Sokszor, sok helyen elmondtam már, hogy Arany János 1856-os, kétkötetes Kisebb költeményei a kedvenc verseskönyvem. Évekig reménykedtem, hogy valamelyik antikváriumból sikerül megvenni egy eredeti kiadást, végül a Columbia University könyvtárából töltöttem le (oldalanként!) a könyv digitalizált változatát. Tekintve, hogy a két kötet közel 500 oldal, el lehet képzelni, milyen szépen elszórakoztam Arany János Kisebb költeményeivel. Aztán ebből az 500 oldalból a csíkszeredai Pro-Print kiadónál csudaszép könyvet szerkesztettek nekem (egyetlen példányban), úgyhogy most egy szinte eredeti kiadás büszke tulajdonosa vagyok! Forgatom is nagy-nagy gyönyörűséggel – egyszerűen nem tudom megunni, már csak azért sem, mert kötetmániásként kíváncsi vagyok, hogy miért olyan a könyv, amilyen. Sokáig nem értettem például, hogy Arany miért épp a Szibinyáni Jankot szerepelteti utolsó versként a második kötet végén. Nem ez a legszebb, legjobb, legfontosabb vers a könyvben, akkor meg mit keres egy ennyire hangsúlyos helyen? De talán kezdjük a legelején.
Mit tudunk erről az 1856-os könyvről? Tudjuk, hogy
1. Arany eredetileg egyetlen kötetben akarta megjelentetni kisebb költeményeit, aztán a kiadó (Heckenast Gusztáv) javaslatára mégis kettő lett belőle, a következők szerint: az első kötetben 46, a másodikban 42, összesen tehát 88 vers (én legalábbis ennyi verscímet számoltam össze a tartalomjegyzékek alapján);
2. tudjuk, hogy a kétkötetes változathoz Arany összekutyulta egy kicsit a versek eredeti sorrendjét.
Nem tudjuk viszont, hogy Arany miért éppen abban a sorrendben közölte a verseket, ahogy azok a két kötetben szerepelnek (mert hogy nem kronologikus sorrendet követ, az biztos). S hiába olvasunk el könyvtárnyi szakirodalmat Aranyról, segítséget nem igazán kapunk (üdítő kivétel Szörényi László rövid, de annál izgalmasabb értelmezési kísérlete, amit az Arany-bicentenáriumra írt: Szörényi 90 verset számolt össze a két kötetben – a háromrészes Emlények darabjait külön versekként kezelte –, megfeleltetve a 90 verset az Isteni színjáték 90 énekének). Bonyolítja a dolgot, hogy maga Arany is csak egyetlen helyen beszél arról, milyen kötetkompozíciós elvet követett: Tompa Mihálynak ad kötetszerkesztési tanácsot 1856. október végén: „A rendezésben tehát elkülönzést nem, csak változatosságot ajánlok, vígra szomorú – jobbra gyengébb; így míg egyik a másikat emeli, az olvasónak is nyugpontokat nyújt mintegy – ha egy gyönge ki nem elégíti, az erős utána annál erősbnek tetszik &c. Én legalább ezt követtem, tudván, hogy varietas delectat.” Csakhogy nekem nem elég ez a „varietas delectat” (a változatosság gyönyörködtet)! Meggyőződésem ugyanis, hogy Arany sokkal bonyolultabb (ha úgy tetszik: játékosabb) elme annál, hogysem beérné ennyivel! (Egyetlen konkrét példa az Arany-féle játékra: tudjuk, hogy az 1850-es évek elején Arany alaposan átírta a már kész Toldi estéjét, ami aztán 1854-ben jelent meg. És hány sor lett az új változat? Pontosan 1852! Tehát: Szerző + Cím + 1852 verssor = 1854, vagyis éppen a megjelenés éve! Ne mondja nekem senki, hogy vannak ilyen véletlenek!) Javaslom tehát, hogy játsszunk egy kis irodalmi játékot, mert ha sokáig lapozzuk Arany János 1856-os könyvét, rengeteg rejtett kódot találhatunk benne!
Nyomtassuk ki például a két kötet tartalomjegyzékét, és ragasszuk egymás mellé őket. Tegyük félre az első kötet első, Télben című versét, mert az afféle előszó, pont úgy, mint Horatius első verse az Ódák első könyvében. Mit is mond Horatius abban az első, Maecenashoz írt versben? Azt, hogy nem érdekli se a sport-, se a hadisiker, se semmi, csak a múzsák: „és míg engem a vers papjaihoz sorolsz, / fennkölt homlokomat csillagokig vetem” (Bede Anna fordítása). És mit mond Arany a Télben utolsó versszakában? Azt, hogy nem érdekli az álmában megjelenő „valóság”: „Hagyjuk e zord képet, / Hisz’ ez a való, ez sivatag életem: / Deríts szép álmokat örökzöld tavaszról / Oh költészet! nekem”. (Tehát mindkét vers amolyan „himnusz” a költészethez.) Ha viszont félretesszük a Télbent, így fog kinézni a két tartalomjegyzék (helyszűke miatt sok-sok kihagyással, persze):
A varró leányok Családi kör
(…) (…)
Az alföld népéhez Magyar Misi
A rab gólya Enyhülés
(…) (…)
A Dismal mocsárok tava Sir Patrick Spens
(ballada, Moore után) (skót ballada)
Évek, ti még jövendő évek Vágy
Letészem a lantot A vigasztaló
(…) (…)
Népdalok Népdalok
(…) (…)
Számomra igenis feltűnő, hogy mindössze két (ballada)fordítás szerepel a Kisebb költeményekben, de pont egymással szemben, elosztva szépen a két kötetbe. Ahogy az is feltűnő, hogy mindkét kötetben szerepel egy-egy Népdalok című vers, szintén egymással szemben. Ne mondja nekem senki, hogy vannak ilyen véletlenek! És mit üzen Arany ezekkel a rejtett kódokkal? Hogy olvassam nyugodtan párhuzamosan a két kötet egymással szemben lévő verseit, mert érdekes felfedezéseket tehetek. A varró leányokban meghal a vőlegény, tehát lőttek a lakodalomnak. Vele szemben viszont ott van egy boldog családi kör. Az alföld népéhezben azt mondja a költő, hogy nem kell annyit bölcsködni, „A felföldre is jó néha tekinteni”, mert az alföldiek se jobbak a Deákné vásznánál. S vele szemben a Magyar Misiben tényleg megrajzol egy alföldi vadbarmot. „Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt” – mondja a Letészem a lantotban. És mit olvasunk a vele szemben lévő A vigasztalóban? „Mi a tűzhely rideg háznak, / Mi a fészek kis madárnak, / Mi a harmat szomju gyepre, / Mi a balzsam égő sebre (…) / Az vagy nekem, oh költészet!” És: „a panasz, midőn bevallom, / Nemesebb lesz, ha kidallom”. Hát nem imádni való? Mert akkor most mi van? Letészed a lantot, vagy nem tészed le? Döntsd el, testvér, mert szegény olvasó a végén még megbolondul!
S akkor a Szibinyáni Jank. Mint már említettem, nagyon hangsúlyos helyen, a második kötet utolsó verseként! Az imént már szóba került Horatius neve. Arany Lászlótól tudjuk, hogy édesapjának Horatius volt a kedvenc költője, öregkorában például Horatius-versek memorizálásával szórakoztatta magát (sőt, fordított is tőle). Tudjuk, hogy Horatius együtt jelentette meg ódáinak első három könyvét (mit ad isten: egészen pontosan 88 verset). És mit olvashatunk Horatius 88., Melpomenéhez írt versében? „Ércnél is maradóbb művet emeltem én, / fenséges piramis csúcsa nem ily magas (…). / Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább” (Bede Anna fordítása). Arany persze túl szerény ilyen öndicsérethez (élete végén, Honnan és hová? című versében is csak annyit jegyez meg, hogy „Egy barázdát én is vontam”, illetve „Én is lantot pengeték”). Hogy lehetne mégis emlékművel befejezni a Kisebb költeményeket? Úgy, hogy verset ír druszájáról, Hunyadi Jánosról! „Most is vallják, egyre dallják / Szerbhon ifjai, leányi, / Guzliczájok hangja mellett: / Ki volt Janko Szibinyáni. / De a magyar ajakon is / Neve, hire átalános: / Mert hisz’ él még… él örökké / A dicső Hunyadi János.” Ne mondja nekem senki, hogy vannak ilyen véletlenek!
