"öröktől fogva érkeznie kell"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 15. (821.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Demeter Zsuzsa
Szomjat adó eső
Boldog Zoltán
Minden valóságban ugyanoda jutunk – Beszélgetés Bene Zoltán íróval
Jánk Károly
Egyedül valóság
Hertza Mikola
Házi feladat otthonra
BENE ZOLTÁN
Titok – Részlet az Igazak című, készülő regényből
DOINA RUŞTI
A malom fantomja (részlet)
Vörös István
A filozófiaolvasás lehetőségei
Böjte Beatrix
Amit nem (is akar) lát(ni) a webkamera
Pál Hunor
Pál Hunor versei
Püsök Kata
A szárnyakról Nepálban
Kolta Dóra
Orientalizmus a századforduló magyar irodalmában
Gyenge Zsolt
Járványmozi: maszkban az Arany Pálmáért Cannes-i fesztiválnapló 2021
G. Mátyus Melinda
Járványévad Temesváron
MÁRTON EVELIN
VR-szemüveggel a középkorban
Papp Attila Zsolt
A párhuzamos világok a végtelenben találkoznak
Jakabffy Tamás
Egy kedves „kismesterre” emlékezve
Szücs György
Ami elvész, és ami megmarad
 
Demeter Zsuzsa
Szomjat adó eső
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 15. (821.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.

Elmossa az eső emlékeim. Szürke, folyamatos eső ez, nem sárga, nincs benne lágyság. Hideg, konok eső. Soha véget nem érő. Erdélyi tájon ritkán esik ilyen. Beteríti mindazt, amit valaha Sigmond István regényeiről, novelláiról tudni véltem, ellepi, beborítja, elsodorja. Pedig tudnom kellene, Sigmond regényeiben épp hogy nem esik. Szárazság van, pokoli, olyan, hogy egy korsó vízért az ember eladná a gyermekét. Kegyetlen és önmagunkból kivetkőztető szárazság. Megpróbálom újraolvasni. Nem megy. Túl gyáva vagyok hozzá. Türelmetlen. Az ember bizonyos kor után nem változik, mondják. Néha magam is ezt hiszem, irodalmi ízlés tekintetében azonban már nem vagyok olyan biztos e kijelentés igazában.

 

Szóval az eső – gondolkodom, mért ez ugrik be elsőnek, ha Sigmond regényeit próbálom felidézni. Hangulatfoszlányokból felépíteni régebbi olvasmányélményeimet. Bizarr figurák járják kegyetlen haláltáncukat. Az égbolt szürke. Átkot hozó. A szárazság valahonnan belülről fakad, kút vize mellett szomjan hal ember és Isten egyaránt. Az utóbbi talán nem, hiszen nincs is, vagy csak a keresés által, miatt tételeződik létezése. Részvétlen és embert próbálóan kegyetlen vidék ez, végtelenül keserű, kiábrándult, apokaliptikus. Magányosnak nem mondanám, hiszen a magány alapvetően jó. Megtört teremtmények állandó bolyongása egy díszlettelen, kopár senkiföldjén. Ennek a földnek nincs múltja, jelene, jövője végképp. Időn túli időben, a megváltás ígérete nélkül élni, erre ítéli Sigmond teremtett földjének lakóit. Nem csoda, ha rég leszámolt már mindenki az illúziókkal. A bűnökkel, azokkal nem, azok akkor is vannak, ha nincsenek. Örökös bűnhődésre kárhoztatva lenni. Nem lendülnek kezek a magasba, az ég fele mutatva, áldást vagy átkot kérve-szórva. Itt már senki nem akar belehalni egy hexameterbe, senki nem akar kötőszó lenni a Miatyánk szövegében. „Szótlan, lilába öltözött lovak” (ez megmarad) szemében nem hogy titok, már semmi sem tükröződik. Pusztulás és kietlenség, amerre a szem ellát.

 

Sigmond István, aki júliusban lett volna 85 éves, „magával vitte a végtelent és a dallamot”. Nem hagyott rám mást, mint az esőt. Ami szürke, folyamatos, nem sárga, nincs benne lágyság. Szomjan lehet halni benne.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében