"emlékként raktározódik el"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 14. (820.) SZÁM – JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Feleüres
Sánta Miriám
„Az irodalom egyik titka sebezhetőségünk megosztásában áll” – Interjú Serestély Zalán költővel, íróval
Borsodi L. László
Borsodi L. László rövidprózái
Ruxandra Cesereanu
Angelus (regényrészlet) – Az angyalok és a nép, avagy újból arról, hogyan zajlik a mindennapi élet egy Metropoliszban
Guttmann Szabolcs
Mesék meséje épített környezetünkről (III.)
Láng Orsolya
Láng Orsolya versei
Bíró Borbála
Bíró Borbála versei
Bodor Emese Réka
Bodor Emese Réka rövidprózái
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Teleki Réka
„ajajaaaj életem” – egy diktátor halála és feltámadása között
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Barna*
Szente B. Levente
Szente B. Levente versei
Jakab-Benke Nándor
A megkarcolt CD
Karácsonyi Zsolt
Veszélyes wellness
Antal Balázs
Kisajátíthatatlan sokszólamúság
Tankó Andrea
Háztájak
Biró Mónika-Anita
Tizennégyen karanténban
Jakabffy Tamás
Tér és fegyelem. Jamal, a nagy öreg
Zakariás Ágota
„A vonalak vezessék a látogatókat…”
 
Guttmann Szabolcs
Mesék meséje épített környezetünkről (III.)
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 14. (820.) SZÁM – JÚLIUS 25.

Több mint fél évszázada próbálom megérteni – ösztönösen vagy tudatosan – mindazt, ami körülvesz. Család, nagyszülők, anya, apa, testvérek, házastárs, gyerekek, unokák, tanulás és tanítás, hang és hangzás, fény és fénykép, mozgás és mozdulat, térben és időben.

 

Egy év óta minderről virtuálisan is próbálok mesélni a nagyváradi egyetem felsőéves építészhallgatóinak. Amikor engem vizsgáztattak, ezen a tavaszon, hogy hivatalosan is megvédjem oktatói mivoltomat, volt kollegáimnak – a bukaresti, illetve a kolozsvári egyetemek építészeti karának vezetői – arra a kérdésére, hogy egy mondatba zsugorítva fogalmazzam meg az építészet lényegét, így válaszoltam: „a szellem játéka térben és időben”.

 

Korosztályunk szerencsésnek mondhatja magát, mert csak a hidegháborút és egy „forradalmat” éltünk meg a 20. században. Ezzel együtt, természetesen, a szocialista diktatúra idején megismerhettük a bukaresti valóságot, amikor a ’77-es földrengésre hivatkozva megszüntették a hivatalos műemlékvédelmet Romániában és a kondukátor irányelvei alapján átformálták a frissen megépített Nemzeti Színházat (építésze Romeo Belea) a „Megéneklünk, Románia” mozgalom központi székházává. Ez 1981-ben történt, amikor elsőéves bukaresti diákként próbáltam megérteni mindazt, amit láttam a tervezésműhelyünk ablakából. Miért volt csak Bukarestben építészoktatás? Miért kellett beszüntetni Kolozsváron, Temesváron és Jászvásárban az építészképzést? Hogy lehetett az, hogy a bukaresti hetven helyre több mint ezer belföldi jelentkező közül, kétéves előkészítés után felvett belföldi hallgató keveredik a másik hetvennel, akik többségében az arab háborútól menekülő fiatalok? Radu Lăzărescu, volt egyetemi rektor, a hatvanas-hetvenes évek több kortárs építészeti remekművének alkotója, infarktussal válaszol a diktátor nyolcvanas évekbéli felkéréseire. Mire befejezzük az egyetemet, rendre kihalnak az idősebb oktatók, a tehetséges fiatalok pedig Nyugatra menekültek, ott próbáltak érvényesülni.

 

Marcel Grădinaru, hajdani francia nyelvtanárunk volt az, aki a heti egyórás jelenlétével el tudta hitetni velünk, hogy megörökölt fővárosunkban még ott van a Kis Párizs, illetve a Francia Kulturális Intézettől kölcsönzött filmeknek köszönhetően kitekintést is kaphattunk a határokon túlra. Egy-egy félórás bevezető előadása után, amit a katedra tetejéről adott elő nagy pátosszal (moldvai származású jó hazafi lévén, a kis termetéhez szükséges dobogót helyettesítette az asztallal), befűzte a filmvetítőgépébe a kölcsönkért, naprakész színes dokumentumfilm-tekercseket, leoltotta a lámpákat és bevezetett minket a meg nem tapasztalható, sóhajtott jelenbe. Gondolom, számára is ez volt a hétköznapokból való menekülés egyik kiskapuja, mindaddig, amíg a nyolcvanas évek végére ő is emigrált. Általában kevés maradandó emlékkel gyarapodtunk a kötelező oktatás eredményeként. És azok is többnyire a hétvégi „iskola másként” eseményeiről szólnak. Kivételt képezett számunkra a fekete–fehér diktatúra ideje alatt a színes franciaórák néhány gondolata. „Miből vizsgáztatnám, kizáró jelleggel a felvételire készülő, jövendőbeli építészhallgatókat?” – tette fel a kérdést a nyelvtanár. „Természetesen jó, hogy tudtok rajzolni és számolni. De én az illatokban való jártasságot különösképpen fontosnak tartanám. Ha valaki például összetévesztené a francia parfümöt az orosszal, annak nincs mit keresnie ezen az egyetemen…” Aztán jött egy kisfilm a párizsi illatszerekről, ezeknek az esszenciáknak a csomagolásáról és azokról a fiatal emigrált építész kollegákról, akik ebben az iparágban találtak önmagukra, vagy egyszerűen így tudták megkeresni a mindennapit… Egy másik alkalommal az alkotás misztériumáról is szólt néhány szót. Ez a dokumentumfilm életünk, épített környezetünk első állomását járta körül, az egyik avantgárd párizsi szülészet vajúdószobáját. Halványzöld falak és matrac a földön, rajta a szülőanya hanyatt fekve és mellette a férje. A harmadik személy, a dokumentáló kamera, oldalról közelített, lassú mozgással megkerülte hátulról a szereplőket, majd a kellő pillanatban szembe került a kibuggyanó új élettel. Ezzel vége is lett a filmnek és a franciaórának. Meggyulladtak a lámpák, mély csendben ki-ki felállt és elhagyta a tantermet…

 

Hat éven keresztül hatodmagammal voltunk magyarul beszélők egy kollégiumi szobában. Elsőéves korunkban, egy pompás századfordulós villában, közösen a zeneakadémia diákjaival. Az alagsorban volt egy gyakorlásnak szentelt pianínó. A magasföldszinti és magasított színpaddal ellátott nappaliban pedig mi voltunk elszállásolva – háromemeletes ágyakban, egy kis asztal és három szék környezetében – a hajdani közönség oldalán, az elhúzott színpadi függöny mögött – hasonlatos körülmények között – másik hat kolléga helyettesítette a művészeket…

 

Másodévesen átköltöztettek egy 1930-as években készült ötemeletes kórház épületébe, amiben a külföldi diákokat szállásolták el. Az utolsó emelet főhomlokzati szobáját foglaltuk el, egy hajdani óriás kórterem helyét, ahol előttünk színesbőrű diákok laktak. Nagy lehetett a konfliktus, mivel az utca túlsó oldalán levő Magyar Konzulátus sürgette kilakoltatásukat. Éjszakánként ugyanis a kertjükbe érkeztek az ötödik emeletről kidobált üres sörösüvegek… Mikor 1982 szeptemberében megérkeztünk cuccainkkal, az új szobánk hosszanti oldalán levő hét dupla ablak valamennyije kitört állapotban fogadott. A berendezés: ledöntött szekrények, egymásra hajított vaságyak éjjeliszekrényekkel… A tusolók a pinceszinten. Kb. kéttucatnyi kabinból kettő volt működőképes. Így gyakran volt sorállás, főképpen, amikor az idelátogató hölgyek használták a zuhanyt, a külföldi urak védelmezése alatt. Valamennyien kerestünk kintlakást. A kollégium maradt a közös bentlakás. A bukaresti Petőfi Házon kívül itt találkoztak a magyar kisebbségi egyetemisták, legalább egyszer hetente… Kintlakásom öt éven keresztül az Orbescu utca Miocu tulajdonosának házában, a második emelet hajdani cselédszobájában volt.

 

Szintén a két világháború között épült, pince, földszint kétemeletes méretben, szintenként egy-egy három szoba összkomfortos lakással, fő- és melléklépcsőházzal. A szalagtelek végén az épület L alakban kanyarodott be, itt volt a cselédszobák traktusa, szintenként egy-egy WC-helyiséggel és 6 nm-es, mosdókagylóval ellátott szobával. Miocu úr édesapja Petrozsényban volt görögkatolikus pap a második világháborúig. A szocializmust megsejtve fektette be összegyűjtött pénzét a három gyermeke nevére megvásárolt bukaresti tulajdonba. Közülük kettő itt lakott az első és a második emeleten. A harmadik örökös Aradon lakott. Az ő földszinti részét egy ideig bérbe adták, majd a nyolcvanas évek közepén eladták. A második emeleti albérletem tulajdonosa Párizsban végzett jogot, majd az új világban román–francia fordítóként élte életét Bukarestben. Agglegény mivoltában mindenről határozott véleménye volt. Nem értette sehogyan sem a földszinti lakáson végrehajtott átalakítások indíttatását. Eredetileg a tisztálkodásra szánt fürdőszoba külön helyiségben működött a vécétől, fürdőkáddal, mosdóval és bidével. Aztán jött az új tulajdonos és a bidét lecserélte egy második vécére. Ez sehogyan sem fért össze az ő diákéveiben tapasztalt párizsi komforttal. „Ott lehetett szállodaszoba mosdó nélkül, de bidé nélkül soha” – mormogta. „Ezek a jövevények pedig feleségestül és nagylányostól lebontják a bidét…” Pedig már több mint negyven éve a szocialista tömbházi komfort kitörölte a bidét a fürdőszobákból, együtt a melléklépcsőházzal és a cselédszobákkal… A külföld fogalma is leegyszerűsödött. Legfeljebb a szomszédos szocialista országokat lehetett személyesen is megtapasztalni. Keresztszüleimnek én voltam a Gyermek. Azt remélték, hogy majd örökbe fogadhatnak, de ez a tervük nem jött össze. Keresztapám megjárta a szibériai lágereket mint elhurcolt ügyvéd, majd egy életen át oroszt tanított középiskolában. Keresztanyám, mint kalaposnő, nap mint nap gyűjtögette a keresztfiának a földi javakat örökségül. Így aztán haláláig kilencezer lejt sikerült összekuporgatnia számomra. Harmadév végén sikerült ezt az összeget elherdálnom három hét alatt, egy szovjetuniói diákkirándulás alibijével. Kijevig vonattal, majd repülővel ugrabugráltunk egyre keletebbre. Az örmény és az üzbég terület volt a legtávolabb Moszkvától. Ott már nyugati turistának számítottunk. Leningrádban viszont mi voltunk a szegény keletiek. Azóta sem volt alkalmam ilyen rövid idő alatt ennyire sokszínű világot meglátogatni. Az akkori szocialista egyetemek vezető tanárait ide hozták továbbképzésre. Itt volt a bölcsője a szocreálnak. Innen importáltuk az ötvenes években a bukaresti Scânteia ház monumentálisan klasszicizáló kompozícióját a hajdani Lenin-szoborral együtt, majd ide tért vissza a posztmodernben Ceaușescu diktatúrájának építészete a Népek Háza gigantikus méreteivel.

 

Ötödév végén úgy döntöttem, hogy egy vadonatúj épület tervezése helyett egy meglévő történelmi együttes felújításával fogok foglalkozni írott és rajzolt diplomadolgozatomban. Kakukkfióka voltam ezzel a döntésemmel, de Sanda Voiculescu, az építészettörténet alapjainak oktatója, felkérésemre elvállalta a vezetőtanárságot. Egy év alatt többet tanulhattam tőle és az ő általa bemutatott kivételesen értékes egyetemi tanároktól, mint addig, öt éven keresztül. Az első nehézség, amibe beleütköztem, az a helyszín kiválasztása volt. A témám feltételezte egy meglévő történelmi helyszín alapdokumentációját, felmérését. Csakhogy ilyesmivel nem rendelkeztek és nem is foglalkoztak az akkori megyei tervezőintézetek. Végül Kolozsvár belvárosának egy frissen elkészített bontási vázlatfelmérését kaparintottam meg, a hajdani Belmagyar, Bolyai és a Szentegyház utcák területén levő épületek felmérését, épületről épületre, alaprajzokkal a pincétől a padlásig és nézetekkel. Ezeket rajzoltam össze egy jókora épített szigetté a nyári szünidőben. A meglepetés csak ezután jött. Az elkészült dokumentációból hivatalos, első szemeszteri rehabilitációs tervtéma lett a hatodévesek számára. Gyakorlatilag ekkor kezdődött el az elemzések sora. Milyen a meglévő épített szövet állaga, történeti és funkcionális értéke? Mik az egyedi adottságok és mik a koloncok? Mi a jövőkép? A hivatalos bontás és újraépítés? Teret adni a megörökölt, hányatott sorsú épített környezetünk újraértékelésének? Diplomatervem bevezetőjeként az elkészült hetven leadott ötlettervet kellett kritizálnom, majd egy olyan javaslatot bemutatnom, ami a feltett kérdésekre egy elfogadhatóbb választ tudott megfogalmazni. Ebben segítettek azok a tanárok, akik bevezettek a rejtett, elfelejtett építészeti értékek megismerésébe, függetlenül attól, hogy az egy poros pince boltozata, kőbe faragott bejárata, vagy a szociális lakásoknak egy megtűrt darabja, rosszul működő nyílászárója vagy cserépkályhája, itt-ott felbukkanó több szász éves festett falfelülete, vagy a rogyadozó történelmi padlásszerkezete volt. Ekkor ismerhettem meg a kolozsvári reneszánsz kőfaragó iskolájának fontosságát és sajátosságát, amit Sebestyén György építész történész tanárunk fakultatív óráin, a részletek elemzésével, a profilok milyenségének letapogatásával, akár behunyt szemmel is érzékelni lehetett. És ugyancsak ennek a kivételes urbanisztikai témának köszönhetően feszegethettük a posztmodern gondolkodás értelmezését a városi rehabilitációs beavatkozásokra vonatkozóan. Ezeket a lehetőségeket alátámasztotta Sandu Alexandru építész-urbanista tanárunk is. Ennek köszönhetően legalább elméleti szinten bejárható ösvény lett az, ami a valóságban bejárhatatlan volt. Az építészeti jövőkép is kereste az újragondolások lehetőségeit. A meglévő épületek közé vagy fölé épített új beavatkozások feltételezték a naprakész határon túli jó példák alkalmazását. Ebben Takács Zoltán tanárunk volt a legjártasabb. Így ő segített az összkép kialakításában. A javasolt új funkciók megpróbáltak választ adni az összetett értékes elemek közösségi bemutatására, illetve az udvarterek bejárhatóságára. Az épített sziget közepén három különböző korú épület újonnan kialakított egysége adott volna helyet egy rendhagyó öregek otthonának. Ennek a funkciónak a kortárs megfogalmazását Mihail Caffe egyetemi tanáromnak köszönhettem. Ő már tervezett a nyolcvanas évek elején egy új, Bukarest külvárosában felépített, a zsidó közösség által finanszírozott öregek otthonát. Kolozsvár belvárosának helyszíne gazdagította ezt a témát. Az 1900-as években épült kétemeletes, külső folyosós bérház egy sajátságos együttélésnek adott volna keretet a jobb egészségi állapotban levő idősek számára. A szomszédos, 19. század közepén épült, pince, földszint, egyemeletes, nagyobb terekkel rendelkező épület a közösségi helyiségeket és a látogatóközpontot biztosította volna. A Szentegyház utca felőli, két világháború között megépült irodaház, ami a szocializmusban a művészeti iskola bentlakásaként szolgált, átalakulhatott volna az öregek beteggondozó szanatóriumává. Ehhez az együtteshez nyugati irányban kapcsolódott volna az öregek kertje és üvegháza, a város fotómúzeuma, illetve a járulékos szolgáltatások és üzletek belső sétálóövezete. Ellenkező irányban, a meglévő tűzfal keleti oldalán kapott volna helyet a belváros egyik óvodája. Mindezen sokrétű funkciók a megörökölt épített környezetünk egy lehetséges újrahasznosítását jelentették volna. Az idősek központi szerepe ebben a felállásban elengedhetetlennek tűnt. Ők azok, akik a legtöbb történetet ismerik a városról és önmagukról. Ők azok, akik megérdemlik azt a pozitív diszkriminációt a fiataloktól és a társadalomtól, amire egyébként a több száz éves épített környezetünk is rászolgál. A Főtér, a hajdani Bel- és Külmagyar utcán található a legtöbb templomunk. Fémjelzi a vallási sokszínűséget és keretet biztosít a hely szellemének megóvásához és továbbfejlesztéséhez.

 

1990 után az állami tulajdonban levő házak és telkek szétdarabolódtak. Legtöbb esetben mindmáig gondot okoz egy-egy épület homlokzatának a karbantartása, lévén, hogy a szociális lakókból lettek az új tulajdonosok. De vannak szerencsés kivételek is, amikor a jogos hajdani tulajdonos visszaigényelhette és vissza is kapta a még létező, romosodó épületeit. A diplomadolgozatom északnyugati része ma már újra az unitárius egyház tulajdona. A 14-es számú volt püspöki rezidencia pedig átalakult az elmúlt évtizedben egy reprezentatív közösségi értékeket képviselő „kincsesládává”. Ha úgy tetszik, a Kincses Kolozsvár első tárházává. A Vallásszabadság nevét viselő ház gótikus kapualja Erdély legpompásabb ilyen típusú tere. Háromhajós, eredeti kialakításának visszaállítása betekintést ad Kolozsvár reprezentatív középkori épületeinek egyik legrangosabb példájába. Az eredeti pincelejáratok bemutatása és a hajdani borospince boltozatán megtartott nemespenész patinája egyedi az eddigi restaurálások praxisában. A földszinti 1568-as elnevezésű vendéglő teraszhelyiségének köszönhetően az udvartérből kiszorultak az autók, és a közösségi tér bekebelezte a kapualjat is. Itt kaphatunk háromnyelvű tájékoztatást az épületről és annak felújításáról. A 19. században újraépített emeleti részen, a padlót kibontva, ami elfedte a gótikus lépcsőházat, egy sajátos, csúsztatható-megemelhető kortárs, üveg- és fémrácspadlós megoldással a hajdani bejárás is lehetségessé vált. A nagyszalonban megkerült és bemutatásra talált a reneszánsz sarokkandalló helye, a kétrétegű díszítőfestéssel ellátott barokk padló egyedi darabja az ilyen típusú erdélyi enteriőröknek. Az épület meglévő értékeinek egyik különleges kiállítása a kapualj fölötti törmelékekben előkerült kályhacsempék sokaságából kiválogatott legszebb darabok bemutatása. Az emeleti enteriőrök Wágner Péter budapesti építesz munkáját dicsérik, a manzárdban lévő vendégszobák és a ház különböző részleteinek kialakítása Furu Xenia kolozsvári építész kolléga gondos munkáját jelzik. Férjével, Furu Árpád műemlékvédő szakmérnökkel együtt az Unitárius Püspökség műszaki felügyelői. Kivételes szakmaiságot biztosítottak a rájuk bízott értékek felújításában. Öröm volt velük együtt dolgozni és egy ilyen összetett csapatot vezetni (Lu­pes­cu Radu és Kovács Zsolt művészettörténészek, Csók Zsolt régész és csapata, Kis Zoltán, Kolozsi Tibor, Nagy Benjamin kőrestaurátorok és csapatuk, Kiss Lóránd falképrestaurátor és csapata, Mihály Ferenc farestaurátor és csapata, Péterffy Miklós, a könyvesüzlet belsőépítésze, meg a szakkivitelezők sora Dáné Rozália statikus, műemléki szakmérnök felügyelete alatt).

 

Adja Isten, hogy ennek a felújított magnak még sok hajtása legyen.

 

 

(P.S. 2019-ben ez a megvalósított terv kapta a Romániai Építészek Rendje Erdélyi Fiókjának biennáléján és a Bukaresti Országos Biennálén a műemlék-felújítási nagydíjat. Ugyancsak 2019-ben a Magyar Művészeti Akadémia Pro Architectura díjában részesítette.)

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében