„A nyelv hozza közel, amit
a távolban
látsz. Bejárható teredben /
gyűjtöd, a világot/otthonodban
teremted.”
(Legyen)
A hely élő. A hely van. A hely az, ahol összekapcsolódik múlt és jelen, ismeretlen és ismerős. A hely belakható, a hely elhagyható. A hely lebontható és újrafalazható. (A) helyben találkozhatunk.
A helyet, amit egy valamikori mostban otthonnak nevezünk, egy másik mostban más emberek laktak be és formáltak otthonná. Hogyan épül és alakul a hely, a táj, a ház úgy, hogy közben minden lépés, minden faldarab, minden leomló vakolat korábban másé is volt?
Szalai Zsolt Gyökeres ház című verseskötete központi kérdésként tematizálja az otthon, a ház jelentésvilágát. Külső és belső tereken, falomlásokon, elmúlásokon és megteremtődéseken vezet keresztül a szövegvilág. Rámutat a Másikra, akiben ránézhetünk magunkra, és rámutat a kintre, amiben kérdésessé válik a bent. A párhuzamosok a végtelenben találkoznak – az összekapcsolódás elkerülhetetlenségének ilyetén misztikuma érződik a Gyökeres ház körül úgy, hogy esztétikai minőségeit tekintve keveredik benne a magasztos és az alantas: „Amit gyűjtünk, azok vagyunk,/a hulladék mecénásai” (A hulladék mecénásai), az evilági és nem evilági érzésvilága: „Akkor hinni kezdtem,/a háznak tényleg lelke,/a helynek arca, szelleme van,/és kivárásra játszik,/meg akarja őrizni magát/a változó időben” (Gyökeres ház). Ugyanakkor erőteljes szervezőelv a retrospektivitás és jelentapasztalat is, ami a képkockákban ölt testet: fotót hoz a postás harcos apáról, pixelekben lesz újra élővé a tér, amelyben hangtalan terülnek el házak, mozognak emberek. A helykeresés, helytalálás vagy úton maradás izgalmai mellett kiérződik egyfajta keserűség is: a nyomok nem tüntethetőek el, ott marad mindenben a valamikori volt, Gyökeresék és minden, ami egy korábbi élethez tartozott. Hiába a le-felépítés. Hiába a kérdés, a tudni akarás, ami van, az a hiány, mert „Más emléke helyére nem tolakodhatsz (…)” (Ők elmennek, én ide jövök). A keserűségérzés összekapcsolódik a tehetetlenség érzésével és a pótolhatóság lehetetlenségével is: „Hiába kezelgetem, olyan seb ez,/ ami nem tud beforrni, (…)/ én is hiába próbálkozom, megszakadok” (Nyesegetem).
A Gyökeres ház kiszól az olvasóhoz az ismerősségérzés, a ráismerés-lehetőségek révén. Akkor, ha éppen költözöl. Akkor, ha éppen leomló falak, szemét és por vesz körül, együtt kérdezve a versbeszélővel, „hogy lesz ebből otthon”? De akkor is, ha a terek, tárgyak, objektív időkön túli szubjektív időérzékelések problematikája foglalkoztat: „Valaki mindig épít, ezernyolcszázötvenkettő óta” (Gyökeres ház).
Szalai Zsolt: Gyökeres ház. Napkút Kiadó, Budapest, 2020.
