"emlékként raktározódik el"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 14. (820.) SZÁM – JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Feleüres
Sánta Miriám
„Az irodalom egyik titka sebezhetőségünk megosztásában áll” – Interjú Serestély Zalán költővel, íróval
Borsodi L. László
Borsodi L. László rövidprózái
Ruxandra Cesereanu
Angelus (regényrészlet) – Az angyalok és a nép, avagy újból arról, hogyan zajlik a mindennapi élet egy Metropoliszban
Guttmann Szabolcs
Mesék meséje épített környezetünkről (III.)
Láng Orsolya
Láng Orsolya versei
Bíró Borbála
Bíró Borbála versei
Bodor Emese Réka
Bodor Emese Réka rövidprózái
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Teleki Réka
„ajajaaaj életem” – egy diktátor halála és feltámadása között
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Barna*
Szente B. Levente
Szente B. Levente versei
Jakab-Benke Nándor
A megkarcolt CD
Karácsonyi Zsolt
Veszélyes wellness
Antal Balázs
Kisajátíthatatlan sokszólamúság
Tankó Andrea
Háztájak
Biró Mónika-Anita
Tizennégyen karanténban
Jakabffy Tamás
Tér és fegyelem. Jamal, a nagy öreg
Zakariás Ágota
„A vonalak vezessék a látogatókat…”
 
Borsodi L. László
Borsodi L. László rövidprózái
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 14. (820.) SZÁM – JÚLIUS 25.

Sziget és árnyék1

 

„lakatlan árnyék életed…”

(Kovács András Ferenc)

 

Nem kérdeztem meg soha tőle, gondol-e rá, s ha igen, milyen gyakran. Elképzeli-e, melyik nap érkezne, a napnak melyik szakában, s hol találkozna majd vele. Hogy férfinak látja vagy nőnek, nem mertem megkérdezni, sem azt, mit mondana majd neki, mi lenne utolsó szava az utolsó szó jogán, s várna-e tőle választ, mosolyt, mozdulatot.

 

Nem kérdeztem, nem kérdezhettem, de egy reggel rám hagyta tekintetét: lakhatatlan sziget, csak füvek, csak fák, kék ég, és a csend az úr. Idegen árnyék, ismeretlen tenger partján homok. És a tenger felől talán a szél.

 

 

 

Új titkok kapui

 

 

Reggel van, felül az ágyában. Ki akar menni a konyhába, a fürdőszobába, majd az udvarra a fák alá, gondolja, de nem tud felállni, nem engedik a lábai. Először megpróbálja kézzel segíteni magát, megtámaszkodni az ágytámlában, de nem megy. Majd az asztal szélébe kapaszkodik, hogy így, együtt, kéz és láb összjátékával talpra tudjon állni, de az akarat képtelen tettre bírni az elrenyhült izmokat. Visszaereszkedik az ágyba, ül szótlanul, néz maga elé. Vár. A botjáért nyúl: egyik kezében a bot, másik keze újra az asztal szélét fogja, nekifeszül, nekifeszülne. Eldobja a botját, hanyatt fekszik az ágyon.

 

Behunyja a szemét, halántéka forró. Egy kéz gyógyszert ad, cserélgeti a hidegvizes borogatást a homlokán, de nem tudni, érzi-e. Kérdezik, nem felel. Nem akar tudni hidegről, melegről, szobáról, nem akarja tudni, ki gondoskodik róla, nem érdekli, kik kísérték idáig, kik mennek tovább az úton, a test működését, amelyről annyit tanult, már nem fogja újra összerakni, mert mindaz, mi volt, használhatatlan. Csukott szeme mögött ő már mást láthat. Ahogy felmondanak egymásnak a szervek, a lélek is elhagyni készül átmeneti szállását: felejteni tanulja, mi eddig volt, felejteni a test borzalmát, a salakot, a hamut.

 

Új titkok kapuit keresi.

 

 

 

Haza

 

 

„És a bőröm alatt elpusztul a húsom,

csontjaim csupaszok, mint valami fogak.”

(Jób, 19,20)

 

 

Ne, ne, ne, ne, ne! Még ne! Még adj haladékot! Irgalom! Még ne! Az orvos azt mondta… ne, ne, ne, ne! Mi hátra van, most következik? Azt mondta, beteg a vére. Azt mondta, betegek a csontjai. Azt mondta, megtámadta. Irgalom atyja, ne hagyd el!

 

Még ne, még ne, még ne! Most kezdett újra járni! Bottal! Méghozzá ötven percig sétál az utcán, hogy erősödjenek az izmai.

 

Még ne, még ne! Irgalom! Haladék! Újra szeretné festetni a házat! Jó az étvágya! Az unokáinak hosszan mesél, szeretik hallgatni. Az édességet is szeretik, amit nekik ad.

 

Azt mondta az orvos… Istenem! Még ne! … hogy negyedik fázis… már fáj a lába, teste sovány lett, csontjai, akár egy madáré! Még egyet, még kettőt, még hármat! Tartsd itt! Hallasz, Uram? Ha hallasz, mért nem szólsz? Vagy alszol? Kelj fel!

 

Még mindig jó a humora, de néha nagyot sóhajt, legyint. Nem megy vissza az orvoshoz. A nyugalmam mindennél többet ér, mondja, itthon akarok maradni!

 

Haza akarok menni – – – haza – –

 

 

 

Félbehagyott mondat

 

 

Szemében üres bánat ül, tekintete lakatlan ház, de ő őrzi a múltat, azoknak a nyelvét, akik már örökre némák. Ami fáj, annak nem tudja a nevét, de a helyét egyedül ő ismeri. Testében lassan dolgoznak a sejtek, a hiányát akarják, a hiányát. Fölösleges kérdésekkel nem izgatja fel magát, kétségbeesni nem tud, nem akar.

 

Imádkozik reggel és este, bár nem tudja, meghallja-e valaki. Ha nincs senki, az tőle független, és nem az ő érdeme, ha van. Égi és földi statisztikák nem zavarják, mert csak a szavak az ő birtoka. Addig lesz, ameddig kimondhatja őket, ameddig őt kimondják. Talán egy ismeretlen úr félbehagyott mondatában –

 

 

Jegyzet

 

1 Az Estére megöregszel című ciklusból.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében