

12 órakor elmentek a polgári esküvőre,

vagy hat autóval. 1 órakor jöttek néhányan

vissza, a vőlegény és a násznagyok

a menyasszonyhoz mentek ebédre.

Akkor én is hazajöttem és

6 órakor mentünk fel a templomba.

Percek alatt megérkezett a násznép,

12 virággal beborított autóval.

Százával volt a nép, de volt is ott mit nézni,

az a túlpazar virágos autósor,

a templom, a bejárattól az oltárig és az

úrasztala fehér rózsával, szegfűvel,

kálával volt díszitve, az orgona búgott,

de ami az általános csodálkozást

(sokunkban az elképpedést) kiváltotta,

az a jegyespár öltözete volt.

A menyasszony földig érő, halvány

rózsaszín, átlátszó csipkeruhában volt,

vállig érő rózsaszín fátyollal, a vőlegényen

fehér cipő, fehér nadrág és ing,

meggypiros bársony zakó,

s ugyanolyan színű csokornyakkendő volt,

esketés után átment az autókaraván

a főtér túloldalára, a kávéházba,

ahol aztán reggel 7 óráig tartott

az úrimuri. Margittal már beszéltem

azóta vagy háromszor, éppen tegnap is,

még mindig a lakodalom bűvöletében él,

roppant boldog, hogy mennyien

gratulálnak, s mondják, hogy

ilyen még nem volt Szalontán.

Igaz is, de szerintem ilyen inséges

időben nem is lett volna szabad.

Kisfiam, ezt a levelet csak nektek

írtam, ha nővéredékkel találkoztok,

ők elolvashatják, azonban nem kell

nagydobra verni.

Tépjétek el, ha elolvastátok.

nehogy kellemetlenség legyen belőle.

Tépjétek el!

Számtalanszor csókolunk,

édesanya, édesapa.

 

 

 

Amundsen útján

 

 

Kortársaimnak, akik közé Dsida Jenőt

is odaszámítom

 

Néha úgy érzem:

én a világot

ötven év alatt

Amundsen útján próbáltam

méterről méterre

végigjárni.

Megvolt minden szükséges

eszközöm az úthoz

Kellékeim közül

mára csak a

zászlóm maradt.

Egymásnak dőlünk

a hóban.

Csak így maradhatunk

mindketten

talpon.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében