"egyetlen betű volt az előadás"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 13. (819.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Villásreggeli Vilniusban
Papp Attila Zsolt
Kezdetben vala a kép – Beszélgetés Bereményi Gézával
Kenéz Ferenc
Kenéz Ferenc versei
Simonfy József
Simonfy József versei
Magyary Ágnes
Egy férfi – Stilisztikai reváns Esterházy Péter Egy nő című művére (részletek)
Bordy Margit
Bordy Margit versei
Fancsali Kinga
Fancsali Kinga versei
Gothárd Krisztián
Gothárd Krisztián rövidprózái
ANDREI DÓSA
Andrei Dósa versei
Lövétei Lázár László
Szalontai Jank – Irodalmi játék
Marko Pogačar
Marko Pogačar versei
Nánó Csaba
Feljegyzések egy zsebfüzetből (részletek)
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Milyennek láttuk a koronavírust? Rövid covidfilm-szemle
Bartha Réka
Bányaesszé, fordítástükör
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Világnézeti előzmény
RITTER GYÖRGY
Arról a bizonyos „itt élésről”
ANDRÉ FERENC
Előtérben traktor, háttérben Isten
Családtörténet élményterápia nélkül
Jakabffy Tamás
Az új kolozsvári minótaurosz-esemény
Túros Eszter
Még mindig csendben ülök
 
Magyary Ágnes
Egy férfi – Stilisztikai reváns Esterházy Péter Egy nő című művére (részletek)
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 13. (819.) SZÁM – JÚLIUS 10.

(33)

 

Van egy férfi. Irodalmi dühében létrehozza a világirodalom legnagyobb blöffjét. Angolul: practical joke.

 

(34)

 

Az egész azzal kezdődött, hogy J. elküldte a kéziratát egy kiadóhoz. Nem kapott választ. Próbálkozott egy másikkal. Nagyon jó a kézirata, bár egy-két dolog nem igazán világos benne, inkább nem is bajlódnának vele – írták a szerkesztők. A huszonkettedik elutasítás után már azon gondolkodott, hogy vesz egy puskát – vagy egyszerűbb, ha kölcsön kéri a nagybácsikájától – és egy kies vasárnap, rögtön a mise után, félrecsapott kalapban és ballonkabátban kilő néhány, a társadalom testén piócaként élősködő, senkinek sem hiányzó irodalmi szerkesztőt. Valami miatt a Bachelors Walk környékén meggondolta magát – ehhez talán néhány, véletlenül a torkon legurított korsó sörnek is köze lehetett. Tény, hogy aznap egy darab fennhéjázó szerkesztőt sem puffantottak le.

 

Pedig ő mindenre elszántan hagyta maga mögött a kiürített söröskorsókat, és olyan öles léptekkel haladt át az O’Connell hídon, mint a gyarmati hadsereg pályatévesztett katonatisztje, de amilyen kelekótya volt, ahogy átkelt a folyón, rögtön eszébe jutott, hogy utálja a városnak ezt a részét, mivel érdektelen és unalmas emberek lakják. Igazság szerint ott is ugyanolyanok laktak, mint a másik oldalon. Sőt a házak is nagyjából egyformák. Magasak a középületek, alacsonyabbak a lakóházak. Ugyanaz a kocka, ugyanazok az ablakok, ajtók. Lehangoló. Ezért ellentmondást nem tűrően sarkon fordult. Ahogy újra szembe találta magát az egykori forradalmár szobrával, azonnal elfeledkezett mindenféle irodalmi nyűgéről, és arra gondolt: a hiedelem szerint ha a Bachelors Walk irányába megyünk át a hídon, fehér lóval fogunk találkozni. Ez a lehetőség sokkal kecsegtetőbbnek bizonyult, mint holmi spontán vérengzés unalmasan egyforma épületek között. Tehát mit sem törődve a hídon ődöngő tömeggel, amelynek jobb dolga nem lévén, pont a folyó felett elmélkedett arról, milyen jó lenne, ha végre valaki felrobbantaná Nelson admirális szobrát, ugyanis az idegesítő magasról néz le a városra és az ott lakókra. Többnyire kétfajta emberre tudott megvetően lenézni a győzedelmes admirális: voltak az örökös zsörtölődők, akik senkivel sem akartak szóba elegyedni, és voltak azok, akik szinte bárkivel leálltak beszélgetni az utca közepén is. Abban viszont a mufurcok és a beszédesek is egyetértettek: Nelson nemkívánatos személy, főleg ilyen poétikus magasságokban, ahonnan – a hídról néha úgy tűnik – mintha éppen Daniel O’Connell fejére készülne leköpni. Ez pedig nem szép dolog. Az pedig nem lehet mentség, hogy Nelson legyőzte Napóleont. Mi közük ahhoz a ­Bachelors Walkon vagy a hídon andalgóknak! Ők építkeztek a tengerparton, ahonnan lövetni tudták volna a császár hajóit. Igazán nem ők tehetnek arról, ha az nem errefele akart hódítgatni, és a pocsék időjárású Írország helyett inkább Moszkvába ment, ahol szintén pocsék az időjárás, de valószínűleg a császár arról nem tudott.

 

Ezen merengtek éppen önfeledten, amikor egy őrült – csalódott, ambíciókkal teli fiatal szerző – átgázolt békés szemlélődésükön, mint valami átutazóban lévő részeg matróz. Valaki a Liffey-be is beesett, de azt a gyalázatost még ez sem érdekelte, hanem csak csörtetett tovább oly érzéketlenül, amire kizárólag csak írók képesek.

 

A csoda azonban megtörtént! Alighogy a túlsó partra ért, meglátta a fehér lovat. Egy törpe vezette kantáron. A törpe kínai selyem háziköntösben volt, a másik kezében pedig egy bögrét szorongatott, amelyben forró tea gőzölgött, és amelyből minden tizedik lépés után nagyot kortyolt. Abban a szeles, nedves időben nem lehet köntösben mászkálni az utcán, főleg nem törpéknek! A fehér ló frissen fésült szőre bevilágította a környéket. Békésen haladt gazdája mögött és patái monotonon kopogtak az utca kövén. A törpe meredten nézett maga elé és Nelson admirális szobra felé igyekezett.

 

Az egész annyira lenyűgöző volt, hogy kitalálni sem lehetett volna jobbat. Az égen, szokásához híven, felhők tornyosultak. Az ablakokból fény szűrődött ki. A bögrés törpe selyem köntösén furcsa táncba kezdett a kínai sárkány, Nelson admirális kissé lehajolt magas talapzatáról és kíváncsian vizsgálgatta a fehér lovat.

 

– Tehetséges, igen, nagyon tehetséges – mondta a törpe, mint valami jólfésült irodalmi kiadó –, ez kétségtelen. De higgyen egy tapasztalt embernek: ez az öncélú zsákutca sehova sem vezet.

 

Az élet igazságtalan. Hősünk az alkohol hatása alatt arra jutott, mi lehetne a legstílszerűbb bosszú, vagyis hogyan tudná megleckéztetni az egész sznob csürhét, ha nem azzal, hogy falhoz állítja minden egyes tagját. Metaforikus értelemben. Így született meg az a mű – egy kiadói kokettálás –, amelyről mindenki azt állítja, hogy olvasta és értette, de közben már az első többszörösen összetett mondatnál elakadt, és halvány fogalma sincs, mi a frászról hadovál az író, de mivel nem akarja, hogy a többiek orbitális tökfejnek tartsák, úgy tesz, mintha minden világos lenne.

 

 

(35)

 

 

Ezt a regényt kezdte el egyszer Sz. olvasni, akinek az a legnagyobb problémája, hogy ugyan számos remek történet-ötlete van, de amint belekezd valamelyikbe, erőt vesz rajta egyfajta spanyol barokkba mártott, vallásosan fanatikus nyelvi őrjöngés. Így aztán a jó elképzelései kútba esnek, azaz elvesznek a körmondatok zárójelei között, és sehogy sem tud kijönni elméjének labirintusából. De kézbe véve J. művét, rájött: nincs veszve semmi, hiszen nem is kell történetekkel bajlódni, végre minden indok nélkül lehet oldalakon keresztül fecsegni. Ez az érzés felszabadítóan hat rá, és egy egész napig boldog. Aztán kiderül, hogy mint mindenki, ő sem tud kibújni a bőréből, és továbbra is csak úgy tud bármit is írni, ha egy történet elmondásába kezd, amely aztán azonnal végtelenbe futó elmélkedéssé alakul. Ebbe beletörődve arra a következtetésre jut: a nő nem valóságos, hanem nyelvi képződmény. Ezt elolvasta E., aki viszont már egyáltalán nem érez frusztrációt, ha írás közben egy-egy általa teremtett hős elvész két alárendelő mondat között, sőt jobb is így, mert úgyis csak zavar a jelenléte. Ő azt az álláspontot képviseli, hogy a nő nem nyelvi, hanem dologi, azaz valami – és itt a határozatlan névmás nem a döntésképtelenség eszköze, hanem filozófiai álláspont. És ezzel a valamivel csak egy dolgot lehet tenni.

 

 

(38)

 

 

Tehát a férfi és a férfi női lelke. Gyengéden kell bánni vele. Hiszen érzékeny. Ezért szinte megállás nélkül hazudok neki. Először is semmi szín alatt nem vallom be neki az igazi nevem. Annak egyhangú hétköznapiságát nem tudná elfogadni és napokon keresztül szorongana miatta. Így azt mondom, Jozefának hívnak. Ez tetszik neki. Hetekig kóstolgatja. Ha lenne fantáziája, még történeteket is kitalálna, de ennek hiányában inkább ő mesél. Magáról. Hogy mit vált ki belőle ez a név: Jozefa. Emlékezteti a gyermekkorára. Az estékre, amikor az egész család együtt társasozott. És olyan a hangzása, mint a Duna hullámainak a csapkodása.

 

Azt sem mondom meg neki, hogy valójában egy call centerben dolgozom, ahol egész nap a bank ügyfeleit hallgatom. Inkább azzal ámítom, a munkám az, hogy álnéven írok az interneten. Szerencsére nem jut eszébe megkérdezni, hogyan tudok ebből megélni. A lakásomra sem hívom meg, pusztán a IX. kerület hallatán elsírná magát. Inkább megkérem az egyik barátnőmet, hogy mehessünk fel hozzá, amikor ő nincs otthon. Ő az Andrássy út környékén lakik. A lépcsőház olyan, mintha maguk az Andrássyak éltek volna ott valaha.

 

 

(39)

 

 

Az utolsó Andrássy-leszármazott egy aszott, majdnem százéves vénleány, aki hajdanán Ferenc Józsefbe volt halálosan szerelmes, és mondanom sem kell, nem éppen a legalkalmasabb pillanatot választotta romantikus érzelmeihez, Andrássy grófnő elsőáldozó korában látta meg a forradalom óta először Magyarországra látogató császárt hitvesével karon fogva kiszállni a Bécsből Budára érkező hajójáról. A vénkisasszonyt két államvédelmisnek kellett lehoznia az impozáns lépcsősoron, egy kora reggel, amikor kilakoltatták. A művelet közben Andrássy grófnő végig óbégatott. Eleinte csak azt mondogatta: édes Istenem, édes Istenem; majd amikor látta, ennek fele sem tréfa, akkor elkezdett hangosan jajgatni. Az államvédelmisek nem foglalkoztak vele. Mivel éppen gólya viszi a fiát módjára lakoltatták ki a burzsoáziát, pedig azt jobban szerették, ha ez a „söpredék” a maga lábán távozik. Rendszeresen végezték ezt a munkát, ennél rosszabbat is megéltek már. Egy heves vérmérsékletű fegyvergyáros özvegye például pisztolyt fogott rájuk, és csak az mentette meg őket, hogy a hölgy pocsék céllövőnek bizonyult. Egy neurotikus banki alkalmazott, aki korábban többször sikkasztott különböző munkahelyein, először azt hitte, hogy ezek miatt jöttek érte, amikor megtudta, hogy szó sincs erről, ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, az ostoba kiugrott a harmadik emeletről. Alig győzték felkaparni az aszfaltról. Szóval, némi halovány jajgatás egyáltalán nem zavarta őket. A grófnő, aki sok katasztrófát megélt már, például a császár halálát, Károly megkoronázását és a birodalom összeomlását; nem is amiatt esett kétségbe, hogy kitelepítik a Hortobágyra, hanem azon borult ki, hogy ezeknek a gorilláknak köszönhetően ki kell lépnie az utcára, pedig amikor a birodalom végképp odalett, megfogadta, hogy többet nem mozdul ki az otthonából. Minek tette volna?! Közben hirtelen százéves lett, és két férfi rátörte az ajtót. Minden tiltakozása ellenére levitték a csigaformában kanyargó lépcsőn, ahol egykor maga Sissi vonult fel Andrássy gróf karján – a cafka, gondolta a grófnő, aki természetesen sosem hitte el, hogy a császár valami trampli színésznőt látogatott volna Bécsben, amikor már ráunt a feleségére. Ezért elhatározta, bosszút áll. Ahogy leértek a lépcsősor aljára, egy kecses mozdulattal meghalt. A feje a jobb oldali államvédelmis fejére koppant, mint hervadt harangvirág, a karjai száraz levélként hulltak le a két férfi válláról. Az államvédelmisek a kapualjban a földre fektették a még meleg testet, amiből már kiszállt a lélek és a császár iránt érzett viszonzatlan szerelem.

 

A szekrényeit, kredenceit, rekamiéit, ezüst tárgyait, elvesztegetett álmait széthordták a szomszédok. Még a két férfi is magával vitt valamit az őket ért bosszúság ellensúlyozására. Az egyiknek egy kandallóóra tetszett meg, a másiknak pedig a császár egy fiatalkori képe aranyszínű barokkos keretben.

 

 

(40)

 

 

Lelkesen mesélem el ezt a történetet neki. Erre azért van szükség, mert a barátnőm lakásába viszem. A lépcsősor olyan, ahol bármelyik pillanatban szembe jöhet velünk egy báli ruhás Andrássy-kontesz. De nem csak a lépcsőház, de a lakás is sokkal jobb, mint az enyém. Mindenképpen szeretném lenyűgözni.

 

– Hogy hívták ezt a grófnőt? – kérdezi.

 

– Jozefa – válaszolom szemrebbenés nélkül.

 

Egyszóval nagyon körültekintően kell vele bánni, mert érzékeny és bizonyos tényekkel egész egyszerűen képtelen szembesülni. Például a fekete színű zoknival, vajszínű cipővel. Vagy a kövér operaénekesekkel. A sült kolbásszal és a véres-májassal. Pénzügyi hírekkel és a reggeli kávéval. A pincérekkel edzőcipőben. A búzavirágos teáscsészével.

 

Így aztán ő szakít velem. Az indoka: unalmas vagyok és nincs semmi fantáziám, ráadásul a nevemet sem bírja elviselni, még az anyjának sem merte elmondani, hogy engem Jozefának hívnak.

 

 

(43)

 

 

Családi ünnepség. Nem vagyok érzékeny hangulatomban, rajta pedig erőt vesz a nőies énje. Hisztériázik. Már nem tudom, miért. Talán nem is fontos. Sőt biztosan nem az. Idegesen kapkodja a kormányt, szidja az autósokat, majd a családját, hogy pont a belvárosban tudták megszervezni a családi ebédet, ahol sohasem lehet parkolni. Aztán rám dühös, mert miattam jöttünk autóval, neki jó a villamos is. És különben is. Ez a különben is lenne a lényeg a kifakadásában, de már nem figyelek oda. Valami csoda folytán találunk parkolóhelyet szinte a vendéglő bejáratánál. Ez sem deríti jobb kedvre.

 

A család boldog. Legalábbis úgy tesznek. De mi közöm nekem a mások boldogságához, avagy boldogtalanságához.

 

Utolsónak érkezünk. Szerintem ebben van valami tudatosság, mivel beteges feltűnési viszketegségben szenved. Ez nem hagyja nyugodni. Ez az, ami felizgatja. Közben egy másik erő azért munkálkodik benne, nehogy valamilyen bonyodalomba keveredjen. A bonyodalom ebben az esetben az élet szinonimája. Ez úgy hangzik, mintha valaki a tenger kellős közepén üldögélve azon aggódna, nehogy nedvesség érje a testét. Ő is irtózik minden ilyesmitől. Elég furfangos manőverekről van itt szó, nem is tudom, hogy marad energiája a feltűnősködéshez.

 

Alig ülünk az asztalhoz, nyomban elmeséli, min vesztünk össze idefele jövet. A család nem meglepő módon neki ad igazat. Főleg az anyja. Nem mondok semmit. A bennem élő férfi mérlegel: mivel túlerővel állok szemben, a legjobb taktika a hallgatás, persze a másik felem – a nő – már valami vérmes bosszún töri a fejét, amellyel jól megleckéztethetné. Ő meg csak fecseg. Részletezi, ki mit mondott a másiknak a kocsiban. Az anyja lelkesen bólogat. Neki végül is ez a dolga: védeni a fiát mindenféle férfias lelkű hárpiától. Előtör belőle az ősanya. Csillogó szemmel meséli, hogy amikor először akarta elvinni kilencéves kisfiát az operába, előtte napokig gyakorolták az idegen helyeken való hosszas tartózkodást azzal, hogy az előszobában álldogáltak a félhomályban. Kicsit megijedek. Tartok tőle, a keblére kapja a kisfiát.

 

Irtózom a nyilvánosan szoptató anyáktól. Van bennük valami vérlázító. Valami miatt úgy képzelik: a világ legtermészetesebb dolga, ha ilyesmit művelhetnek úton-útfélen. Én még a Madonnáktól is kiborulok, nem bírom őket nézni, ahogy kisdedüket fedetlen keblükre ölelik. Egzisztenciális rettegés lesz úrrá rajtam. Nem a haláltól félek, bár az most kívánatosnak tűnik az összes vele járó kellemetlenséggel: nincs hely, ahova beálljon a halottaskocsi a szűk belvárosi utcában; itt fogják rángatni a hullámat össze-vissza, mert ebben a családban mindenki puhány városi. Bambán és tehetetlenül néznék, ahogy begurulok az asztal alá, és a pincértől kérnének tanácsot: mit kell tenni ilyen esetben. A hullaszállító amúgy az ő javaslata lenne. Órák múlva megjelenne két torzonborz alak – a szó lelki és fizikai értelmében –, az első pillanatban felmérnék, hogy ez itt az a népség, akit ők szívből utálnak. Emiatt poétikus káromkodásba kezdenek. A poharak az asztalon ijedten bújnának egymáshoz, és az evőeszközök zavarukban csilingelni kezdenének.

 

Szóval nem ettől tartok, hanem a mell látványától, ahogy a csecsemő szája felé közeledik. Ennél borzalmasabb nincs. Rettenetes és letaglózó. Kiábrándító és szentségtelen. Álnok és képmutató. Mint ama hírhedt Meluni Madonna, ahol Agnes Sorel – a király kedvese – érzelemmentesen nézi a gyermeket, miközben úgy ágaskodnak a mellei – az egyik fedetlen –, mint ahogy egyetlen nőnek sem egészen a plasztikai műtét megszületéséig. A bőre fehér, a dereka karcsú és semmi köze sincs az anyasághoz. Annál több a magamutogatáshoz. Azok a hülye piros és kék angyalok meg segédkeznek neki. Elvégre azok is szeretik a szépet. A szüléstől meggyötört test nem szép.

 

Hogy ezt az egzisztenciális katasztrófát elkerüljem, elterelő hadművelettel próbálkozom.

 

– Vajon hogyan tudják teherbe ejteni a sárkányok a sárkánylányokat?

 

Az ősanya abban a pillanatban megszűnik létezni. A család is figyelni kezd.

 

– Valószínűleg sehogy, mivel királylányok után mászkálnak, és inkább azokat ejtik teherbe a sárkánylányok helyett.

 

Mindenki várja a fejleményeket, merthogy itt történnie kell valaminek. Elégedett vagyok, mert elkerültem egy kínos szituációt, és feltűnést is sikerült keltenem. Teljes siker!

 

Ez neki nem tetszik, a feltűnés valami olyasmi, amit ő szeret csinálni. Ezzel a manőverrel újabb hisztéria szélére sodorom. Pont olyan, mint amikor Napóleon Oroszországban rájött, hogy hiába megannyi dicsőséges katonai győzelem és remekbe szabott stratégia, mégis ki kell vonulni Moszkvából. Banális, mint szigony a nagyhalban. Mint pörköltszaft az ingen. Mint éhes katona mínusz harminc fokban. Mint fájdalom a levágott végtagban. Mint tagmondat a csendben.

 

– Gyereket várok – mondom. Ami teljes képtelenség, mert egy férfi nem eshet teherbe, főleg nem egy nőtől.

 

A család kérdőn néz az ősanyára, akinek a szava is elakad. Éppen levegő után kapkod, és ha tehetné, megfojtana egy kanál vízben. Megszabadítom szenvedéseitől, és meghagyom a lehetőséget, hogy magához ölelje csecsemőjét ott a vendéglő tisztelt publikuma előtt, amely nagyszerű alkalom a közszereplésre, mert szó mi szó, ő is imádja a feltűnősködést.

 

– De nem ettől van – mutatok rá az imádat tárgyára, azaz a l’objet de culte-ra.

 

 

 

 


Legfrisebb híreink




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében