"emlékként raktározódik el"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 14. (820.) SZÁM – JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Feleüres
Sánta Miriám
„Az irodalom egyik titka sebezhetőségünk megosztásában áll” – Interjú Serestély Zalán költővel, íróval
Borsodi L. László
Borsodi L. László rövidprózái
Ruxandra Cesereanu
Angelus (regényrészlet) – Az angyalok és a nép, avagy újból arról, hogyan zajlik a mindennapi élet egy Metropoliszban
Guttmann Szabolcs
Mesék meséje épített környezetünkről (III.)
Láng Orsolya
Láng Orsolya versei
Bíró Borbála
Bíró Borbála versei
Bodor Emese Réka
Bodor Emese Réka rövidprózái
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Teleki Réka
„ajajaaaj életem” – egy diktátor halála és feltámadása között
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Barna*
Szente B. Levente
Szente B. Levente versei
Jakab-Benke Nándor
A megkarcolt CD
Karácsonyi Zsolt
Veszélyes wellness
Antal Balázs
Kisajátíthatatlan sokszólamúság
Tankó Andrea
Háztájak
Biró Mónika-Anita
Tizennégyen karanténban
Jakabffy Tamás
Tér és fegyelem. Jamal, a nagy öreg
Zakariás Ágota
„A vonalak vezessék a látogatókat…”
 
Sánta Miriám
„Az irodalom egyik titka sebezhetőségünk megosztásában áll” – Interjú Serestély Zalán költővel, íróval
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 14. (820.) SZÁM – JÚLIUS 25.

– Nemrég született meg a második fiad – joggal mondhatjuk, hogy igencsak belekóstoltál az apaságba. Hogy vagy mostanában, milyen most az apacsend és az apazaj?

 

Az apacsend zajosabb, az apazaj csendesebb – végül is így vagyok, bár sejtem, hogy nem éred be ennyivel. Zágon fiam első egy évében valami egészen radikális időtapasztalat nyílt meg számomra. Az egyik oldalon az ember próbál eligazodni egy újszülött – korántsem kétbites – gesztusvilágában, odatalálni hozzá, kibetűzni, hogy kicsoda ő, felépíteni az érintkezések közös rendszerét. Ezek hosszan kitartott, szinte időtlen figyelmek, magadon kívüliség, nem fogy, hanem termelődik, kitágul bennük az idő. A másik oldalon próbálod tartani a lépést a munkahelyi vállalásaiddal, beszámítható maradni a barátaid, diákjaid, kollégáid számára, valamiképpen benne maradni a társadalmi véráramban, ebben pedig rendszerint az időhiányt, az idő szorítását éled meg, kialvatlan vagy, barátok távolodnak el, a beszélgetések folyton félbemaradnak, haladékokat kérsz. Ennek a kétféle ritmusnak a véletlenszerű, sőt önkényes váltakozása az, ami nagyon sajátos időtapasztalatot hoz létre. Van benne valami hallucinatorikus – minden pillanatban készen állni erre is, arra is, altatásra és „last minute” érkező szakdolgozat olvasására egyaránt. Hat héttel Jácint fiam születése után, most valami nagyon hasonlót élek át, azzal a különbséggel, hogy már a nagyobb fiam is hangosan apellál a figyelmünkre.

 

– Nem sok idő telt el azóta, amióta a One Way Ticket – Jegyzetek a nonhumánhoz című esszéköteted megjelent, bár az idő igencsak kitágult, vagy talán inkább összegabalyodott azt követően. Ezekben az esszékben a nem emberihez való emberi, illetve filozofikus viszonyod alakítod ki. Hogy maradjunk még egy kicsit a gyermekeknél: hogyan alakul most, gyermeki tapasztalatok szemtanújaként a jelenlegi viszonyod a nonhumánhoz? Mit tapasztalsz például a gyermekek és az állatok ismerkedése során és fordítva?

 

Valóban, a One Way Ticket szinte Zágonnal egy napon született, a könyvben amellett próbáltam érvelni, hogy az állati Másikhoz fűződő viszonyunk politikai perspektívában kellene újragondolnunk. Számomra olyan keretet jelent ez, amely szülőként is nyújt támpontokat. Sokan érvelnek ma amellett, hogy az emberben föllelhető valamiféle biofília (Eric Fromm, Edward O. Wilson, Stephen R. Kellert), illetve ott szunnyad benne az ökológiai én (Paul Shepard, Paul Devereux, Ralph Metzner), és hogy mindez talán genetikai adottságunk. Számomra mégis inkább az tűnik nyilvánvalónak, hogy nincs hová/mihez visszatalálnunk, vagyis nincs olyan hozott genetikai, evolúcióbiológiai anyagunk, ami hosszú távon szavatolhatna egy méltányosabb humán-nonhumán viszony felépítéséért és fenntartásáért. Így nem maradt más, mint kigondolni ennek a viszonynak a politikai kereteit. Tulajdonképpen nem kételkedem abban, hogy a környező nem-emberi világ örömet okoz számunkra, zsigerileg kapcsolódunk hozzá, van bennünk valami alapvető szorongás, ami ennek elveszítésével kapcsolatos. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy a két-három éves gyermek számára hasonló örömet jelent összeroppantani egy bogarat, rátaposni egy dongóra a járdán, meghúzni egy macska farkát, megnyomni egy kutya szemét, letépkedni a fenyők friss hajtásait. Ez a gyermek ráadásul soha életében nem evett állati húst, kutyák közt él, alig egyéves múlt, amikor lovakkal kezdett barátkozni. Nem azt akarom mondani, hogy a gyermekek kis mészárosok, hanem hogy ilyenek is, meg olyanok is, illetve sem nem ilyenek, sem nem olyanok. Például hosszú ideig viszonylag súlytalan számukra a halál fenoménje vagy az ipszeitás gondolata. Zágon fiam például közölte velem a minap, hogy ő már öreg, hamarosan meghal, de majd szülünk helyette új Zágont. Ha ezt teljes súlyával kellene meghallanom, megszakadna a szívem. De ne érts félre, nem amellett akarok érvelni, hogy a gyermekek komolyan vehetetlenek. Épp fordítva: amikor fölmerül a kérdés (vagy jellemzően inkább a helyzet), hogy miért ne tapossa el a dongót, miért ne tépje ki a lepke szárnyát, miért ne nyomja meg a kutya szemét, miért ne szakítsa le a fenyő friss hajtásait, legyenek olyan érveink, amelyeket mi is elhiszünk, és amelyek számunkra is meggyőzőek (egyébként meglepő, hogy mennyi „szappanbuborék” érvünk van elementáris kérdésekben). Amikor azt mondom a kisfiamnak, hogy engedje vissza az éti csigát az övéi közé, mert bizonyára várják a testvérei, az édesanyja, és nem lehet boldog máshol, csakis itt, ezen a mezőn, akkor nemcsak az érzelmeire apellálok, hanem bizonyos értelemben a politikai érzékét is próbálom felépíteni. Próbálom megerősíteni benne azt a gondolatot, hogy minden élőlény tartozik valahová, egy közösséghez, egy helyhez, amely szavatolja a méltóságát, a szabadságát, és egymástól megfosztva sem a hely, sem a csiga nem lesz már ugyanaz. Ezt az érzést már Zágon is jól ismeri. Viszont teljesen hiába mondanám, hogy „minden élet önmagában értékes”, hiszen ez olyan absztrakció, amelyhez tulajdonképpen nekünk is alig-alig kötődik tapasztalati tudásunk. Nagy kihívást látok abban, hogy szabaduljunk a szappanbuborékoktól, az üres érvelésektől.

 

Nyilván ezernyi más vetülete is van annak, hogy a nem-emberihez való viszonyom hogyan hangolja át a fiam tájékozódása. Zágonnal sétálva szokatlan, fenomenális „mellékfigyelmek” tűrődnek be az érzékelés horizontjára (a „mellékfigyelmek” kifejezést Visky Zsolttól lopom). Az ember kénytelen lehajolni olyan helyekre, olyan lénytársakhoz – fák korhadékához, odvakhoz, pocsolyákhoz, kövekhez, lárvákhoz, csóré csigákhoz, hangyákhoz, fülbemászókhoz, madártetemekhez, rohadó gyümölcsökhöz –, amelyeket korábban nem tüntetett ki a figyelmével. Mindez nagyon érdekli a gyermekeket, és ami ennél is botrányosabb: általában bármiféle hierarchizáló szándék nélkül érdekli őket. A törzskönyves dobermann vagy egy több száz kilós mén gyakran semmivel sem lenyűgözőbb számára, mint egy haldokló sáska. Ez jó, ezt próbálom eltanulni tőle.

 

– Egy 2014-es interjúdat olvasva megragad annak a mondatodnak a vége, amelyet az akkoriban megjelenő debütkötedetről, annak súlyosságáról, a tragédiákhoz való viszonyáról mondtál: ,,A halál, de legalábbis az, ami a verseimben halálként színre viszi magát, inkább figyelemgyakorlat, a hús megnyitása, a sebezhetőségben való (nem-szerződésszerű) osztozkodás megcsinálása. Mert most már itt tartunk, hogy a sebezhetőségünket meg kell csinálnunk.” Mit gondolsz, hogyan csináljuk meg saját sebezhetőségünket? Felnövünk-e valaha?

 

Hogy a kanti álom a felnőttkorúvá válásról összejön-e? Nem hiszem, s valószínűleg nem is baj, hogy nem. Abban viszont hiszek, hogy az emberiséget ki kellene találni, mert ebben a pillanatban nincs. Ki kellene találni annak a morális és politikai minimumait, hogy ugyanazon a Földön élünk, egy olyan bolygón, mely a jelek szerint már nem sokáig visel el bennünket. Csak most nem azt kellene kérdeznünk, hogy a természettel szemben mi tesz bennünket emberré és emberiséggé, ahogy ezt általában a felvilágosodás gondolkodói tették, hanem hogy a végességünk, a lénytársainkkal közös vég viszonylatában mi tesz bennünket azzá. Amikor embertársaink tömegesen halnak bele a tengerekbe és mélyhűtött rakományterekbe, amikor az újrabszolgaság számtalan konstellációja ismeretes, amikor mindennapos a fajok kipusztulása, az életterek összeszűkülése, akkor számomra egészen világosnak tűnik, hogy a kanti kérdést ismert okokból ugyan elvetettük, de elmulasztottuk újrafogalmazni aktuális formájában. A felnőttkorúvá válás újrakérdezését nem fogjuk megúszni, mert amikor a gondunk planetáris (az ezt előidéző rendszer pedig globális), akkor szerintem kicsit már illuzórikus tisztán lokális vagy tisztán individuális szinten megfogalmazni a válságmenedzsmentet. Azt is át kellene gondolni, hogy az egyének vagy a kisközösségek helyi gyakorlatai milyen súllyal és milyen valószínűséggel fognak visszakapcsolódni egy tágasabb realitásba, illetve hogy melyek lehetnének azok a politikai gyakorlatok, melyeknek valós impaktjuk van. Sajnos erről ma igen keveset tudunk, mert a valóság helyén – Mark Fisherrel szólva – a kapitalista realizmus áll. Eddig a nagyívű válasz. Ami viszont a sebezhetőségben való osztozkodást illeti, ebben inkább etikai kérdést látok. Intim közelségben élni a saját végességünkkel elvileg azt is jelenti, hogy megtanuljuk elveszíteni önmagunk a másik javára. Bizonyos nézőpontból a figyelem abszolút foka a halál. Természetesen a saját halál, nem a gyilkosság. Ebben a perspektívában ma is találok valami vonzót. Amikor az ember ír, próbál megérteni valamit, amit csak így lehet megérteni. Valamiféle szubjektum nélküli szubjektivitást hoz létre – azért hivatkozom erre a paradoxonra, mert eszembe jut, hogy a feltételes átkelés kapcsán többször szóba hoztam. A sebezhetőségben való osztozkodás megnyílás a másik irányába, a másik és önmagam végességének, húsból valóságának tudatosítása, illetve viszonyunk újragondolása ebből a perspektívából. Nem mondok újat azzal, hogy mindnyájan sebezhetők vagyunk. A sebezhetőségünket viszont olyan értelemben valóban meg kell csinálnunk, hogy tudatosítanunk, nyelviesítenünk, vállalnunk kell, és ami talán ezeknél is fontosabb: megoszthatóvá kell tennünk. Ebben a megosztásban látom az irodalom egyik titkát.

 

– Többször is említetted, hogy nem tulajdonítasz nagy jelentőséget a nemzedéktudatnak, a Nagy Indulásnak, elhelyezkedésnek, mintha az irodalmi jelenléted maga is csak úgy odacsöppent volna. Két verseskönyv, egy esszé-, egy tanulmány- és egy novelláskötet után hogyan érzed magad az irodalomban: fontos-e, hogy valahova tartozz, tartozzunk?

 

Nem szeretném kisajátítani a sehonnan érkezés és sehová sem tartozás kicsit szenvelgő, kicsit egyénieskedő pozícióját. Számos tényező együttesen mozdított abba az irányba, hogy irodalommal foglalkozzak. A családban voltak más humán értelmiségiek is, apám – noha végzettsége szerint fizikus volt – sokat olvasott, az otthonunknak pedig szerves része volt egy viszonylag tisztességes könyvtár. Szóval volt valamennyi szociológiai valószínűsége annak, hogy ebbe az irányba mozduljak. Ha alaposan számba venném a kamaszkori olvasmányaimat, hamar megkerülne egy-egy sajátomnak hitt mondat forrása. Explicit nemzedék- vagy pályatudatom talán valóban nincs, de amikor nemrég megnéztem a Kolcsár Jocó rendezte aritmia.doc című színházi előadást, mely André Ferenc, Horváth Benji, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Ozsváth Zsuzsa és saját verseim összeolvasásából készült, egyszerre volt felkavaró és megbékéltető a felimerés, hogy milyen hasonló a kritikai éle annak, amit csinálunk. Jó volt arra gondolnom, hogy közéjük tartozhatom, és hogy van valamiféle közös hangunk. Ettől függetlenül, bevallom, nem foglalkoztat a nemzedéki fellépés, a nemzedéki önmeghatározás gondolata – ilyen értelemben krónikus sodródó vagyok.

 

Ha mégis valamiért atipikusnak tartod a jelenlétem az erdélyi fiatal magyar irodalmi szcénán, az talán azért lehet, mert – ahogy meg is jegyzed a kérdésedben – öt kötetem közül négy más-más műfajokban született. De ebben sem látom a különcséget, sőt: egy jó prózaíró hamar kiszúrja, hogy nem vagyok igazi prózaíró, egy jó esszéíró hamar kiszúrja, hogy nem vagyok igazi esszéíró. A „többműfajúságomból” inkább talán az olvasható ki, hogy nem akarok bepikkelyesedni, nem akarok pályán futni, kicsit jólesik keresztbe lépni. De ezt akár egy műfajon belül is meg lehet csinálni, ahogy sokan meg is csinálják.

 

A valahova tartozás számomra is alapvető igény, a pállottságot viselem rosszul.

 

– Mik a terveid a közeljövőben az írás berkeiben? Vagy átadod magad továbbra is az alapértelmezett „sodródásnak”?

 

Dehogy, tervek mindig vannak, általában túl sok is, a sodródás inkább arra vonatkozik, hogy mennyire próbálom lokalizálni vagy „öndefiniálni” ennen magam. Nemrég ismét megszavazták nekem a Communitas Alkotói Ösztöndíjat. Első verseskötetem, a feltételes átkelés 2014 tavaszán jelent meg, de a benne szereplő versek javát 2012-ben és 2013-ban, közel egy évtizede írtam. Az elmúlt években számos kondíció megszakadt, átalakult vagy felerősödött azok közül, amelyek 2012 és 2014 között a maguk sajátos módján tették írhatóvá a feltételes átkelés verseit. Tulajdonképpen ezeket a megváltozott kondíciókat szeretném a most megpályázott kötet keretében számba venni, megérteni és megtisztítva felmutatni. Illetve körvonalazódik egy másik projekt is: nemrég Scholz Lászlónak segédkeztem a román nyelvű Borges-recepció áttekintésében. Van egy híres román nyelvű világirodalmi folyóirat, a Secolul 20., mely a hatvanas évek második felétől viszonylag nagy intenzitással közölt dél-amerikai szerzőket és köztük nyilván Borgest. Ezt a korai román Borges-recepciót szeretném kicsit közelebbről megnézni, de az a tervem, hogy ezt diákok bevonásával, egy munkacsoporttal végezném el. A következő egy-két évre nagyjából ezek a terveim, de tekintetbe véve, hogy két kissrác mellett milyen aleatorikus a napjaim alakulása, azt hiszem, bölcsebb is, ha megállok itt.

 

 

Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Költő, próza- és esszéíró, egyetemi adjunktus a kolozsvári BBTE bölcsészkarán. Tavaly ő kapta a Szárhegyi Írótábor Csiki László-díját. Önálló kötetei: Feltételes átkelés (2014), Életmű és környezete. Jorge Luis Borges munkásságának kultúra- és ismeretelméleti, valamint hatalomkritikai vonatkozásai (2017), Az állomás 3 kutyái (2018), One Way Ticket. Jegyzetek a nonhumánhoz (2018), közös hűlés (2019).

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében