"egyetlen betű volt az előadás"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 13. (819.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Villásreggeli Vilniusban
Papp Attila Zsolt
Kezdetben vala a kép – Beszélgetés Bereményi Gézával
Kenéz Ferenc
Kenéz Ferenc versei
Simonfy József
Simonfy József versei
Magyary Ágnes
Egy férfi – Stilisztikai reváns Esterházy Péter Egy nő című művére (részletek)
Bordy Margit
Bordy Margit versei
Fancsali Kinga
Fancsali Kinga versei
Gothárd Krisztián
Gothárd Krisztián rövidprózái
ANDREI DÓSA
Andrei Dósa versei
Lövétei Lázár László
Szalontai Jank – Irodalmi játék
Marko Pogačar
Marko Pogačar versei
Nánó Csaba
Feljegyzések egy zsebfüzetből (részletek)
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Milyennek láttuk a koronavírust? Rövid covidfilm-szemle
Bartha Réka
Bányaesszé, fordítástükör
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Világnézeti előzmény
RITTER GYÖRGY
Arról a bizonyos „itt élésről”
ANDRÉ FERENC
Előtérben traktor, háttérben Isten
Családtörténet élményterápia nélkül
Jakabffy Tamás
Az új kolozsvári minótaurosz-esemény
Túros Eszter
Még mindig csendben ülök
 
Jakabffy Tamás
Az új kolozsvári minótaurosz-esemény
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 13. (819.) SZÁM – JÚLIUS 10.

Vadonatúj produkcióval rukkolt ki a Kolozsvári Magyar Opera. Nem csupán bemutató, de ősbemutató is, ráadásul táncszínházi teljesítmény. A rá való várakozást csak fokozta a tudat, hogy az első igazán szabad – vagyis korlátozottan nagytermi – előadás is a másfél évnyi (igaz, a Varázsfuvola tavaly októberi bemutatója által kettőbe szelt) böjtidő után. Szó, ami szó, a publicitás terén alaposan megtette a magáét az operaintézmény csakúgy, mint a koncepció, a szövegkönyv és a zenei sík gazdája, Csergő Domokos. Az Asterion – Levelek a labirintusból című, Borges-szöveg ihlette táncjáték így többé-kevésbé egyféle jól megalapozott évadvégi kezdetnek számít.

 

Ez a rovat persze olyan „hely”, ahol egy komplex zenésszínházi eseménynek csak egyik rétegét, a zeneit vehetjük célba. Csonkítunk ezáltal, eltávolítjuk egy műegész testének jelentős részét, ami kétségkívül érzéketlen vagy gonosz húzás. Csakhogy a zenének önmagában is érvényesnek, így hát függetlennek, immanensen értékelhetőnek kell lennie, s ezt Csergő Domokos is jól tudja, nem hiába áll több sikeres album, korántsem visszhangtalan zenei projekt a háta mögött. Azzal azonban legfeljebb a plakáti konvenció jegyében tudok egyetérteni, hogy Csergő Domokost, egyedül őt tartsuk e zene szerzőjének. Maga is mondja – illő-kellő szerénységről tanúságot téve ezzel –, hogy a rock, a pop, a jazz, az elektronikus zene művelőjeként egy kolléga, egy tapasztalt hangszerelő segítségére szorult, aki teljes „zenekari árkot” rendel koncepciójához, pontosan részletezett vázlataihoz. Kondrát Csaba, aki a rock standard hangszerkészletéhez vérbő fa- és rézfúvóskart, teljes streichot, zongorát stb. adott hozzá – nem csupán bővítve, hanem egészében szimfonikussá lényegítve Csergő alkotómunkáját –, Kondrát Csaba tehát éppúgy szerzője ennek a zenének. A hangszerelés nem felcicomázás, nem díszítés: a hangzásvilág konstituálásának alapvető cselekvése. E helyen ezért illesse külön elismerés.

 

A zene érdemi jelentőségének, értékének megbecsülése természetesen azért is nehéz, mert a színpadi történés és látvány kiegészítése mellett azok egyen-, illetve ellensúlyaként is működnie kell. E tekintetben pedig az Asteriont kissé egyenetlennek érzem. A zenei sík kezdetben annyira profiltalannak és langyosnak tűnik, hogy megkörnyékezett a félsz: ez már ilyen lesz. Nagyjából minden ismétlődik még háromszor (másképp fogalmazva: a ritmikai és motívumszerkezet a néggyel, de legalábbis a kettővel osztható poplogikára korlátozódik). De aztán fokozatosan felmelegszik, fantáziával telítődik a zene, az ütemképletek dúsulnak, egyszer csak megjelenik az öt, majd a kilenc, később a három, a tempók és ritmusképletek differenciálódnak, az effektek mellé – fölé! – vastagabban csatlakoznak izgalmas soundok, eseményszámba menő dallami fordulatok tűnnek elő, egyre felismerhetőbb lesz a színpadon zajlók epikus értelme. Míg a táncjáték első zenei tételei csak a színpad mellett vagy alatt képesek történni, a további háromnegyed vagy kétharmad rész már a színpaddal él, ihletni és elragadni tud.

 

Meglehet, vannak, akik sokkal epikusabb Thészeusz–Minótaurosz–Ariadné-tánctörténetre számítottak. Vagyis sokkal inkább klasszikus balettre. Csergő azonban egyértelművé tette, hogy a minótauroszságra ítélt, a maga nézőpontjából kiindulva a pőre mítoszénál sokkal differenciáltabb arcélű Aszterión belső világának akár az avangárd eszközeire is támaszkodó feltárását tűzi ki célul. Aszterión és a többiek költelmi „levelei”, illetve a szereplők közt – a betoldott (kettős nemű) sorsszimbólummal, az Orákulummal is – kiépülő viszonyok az emberi elmék, arctalan hatalmak által kirótt egyéni fátumok labirintusaivá teszik a hozzájuk képest szinte banális krétai útvesztőt. De a zene maga is labirintusszerű. Csakhogy, mint minden labirintusnak, ennek is bináris a kimenetele: vagy megtalálod a kiutat, vagy menthetetlenül szembenézel a véggel – legyen az a minótaurosz torka vagy a csendes belesimulás a nemlétbe. A labirintus a fényes győzelem vagy az életfogytig megmaradó pánik kétesélyességének metaforája. Csergő felfogása szerint mindenki megküzd a maga személyes útvesztőjével. Ez a közösség – hogy márpedig mindenkinek megvan a labirintusa –, ez kapcsol össze. Hogy megoldás-e Ariadné varázskardja és fonala, hogy az erkölcs integritása fényében jóra vezet-e a valóságos labirintus-kérdés technikai megkerülése, kijátszása, ez már túlmutat a Csergő-féle Asterion vállalásain.

 

 

 

 


Legfrisebb híreink




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében