9. (Miurunk napja kél medencecsontodon)
Amióta tudom, hogy milyen vagy, már nem kérdem, hogy: milyen legyen?… Bánom is én, hasonlíthat egy alkímia-gőzfürdőbe mártott modern videó-klipre, zuhanás közben leégett Ikarosz-szárnyaival (s a légben már csak undorító pernye, mint úszóhártyacafatok). És mindez a mélyről üvöltő ösztön kíséretében, hogy köztü(n)k – a fogyasztónak mit számít, kiről van szó! – mindent szétszaggatott az indulat. Mindegy, hogy milyennek álmodja magát a történet, ha úgyis lángra gyúl mögötte a meghódított (meghódíthatatlan) ég.
Egyelőre csak abban vagyok biztos, hogy kőszobrot nem óhajtok magamnak – ezt ott is ugyanígy éreztem, a Louvre föld alatti vermeiben, midőn gerincem alaposan elállt a bámészkodástól. Inkább legyen (a múltjába le-lesüllyedve is) valahol bennem folytatódó, több dimenziós, kimeríthetetlen földrész.
(Minden olyan ismerős, meglátjátok, különösen akkor, hogyha a láthatárról a belső láthatatlanba, a tudattalan felé figyelünk.) Testi energiád szünetelése, a kedvtelenség még nem végzetes lehűlés; bármennyire leszűkül is az álomcsatorna, amelyen át kell jutnod. Ha az álom mélyvízi rétegeiből föl-fölbukva-ocsúdva, szinte mindig más vagy.
Ugyanígy érzékelhető az idő állandósága a változó korokban és sorsokban is, szenvedélyapályban s -dagályban… Partot érve valahol, sóval és örvénylő homokkal telve várod, hogy megközelítsen az emlékek vagy a képzelet zuhataga. Hol a szárnyas lovad, szép piros hajnal? Most, amikor nem fedik el üres szavak a látványt, és a parti homokból s hullámzásból kiragyog minden kincs.
Az ébrenlét határán kimerülten heversz, mint akit a hullámverések valamilyen felkavaró időtlenségbe vetettek ki. Kiforgatott arc (váltakozó helyzetekben – ki vagy?); vonásaidat átrendezi az idő. Nem akármilyen álombeli ébredések ezek. Felszínre jutva kifulladásaidra már csak úgy emlékezel, miként ha a halálát túlélő Ofélia hajolna saját teste fölé. Hajszálerek és ideggócokból font trükkök hálója volna ez?…
Midőn delünk és a maradék derűnk lejár, egy bársonyos érintés letörli arcunkról a millenniumi penészt, a kárhozatot.
Mint aki nem rémül halálra, ha leveti a ló, lélegzet-visszafojtva lesem a húsnak a szenvedés szederjes patináján átütő üzenetét. Csak elgondolni, hogy mit művel(het)nek ujjaim – nem csupán egy rozoga írógépen!… Egyelőre még vakon tapogatózva a kivehetetlen szögletekben; majd lassított felvételeket utánzón, kivárva, amíg a tükörképeden mint törzsi állapot fölsejlik a nyugalom.
Néhány nő olyan, mint a tengeri hullám (René Char) – ezt már a gyönyör hiteti el velem; hogy aztán lassan fölszívódjék sejtjeimbe, Rahmanyinov zenéjével, a borzalom.
Mikor még tudatlanul vonaglott testem a kádba csorgatott víz gyöngéd anyaölében. Az első erotikus képzelgések (akár egy cetben, úszik velünk évszázadokon át a törékeny génhajó).
A fehér ló felsőteste is láthatóvá vált azon a zivataros késő délutánon. Nem volt a hátán ember, se nyereg. Fölismertem. Ez az a magányos, vak kanca! Kinek jutna eszébe, hogy fölszerszámozza? Amint szomorú, nehéz fejével félrehajtott egy ázott lombot, a holdfény kis kék pillangókat világított meg nyakán s homlokán. A törékeny fehér árnyék biztosan lépegetett a kopár meredeken a szakadék széléig. Csak el ne bóduljon a vadcsombor szagától. Haza kéne vezetni, gondoltam. Odalopakodtam hozzá, és – már nem emlékszem, milyen szavakkal – szólítgattam. Amikor lassan felém fordította fejét, ösztönösen hátrálni kezdtem, akkorára nőtt meg hirtelen szemürege.
Ha ki lehetne úszni a megmagyarázhatatlanból, olyan kitartó, biztos mozdulatokkal, ahogyan a gyermek szappanozza a kezét.
Mikor még teljességre vágytál.
Egy felhő fehérlófej-zuhanása
s a képzelet többi alakzata:
szilvakék látóhatárral, szederjes,
tört árnyékokkal összemosódva.
Már csak egy zúzódás és visszhang,
mint hasadó szikla borda-
csonkjai között vergődő kavics.
„A te áhítatos leheleted! – panaszolja a hitves. – Amelyikkel az ajkamat környékezve disznóságot fújtál, nem esti imát!”
Megint epét hánysz, mint egykor… «A megbánás minden könnyét kimerítetted?« – kérdi a sötétségbe vesző árok túlsó feléről apád. Elfordulsz, hogy magad elé tudd képzelni széles vállát, mellkasát, de nemcsak a díjbirkózó kinézésű férfit – az erős, bizakodó lelkűt is, aki kilenc évig kivárta, hogy anyád valamennyi diplomás lovagját, kérőjét sorra útra tegye.
Apád kezére rakva kezed, szórakozottan ringatni kezded a hintaszéket. Ott jársz vele valahol a kissé megszépített, hihetetlenül a visszájára fordított múltban. Térdig érő hóban gázolva (mert ilyen telek voltak hajdanán!) a csilingelő lovas szán elé ugrik, hogy a kivilágított Vigadó bejáratánál megfékezze a rezesbanda bősz zenebonájától megbokrosodott lovakat. Dolmányos varjak billegnek a templom mögötti kerítésen; apád felhevülten rázza le pantallójáról a havat, s a lépcsőkön menyasszonyát keresi a földig érő estélyi ruhában didergő kisvárosi hölgyek között.
«Az idő nem mindig kedvez a hűségnek.« Öklét bal mellére téve, rekedt hangon oktat az öreg.
(Féltél, hogy elsírja magát. Félsz, hogy elsírod magad.)
*
„A megrontott hős!” – hajolsz fölém. Lázas vagyok.
Rég tudom, rég tudod, hogy nem halálos az egész. Tátongó sebek helyett csak megfakultunk egy kicsit, mint a sokat mosott gyolcs. Csak el ne érjen a végtelenbe húzó közöny.
Arckifejezésem akkoriban sehogyan se illett a pillanatnyi helyzethez. Hát még a környezetemhez!… (Írásaimban – „kulcsnovelláknak” neveztem őket, megvan közülük még néhány – a Csák nevet adtam magamnak. Erről eszembe jut megint a sok vonatozás.)
… Mindenki jóízűen aludt, hortyogott. „Mit kéne tennem? Alvást színlelni? – (gondolta volt, most már mindenki tudja, Csák.)
Mindegy, hogy megszólal vagy sem, arckifejezése úgyis elárulja rosszkedvét, örök elégedetlenségét. Ki tudná legyőzni a saját idegrendszerét? Mogorva alkat!… Mesebeszéd. Hiába erőlködnek, hogy bebeszéld magadnak – az orvos barát is, szakmai fölénnyel – : „a legfélelmetesebb ellenség benned van; a képzelgés hiteti el veled a veszedelmet, mert túlságosan sokat fantáziálsz!…” S a képzeletet (enyhén fogalmazva) felülmúló disznóságok, fenyegetések?! Azokért tudjuk, ki felel. Vagy jobb, ha nem tudjuk, úgy rágicsáljuk a kiporciózott „mannát”, úgy csevegünk és heherészünk, mintha észre se vennénk, hogy minden ocsmányság velünk esik meg, és minden törvénytelen törvényt ellenünk hoznak…
Egy kiaszott indára lépve nyögést hall(ok), mintha csak a sápatag töknek okozott (okoztam) volna fájdalmat. A töklámpásra gondol(ok), amelyet fiának – (a ragváltozatból elég, úgyis érthető!) – faragott ki évekkel ezelőtt faluhelyen. Kivájt szemét, orrát, száját vigyorra húzta a gyertyafény. „Ez még a jégszívű tündért is jóságra ingerli” – mondta a koraérett gyermek. S apja boldogan elhitte, amit mondott.
Milyen könnyű volt hiszékenynek lenni akkor?… Azóta hosszú utakat kellett megtennie; nagy telekben az asszony után vágyott. Árva, nemegyszer éhes varjúnak képzelte magát a zúzmarás fák között.
„Mielőtt rossz híremet költenék, akár a Leleményesnek – próbált jókedvet erőltetni magára –, visszatérek Ithakába, hogy ott haljak bele a vágyakozásba.”
S már berzenkedni kelt volna kedve, de eszébe jutott: mostanában mind gyakrabban érzi úgy, hogy: ha volna kiért? Távolban nehezebb legyőzni az önsajnálkozást. Ha netán otthon felpanaszolta elhagyatottság-érzetét, a válasz még jobban kiborította: „Nem muszáj egymáson csüngeni folyton, mintha csak ennyi lenne az élet célja!”. Volt alkalma eleget tapasztalni másutt, hogy mit jelent, ha a szövetségesed elfordul tőled, sőt úgy kezel, mint az ellenségét… Van, aki képtelen beletörődni a gondolatba.
Megkísérelte fölidézni magában az útitársnőjétől hallott „reinkarnációs” történetet, mielőtt még az emléket, bármilyen mélyen hatolt is le nyers üregébe, belepné-betakarná a sok mocskot és árulást gomolyogtató ködös idő. Hirtelen azt is megérezte, hogy mennyire nem csodalény ő sem (ó, ifjú együgyűség!), aki arcát a földre tapasztva hallja a mélyből feltörni akaró forrást, s mágneses hatással van rá minden, akár a rejtett érctelér.
Fejét mintha vasfogókkal szorongatnák. Hová lett a hajdani kedves, aki delejezett ujjaival képes volt megszelídíteni a rideg éjszakát (s szavaival az undokul hazudó időt), csak hogy az ő kedvébe járjon?
„Kifáradt fejecskéje s ami benne van, ellenem forrong?” Hogyan is írta Jókai? S ezt a mi nagy ellenségünket… senki sem gyógyíthatja ki más a nagy bajból, egyedül mi, a száműzött ivadék… Ehhez, lám, nagyobb kitartás szükségeltetik – különösképpen ma – (folyatta az elmélkedést Csák), mint meghallgatni vagy végigélni, tehát el is hinni egy divatos történetet a lélekvándorlásról... Manapság így fest minden éjjeli hazatérés! A sötét sikátorokban egymásba vész a bántásoktól s a szent felismerésektől könnyező nők arca. Elég az első tőrdöfés s már ott érezni nyomában a többi szúrást is. Mint ahogyan valamennyi menekülésszerű, önhajszoló, erotikától fűtött izgalom úgy szokott végződni, hogy mint nyakad köré tekeredő kötél, fojtogat az újabb eltávozás – semmibe-veszés(!) – fájdalmas kényszere. „Mint akasztófahurok!” (Így hatásosabban hangzik; valóság hát, hogy a férfiak volnának mégis a „gyöngébbik” nem.)
Látta maga előtt az ismerős utcát, ment mogorván, lázadozó szívvel, mint aki a családi fészek közelében sem ismeri fel az óvó hangot. „Inkább a kelepcébe csaló felé fülelsz, mely elorozná az annyi évtizedig dédelgetve őrzött, harmonikus álmot”, korholta volna magát; de titokban már az önsajnálkozó póz kerekedett benne felül megint: Ha nem tudsz aludni, feldúltan forgolódva, oroszlánhörgésre ingerlő haragoddal kizárt dolog, hogy életörömmel ébredj!… Ha egyik éned elkiáltja magát, hogy «Szakadék!«, a másik csak betonfalat lát maga előtt, már tudod, hogy ez a (tudat)hasadásos látásmód hova vezet. Teljes elszigetelődéshez.!… Képtelenség, hogy az asszony ne számolt volna ezzel. Vagy az érzékeim olyan utakra is elvisznek, ahová ő nem képes (vagy nem akar) követni?!
Ezek szerint nem mindenkit a megelőző élet reszkije vagy kudarca tölt el rémülettel; inkább a kiszámítható – jövőbelié. Az önpusztítás éveitől megszabadulni, akár úgy, hogy felkészíted magad egy döntő (egy döntetlen?) pillanatra…
Csák egy ráncos óriáskiflit majszolt lehangoltan (már nem is emlékezett rá, hogy a színházi fogadáson tegnap mivel kínálták); a portóival megtöltött poharat fenékig ürítette, a dundi szubrett valami keleti desszert maradékát maszatolta el a száján, mikor egymásra néztek. Akkor nem érzett ilyen éhséget, amely a férfiakat rendszerint védtelenné teszi, mint a meztelenségre csábító gyönyör. Már a kiflivéget rágta, s tudta, ennyi energia kutyagumit se ér; nemhogy új testet ölteni, de még egy kiadósat úszni sem elég. Előbb rendbe kellene szednie magát, főleg lelkileg.
Gondolatban homályos, rejtett hűséggel és kellő méltósággal óvta párját – s persze önmagát is – egy lehetséges emberi kataklizmától.
Egy néhai erdélyi poéta verses irományait nyomták a markába (évtizedek óta a t.-i papilakban porosodott egy kakukkos óra alatt). Semmi egérpiszok-szag, konstatálta, A pontok, vesszők, hárompontok hiánya az elsárgult szélű árkusokon kissé meglepte, hisz ez a kéziratköteg nem valamelyik avantgárd párizsi negyedből vándorolt ide az erdélyi szórványvidék sötét sarkába, morfondírozott magában, miközben a törpe „mokányvonat” nagyokat fújtatva fölfelé kapaszkodott a hegyek közt. Arra volt kíváncsi, mint minden alkalommal, valahányszor ismeretlen szerző kiadós verscsomójára bukkant, hogy belülről hogyan festenek azok a (létező vagy nem létező) pontocskák és vesszőcskék: ha már kiverte kezünkből a sors a rozsdamarta fegyvert, a múltba nézés – azzal, hogy mindenkit hőssé avat –, a magunk-emésztés iskoláját kijárva többre érdemesítheti a tehetséget, vagy csak kolonc?…
Az állomásba érve egy olcsó púderillatot árasztó, korán vénülő dáma leszállás közben – a vagon lépcsője roppant magas volt – kérés nélkül belekarolt. Pedig ő is alig állt a lábán. Kegyetlen görcs rázta a testét.
A testemet.
Ez jelentheti akár azt is, hogy magamba szálltam (?)
Miurunk napja kél medencecsontodon
(jó hogy nem vagy meddő –
még messze az ágyő!)
Ne fecsegjünk élveboncolásról. Bútor-bilincs, juhar-átok, húsunkat befalaztátok (?)
*
Kínlódó télidő megint, a lehangoltságot nyakon öntő latyak.
„Mintsem elvegyülni itt, hol pribékek kísérnek hazáig, inkább…!”
„Inkább mi legyen?”
Befejezetlen mondatok; napok. A zúzda örök, csendben is működik. Szembogaradon, halántékodon már csak a nád tört árnyéka. Rőt pusztulás. Csótányok hódítják meg helyettünk a világot.
A lámpa fénykörén kívül mind hidegebb van. Az ember kibomlik s szertefoszlik. („Magvaim örök hó alatt.”) Fölzúgatni a test örök parcelláit – van-e képtelenebb megoldás?
Itt, ahol a józan megfontolás rongyaiban vacogva térdepelnek a félhomályban. Fülsiketítő csendben lehallgatás; fagyosszentek kutatnak két gyanús verssor eltékozolt melege után.
Újabb tortúrák… A vállalt őrület újrajátszása.
Amikor az egyik bőbeszédű kolléga azzal kezdett hencegni, hogy a cédrusfa jóillatú tüzén milyen finom gulyást fog rotyogtatni a nyáron, te mindvégig a cédrus hamujára gondoltál, s a rátok kényszerített maszk mögött is elfogott az undor a világ verejték-, moslék- és vérszagától.
Mielőtt megkísértene a lágymeleg, kiokád az éden.
*
Megsárgult papírcetlin zöldszínű pasztástoll-betéttel feljegyzés:
„Ha erről a terepútról hazaérek, mint egy láthatatlan fűzfatörést, úgy hagyok magam mögött mindent.”
…Messziről az ismerős harangszó. Szállongó párák közt jármos ökrök s igáslovak társasága. Faóriás törzsén nagy szakállú moha, az ágak közt madárfészek. Megindulok, a felpúpozott trágyában gyönyörködve, a szekérnyomban.
A kavicsos vízparton csórén hasaló kölykök száraz hecsedli bogyót rágcsálnak. A legkisebbnek látszó fején szakadt szalmakalappal, puszta kézzel akar halat fogni a térdig érő patakban… Izgalomba jön, mert amit megérint, megfog, kisiklik az ujjai közül.
10. (A hóhér alkonya)
Hányféle sóvárgás, és hányfajta hűség! (Ne gondolj most a 22-es csapdáját jelképiségében hangjegyekbe átültető-«áthangoló« fiadnak légszomjjal fenyegető, önpusztító „bugyraira”!)
Egy konyhaszékről bámulnál holmi emlékromokra? – pedig nincs kiírva még, hogy ez itt MÚZEUM. Az idő réme így is, úgy is elér. Mit nekem az ismeretlen félhomály (még ha a körülöttem nyargalókban a tüdő s a szív az örökös hazudozás lakása is); ilyenkor szokott kitisztulni minden: a fájdalom, az elpuskázott jövendőért való önemésztés, gyűlölet is – a Világrendező fölényes mosollyal küldözgeti függöny elé a nyomorúságába beleunt emberi faj szereplőit, közben a beláthatatlan színen füstfantomok imbolyognak –, de végül a protokollballasztoktól s lombik- és klón-utódoktól aláhanyatló lélekben csak működni kezd a szellem.
Volt idő, midőn úgy nézett ki, hogy még a pocsolyát is mi fűtjük – be gyöngy élet
meleg
víz
ne kérdezd
meddig?
s van-e tovább?
„Lelkedhez illő tárgy a nép erkölcse!”… Nincs már bolond, zord Berzsenyink
aki megint
meg-
int.
„Mi a magyar most? ––––––––––––
(ne ránduljatok görcsbe:)
„Eljöve azoknak idejök, kik a tömött erszényt tartják Isteneknek, az nyalakodást és ravaszkodást isteni félelemnek, uroknak változó kényét törvényeknek…”
S még azelőtt?… Szakadt pergamenek nem fűtenek. Holtfáradt harcosok. Elmosódott vonásainkban már-már hasonlítunk mi is, mint régi pénzeken elkoptatott császárfejek.
A még azelőttről megőrződött néhány dokumentum-töredék, többek közt a hóhérról.
…Ki ne ismerte volna Bogát a környéken!
(Vigasz-e valaki számára, hogy felette is eljárt az idő?)
Volt úgy, hogy a boltíves bejárat – az új rend parancsának és a maga ízlésének megfelelő – oszlopai között a kaput figyelte nyugtalanul. Mikor már nem tudott akaratán uralkodni, elfordította fejét, mintha csak arról akart volna meggyőződni, hogy valóban (nemcsak képzeletében) létezik az a vastag falba rejtett, tömör tölgyfaajtó, amelyet nemrég építtetett a keresztfolyosó kert felöli mélyedésébe. Ennek ellenére mind kevésbé érezte biztonságban magát. Nem tudta maradéktalanul legyőzni magában a gyanakvást, hogy éberségét feladva kint elszalasztott valamit (valakit!); valósággal önkínzásszámba ment, ahogyan idegen lábnyomokat vélt felfedezni a késő délutáni borongásban a kaputól a házig vezető homoksávon. Az ő ötlete volt különben a bejáratig nyúló betonnyelvet homokkal behinteni; így senki sem tud bejutni hozzá észrevétlenül.
Bár fülledt nap volt, Bogáné csak a konyhában, lopva mert szellőztetni; tudta, férjének okot szolgáltatott volna a fölösleges izgalomra.
„Érzem, valaki itt ólálkodik a ház körül” – suttogta Boga. – Csak nehogy őt küldték volna!…”
„Kik?” – kérdezte Bogáné, s nézte a megereszkedett, színtelen arcbőrt, s azon törte a fejét, hogy melyik (vagyonától megfosztott) személytől hozatta volt el férje a szalongarnitúrát.
„Mindegy, hogy kik – sietett lerázni magáról az asszonyt Boga. – Az számít, hogy KIT! – Gonoszul villant meg tekintete, de a szája szélén lefolyó nyál szánalmasnak, elesettnek mutatta. – A legnagyobb ellenségünket…”
Bogáné ezt a motyogást már nem értette; önkéntelenül is a hatalmas magnetofonra pillantott, a tekercseket őrző, számokkal és iniciálékkal ellátott dobozokra. Úgy tudta – legalábbis eddig –, hogy azokban a kartotékokban van az ereje az ő férjének. A páncélszekrény is megjelent szeme előtt, pedig az nem ebben a szobában volt.
„Az egyetlen, akiről nem jutott eszembe dossziét vezetni” – mondta keserű gúnnyal Boga. Az asszony riadtan kucorodott össze a sarokban; tokáján izzadtságcseppek gyöngyöztek. Most talán bűntudatot kellene éreznie, ám egyelőre csak csalódás tölti el aggodalommal. Hogy az ő befolyásos és eszes ura!… Ezek szerint mégse?!…
„Jobb, ha nem ejtjük ki a nevét” – fejezte be a diskurzust Boga.
Bogáné a szeméhez kapott; száraz és szálkás volt a szeme sarka. Az ablaküvegen lefolyó esőcseppek összekuszálták előtte a kilátást.
„Most könnyű rajtam ütni – mondta Boga. – A fiam is… – nem fejezte be a mondatot.
„Mi van vele?” – kérdezte erőtlenül az asszony, de már meg is bánta, hogy közbeszólt.
„Amióta ellenem nevelték. – Boga most hatásos szünetet tartott. – Vagy az is lehet, hogy úgy született.”
„Mind jobban esik” – sóhajtotta Bogáné.
„Pedig lett volna idő észbe kapni… neked is! – osztotta ki a szerepeket Boga. – Amíg én házon kívül voltam, éjjel-nappal szolgálatban… Hány éjszakát átvirrasztottam, kávéval, koffeinnel. Vigyáznom kellett szinte minden percben, nehogy hibázzak. – Megmarkolta a biedermeier fotel karfáját; idegesen csattant fel. – Igenis! Hogy egyetlen gyanús alakot se hagyjak futni… A kötelességemet teljesítettem!”
A Bogáné ajka, amint ott állt férje mellett, némán mozgott, mintha imádkozna. Számolta a vizespohárba hulló cseppeket.
„Vedd be gyorsan. Megint felizgattad magad.”
Boga összevont szemöldökkel, haragosan, de engedelmeskedett, majd merev tartásban – a feje zakatoló, nehéz mozdony volt – tusakodott magában, hogy vajon meddig sikerül még megtartania, ha pozícióját nem is, de egyáltalán az állását? A vaspántos kaput bámulta, meg a felgereblyézett homoksávot.
Bogáné csak állt, percekig állt, feltartott kezében az üres pohárral, mintha abba kapaszkodott volna meg.
„Látod, megint képzelődtél – mondta szelíden, nem tudni, mennyi idő múlva, és némi elégedettséggel nézett a fogason csüngő elegáns pongyolájára. – Nem zaklatott senki.”
Boga harciasan kapta fel hegyes állát.
„Csak azt várnák ki, amíg tisztázódnak a dolgok. Csak addig ne érjen orvul jött ütés!…”
„Nem indítottak vizsgálatot ellened, mint Verő ellen…”
„Na és. Ez még nem jelent semmit.”
„Változnak az idők…” Az asszony a diófa ázott leveleit nézte, amint az alkonyatban összefolynak.
„Csak ezt ne halljam! – Boga az ablakfájára csapott öklével. – Már téged is megfertőztek?! Valamikor kigúnyoltad mások nejét, ha naiv kotkodácsolásukat hallottad… Mi változott meg, te nagyokos?! Az erőviszonyok! De nézz körül! Tán kevesebb a basáskodás, a fúrás, a bosszúszomj?… Most már a fiúknak is imponál lekezelni az apjukat! Mert így diktálja a divat, vagy a karrierjük szempontjából így kifizetődőbb!… Semmi sem változott meg, érted?!”
Bogánéra ezúttal nem hatott a hangos kinyilatkoztatás. Karja lehanyatlott, de nem esett ki kezéből a pohár. Megmarkolta, mind erősebben szorította. Mintha össze akarta volna roppantani.
„A fiunknak se könnyű, hidd el. Lelkifurdalást érez…– habozott, hogy kimondja: – Helyettünk is.”
Boga nevetéséből hisztériás rikácsolás lett:
„Az?!... Mikor utoljára láttam, hasadt ki a farmer segge, úgy el volt hízva szegényke… S miféle lelkiismeretről károgsz. – Az izgalomtól reszketve állt talpra. – Handabanda!”
Csengettek. Az imbolygó körvonalú kapu mint sötét kút nyelte el tekintetüket.
„Itt vannak – súgta megszeppenve Boga. Percekig mozdulatlanul vártak, a csengetés nem ismétlődött meg. – Csak figyelmeztetésnek szánták, úgy látszik.”
„Mindig bezárom a kaput – mondta Bogáné. – Nem muszáj mindjárt a legrosszabbra gondolni.!
„A kerítésen is bemászhat akárki. A szögesdrótot felette simán el lehet vágni; nincs benne áram.”
Bogáné megindult sietve, az ajtóból visszaszólt: megnézem, ki az.
Boga már ugrott volna, hogy belekapaszkodjék és visszarántsa, de a lábában nem volt erő.
„Vilma” – sziszegte; felesége azonban közönyös hangnemben fojtotta belé a még meg sem fogalmazott mondatot.
„Ne félj, nem nyitom ki. Azt fogom mondani, hogy orvoshoz mentél.”
Boga a bútorok szélébe kapaszkodva átbotorkált a dolgozószobájába, s a páncélszekrényt átölelve megtámasztotta forró homlokát. Percek teltek el, amíg sikerült elővennie a kulcsot, és kinyitnia a páncélszekrény ajtaját.
„Csak egy távirat! – lépett be felvillanyozva Bogáné, és sietve nyúlt a villanykapcsoló után. Keresztülfutott a fényben úszó szobán. – Csak én vagyok… – A dolgozószoba küszöbére lépve felsikoltott. Nem a pisztolytól ijedt meg, azt már sokszor látta. Férjének a páncélszekrény oldalához feszített, kemény állkapcsú arca keltett benne félelmet, iszonyatot.
Aznap este nem beszélgettek többet, kerülték egymást. Korán bújtak ágyba két külön szobában, s eloltották a villanyt.
Reggel, amikor Bogáné a fésűjét keresve benyitott a szalonba, Boga már ott ült a fotelban az ablak előtt.
„Ki küldte a táviratot?” – kérdezte, anélkül, hogy fejével az asszony felé fordult volna.
„Ő küldte – mondta tartózkodóan Bogáné. – Nem az ellenséged. Hanem a fiunk.”
Boga a kapuig nyúló homoksávot nézte állhatatosan, jól kivehetőek voltak rajta Bogáné papucsának nyomai.
„Ne felejtsd el elgereblyézni kint a homokot” – mondta kis idő múlva.
„Ma szombat van, nem kell hivatalba menned” – jegyezte meg Bogáné.
„Örülsz neki” – mondta sötét, alkonyi tekintettel Boga.
*
Szerencsére sokféle „apakép” van.
Megremeg a küszöb. Megremegek a küszöbön.
A megkapaszkodás ösztöne. Az elfogadás ösztöne, és az elutasításé.
(befejező rész következik)
