„Ráklikkel, kinyit”, a szerzői utasítás (?) értelmében. És bolyongani kezd az olvasó Szabó Róbert Csaba szövegei közt, mintha szerteágazó alkönyvtárak közt keresgélne a hipertérben, mint azt a felütött kötet be-/felvezető írása is sugallja. Szerzőnk készségesen szélesre tárja az ajtót, tessék csak bejárni a szövegtereket, keresni az átjárásokat egyik történetből a másikba, hiszen az önreflexív utalások már Az egész Antarktisz kontinens első oldalain felhívják a nagyérdemű figyelmét, hogy itt kérem bőven lesz része látvány(osság)ban: „ha ezt az ajtót kinyitom, szemünk elé fog tárulni az idei első farsangi bál egész unalmával és félszeg első alkalmával, amikor a naftalin szagát a ruhákból még nem lehetett teljesen kiszellőztetni ... továbbá megláthatják a tavalyi, az idei és a mindenkori bálok legszebb asszonyát” (A kicserélt város).
Szabó Róbert Csaba bevallottan sokdimenziós szövegvilágot kísérel meg felépíteni első kötetében. Történetei szeszélyesen kanyarognak, alkalmasint „melléktörténeteket” eregetve vagy csak éppen utalásszerűen felvillantva más történetek részleteit. Újra és újra visszatérő helyszíne a különböző egymás mellé rendelt eseményszálaknak „a” város, melyben több ízben is egy fikcionalizált, monarchiabeli Kolozsvárra ismerhetünk. Már csak azért is érdemes ezeket az írásokat kiemelni, mert a mitizált várost és környékét benépesítő alakok történetei erőteljesen kapcsolódnak a kötet alcíméhez, az érzékelés lehetőségeihez és kudarcához.
A „birtoklójától” elváló tekintet vagy hang, az elveszített hallás vagy ízlelés az elidegenedés, a csalódás metaforájaként értelmezhető, mint például Vélis Simon sebész és vízgyógyász történetében, aki Kolozsvárra hazatérve „egy pillanatig úgy találja, hogy távol otthonától szállt ki a szekérből, mintha a házak, vele az utca, az utcával a Bel-Monostor, a Bel-Monostorral a város nem ugyanaz volna, mint amit néhány évvel (vagy pillanattal) elutazása előtt itt hagyott. ... Erre másnap reggel döbbent rá, amikor tekintete kisiklott az ablakon, végogröppent a Bel-Monostoron, betekergőzött a Malom utcába, és ide-oda szállva végül megfordult, és nem talált többé haza.” (A kicserélt város) Hasonló figura a kolozsváriakat tüzijátékkal elkápráztató Ulrich cukrász, akinek erkölcsi világképe rendül meg, s „haja az alatt az idő alatt olyan lett, mintha porcukorba nyomták volna, s haja színének fakulásával hallása is teljesen oda lett, mintha a kettőt együtt mérték volna”(Szodoma és Gomorra végpusztulása), vagy a mérgezést és vetélést túlélő tordai hajadon, aki felépülése után „nem érzett más ízt, csak azt, amit általában a méregnek szoktak tulajdonítani azok, akik valaha is megízlelték”(A lóverseny), s végül, de nem utolsó sorban Lustig Géza könyvkereskedő, aki némiképp a kafkai metamorfózisra emlékeztető módon a hangját veszti el: „példátlan módon megdöbben, mint ahogy az eset is példátlan, és meglepetésében felkiált. Azonban nem saját, megszokott hangját hallja fohásszerűen előtörni, hanem valami teljesen idegent és szokatlant.” (Üvegbe gyűjtött cserebogarakkal)
A mindenkori várossal szemben, melyben elszökött tekintetek és hangok kószálnak, ugyanakkor ott van az intimitás tere, melyet rituálék és rigolyák határolnak be, ha már a külvilágot kizárni amúgy is képtelenség. Az egymásra hangolódás röpke pillanatait ezért jelzi a csend az olyan írásokban mint a Holtidő („Azt is K. fedezte fel, vagy mostanában egyre inkább azt szeretném, ha így lenne, hogy minden nap van EGY holtidő, amikor tökéletes csend üli meg az utcát, s így a lakást is.”) vagy Törlés („hogyan történhetett meg, hogy azon a délutánon pontosan az a régi szalag került a kezünkbe, amelyen K.-nak egy régebbi élete volt rögzítve, ugyanakkor most már azt is tudom, ha akkor nem kerül elő, az a felvétel sem készült volna el soha, amely a régit fölülírva folytonos csönddel töltötte ki a szalagot”). Idillekre azért ne számítsunk, Szabó Róbert Csaba egyik érdeme ugyanis épp abban rejlik, hogy érzékletesen ragadja meg az intimitás és az idegenség elegyét. A test(ek)re való rácsodálkozás nyelve részletező és helyenként humoros, de a bensőségesség érzetébe vegyül távolságtartás is: „És eltöprengsz: ki hagyhatta itt a karját, ki az a feledékeny. Elveszett tárgynak gondolod, amiért nemsokára úgyis utána jönnek, visszakérik, az az enyém, ott balra, a sarokban, s ha nem vigyázol, majdnem eldobod, mert nem szereted, hogy állandóan kerülgetni kell, hogy át kell lépni, mert azért eldobni mégsem, ki tudja.” (A kar, amin fekszel)
Az egész Antarktisz kontinens történeteiben hangsúlyos szerepet kapnak a szürreális elemek is. A legsikerültebbek azok az írások, melyek a szürrealitással való játszadozást helyzetkomikummal ötvözik, mint A terítőasszonyban („Két szomszédom van. Mindkettő ki van terítve, csakúgy mint én. ... Kitartó vagyok, a terítőasszony szivaccsal élesztget. Valószínű, ez az oka annak, hogy én nem csöpögök. Mert nem. Két szomszédom alatt hatalmas tócsa, akárki az esőre fogná pedig nem az. Ők csöpögnek.”) vagy a Miért él Madame Lornyett? című írás, melyben egy pajzán sakkjátszma ürügyén ismét visszaköszön a kötetben fel-felbukkanó erotika („Karl leborul lábai elé, ... majd hirtelen mozdulattal hanyatt dönti a fekete Királynőt, úgy, hogy két hatalmas, de feszes keble között egyenesen Henrik, a fekete Király riadt tekintetébe lát, aki szorultságában mozdulni sem bír a fehér szőnyegről.”)
Mint azt az idézett részletek is bizonyítják, az olvasó élvezettel csemegézhet a reflektáltan felépített szövegek választékából. (Itt meg kell említenem azt is, hogy dicséretet érdemelnek a kötet tipográfiai megoldásai, melyek látszólag minimalista fogásokkal elegáns, a szövegek jellegéhez idomuló kivitelezést eredményeztek.) Csak akkor kezdi el vakargatni a fejebúbját a kedves olvasó, amikor olyan történettöredékekkel szembesül, ahonnan nem vezet ajtó sehová. Szabó Róbert Csaba narratív technikája, a részleteket felhalmozó, szabadon áradó történetmondás helyenként magát a történet követhetőségét bizonytalanítja el. Mindemellett úgy tűnik, a szétágazó apró történetek egy részét nem igazán fogja össze az alcímben jelzett vagy másféle koncepció, bár vannak visszatérő motívumok és szereplők a különböző szövegekben.
Az egész Antarktisz kontinensről tehát nem könnyű átfogó olvasatot megfogalmazni, de ha ráérősen elidőzünk egy-egy rokonszenves történetnél, ötletes megoldásokra, érzékletes leírásokra lelhetünk. „Mikor, melyik alkönyvtárban”.
Szabó Róbert Csaba: Az egész Antarktisz kontinens. A látás, a hallás, az ízlelés, a hang, a tapintás és a szív elvesztése. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006.
