Július elején lépett kilencvenkettedik évébe az összetéveszthetetlenül derűs, egyszerű, de kifinomultan művelt játékú amerikai jazz-zongorista, Ahmad Jamal. Ahogy a What a Wonderful Worldhöz Armstrong, a Georgiához Ray Charles vagy a Take Five-hoz Brubeck, a Poincianához vélhetőleg ugyanilyen automatikusan rendelődik hozzá Jamal neve; igaz, nem ő a téma szerzője, hiszen Jamal – aki még Frederick Russell Jones névre hallgatott – akkoriban csupán hatéves volt. (A dallamot amúgy Nat Simon, a szöveget pedig Buddy Bernier írta.)
A slágerré válásnak, az előadói kanonizációnak, a sztárolásnak és az emblematikus produkciók kiválasztódásának rengeteg, egymást keresztül-kasul ható, erősítő vagy kioltó szabályszerűsége meg technológiai feltétele van, lényegét tekintve mégis a misztikus történések homálya borítja be. Annak megfejtésére, miért annyira tévedhetetlenül talált egymásra a Poinciana és Jamal, még csak kísérletet sem tehetek, azt azonban sejtem, hogy az 1936-ban kelt szám (akkor talán még nem hívták volna így!) életérzésében, visszafogottságában, felülemelkedő eleganciájában egy pillanat alatt mélységes megértésre találhatott az ifjú Jamalban, aki ekkoriban – az ötvenes években, amikor világnézeti identitását is tisztázva áttért az iszlámra és új nevet választott – egészen egyedi stílust hozott létre. Mondják minimalistának, bár a lényeg talán nem ebben ragadható meg. A múlt század közepén a zenészek már nagyon uralni tudták az interpretációjuk ökonómiáját. A mesterségismeret és az adekvát zenebeszéd mutatójának számított, mennyire volt képes a muzsikus mindenféle redundanciát kizárni. Jamal úgy volt mértékletes, hogy soha nem bizonyult fukarnak. Díszített is, brillírozott is – korántsem öncélú bravúrkodásból! –, de mintha patikamérlegen dolgozta volna ki a miből mennyit arányait. Talán ez az oka annak is, hogy ekkoriban igen nagy hatást tett kortársaira. Többek mellett a marconának mutatkozó, ám megveszekedetten lírai lelkű Miles Davis is tisztelettel követte Jamal működését, Keith Jarrett pedig „zenei bátyjaként” tekint rá. Az idő tájt az At the Pershing: But Not for Me című lemez (valójában koncertfelvétel) volt a kor egyik legeladottabb jazzalbuma – ezen hallható először a Poinciana Jamal-változata is, amely „felvonultatja a jamali megközelítés összes meghatározó jellegzetességét: a töredezettséget, a hirtelen dinamikai váltásokat, a makacsul vissza-visszatérő frázisokat, a ritmusszekciónak a zongoristával egyenrangú szerepét” – írja róla Leimeiszter Barnabás a Mandineren. (Ez az album nyitotta meg Jamal előtt a művészi érvényesülés diadalútját, másfelől a vele járó anyagi siker révén indíthatta el az Alhambra nevű klubját, amely jó ideig valóságos fellegvára volt a kísérleti ösvényekre lépett, de időtálló eredményeket produkáló muzsikusoknak.)
Az évtizedek során különféle formációk: triók (leghíresebb a Three Strings), kvartettek szerveződtek Jamal köré, és persze számtalan alkalmi vagy visszatérő zenészvendéggel játszott. Kultúrák, stílusok, világnézetek és igen különböző művészi törekvések csatlakoztak hozzá a zenésztársak személyében, a kifinomult igényesség azonban mindig garantálta a produkciók időtálló értékét. Egész különös mindezek fényében, hogy hetven évhez közelítő karrierje során Jamal soha nem készített szólózongora-lemezt.
Az utóbbi évtizedekben kiadott albumok sorából (például Saturday Morning, Blue Moon) feltétlenül kiemelkedik a Sometimes I Feel Like a Motherless Child. Ezúttal a bőgős basszista James Cammack, a perkutista Herlin Riley és az ugyancsak ütőhangszeres Manolo Badrena játszott vele. „A kvartett a Miles Davis által Jean-Pierre címmel híressé tett francia gyerekdalból »csúszik rá« a néger spirituáléra – írja a már idézett Leimeiszter –, melynek keserűsége eltűnik a virgonc ritmusok között. A Pots en verre kedves, színekben és hangulatokban gazdag, impresszionista darab. Kozma József dalát, az itthon Hulló levelek címen ismert Autumn Leaves-t jellegzetes jamali ostinatók és Cammack igéző játéka dúcolják alá, magával ragadó a feldolgozás eleganciája. Az I Came to See You / You Were Not There című balladát a Badrena által megszólaltatott hangszerek sejtelmes csengés-bongása teszi teljessé. A zord Baalbeck-ben visszatér a katonai ütem, Jamal vad, disszonáns akkordokat ejt el. A Marseille Jamal törhetetlen lendületének és szellemi frissességének újabb ékes bizonyítéka.”
