„Játszott Vejnemöjnen ujja,
harsogott a hárfa húrja...”
Minden, ami felé fordulsz, az Te Magad Vagy. Talán olvastam valahol ezt a mondatot, vagy talán csak hallottam, de az is lehet, hogy ez a felismerés bennünk van s csak arra vár, hogy kimondjuk. Nem véletlenül került tudatom előterébe a Kalevala időapóját idéző verssorok szép zengése; Kodály gyönyörű zenével ékesítette fel őket. Mindig csodáltam ezt a kodályi rátalálást, talán a legszebb Kodály-zenék között is külön hely illeti meg ihletettségében, a mondai atmoszférával, személlyel való azonosulás őszinteségében. A Kodály-lélek, a Kodály-zene nehezen oldódik fel, de ha a választott téma igazán közel áll hozzá, akkor felforrósodik és mindent átható szeretet-hangban lángol fel. Kodály maga vallja, hogy lassan, meggondolva dolgozik, de például a Psalmus Hungaricust olyan lázas, megszakítatlan munkával teremtette meg, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja, az ihlet kényszerítő erejét, vagyis azt, hogy ami felé rajongással közelítünk, arról hittel hisszük, hogy mi magunk vagyunk, és az vulkánrobbanással tör ki belőlünk. A Psalmus maga a kodályi lélek fellángolása: rajongás, hit, szeretet. Nincs még egy mű, amely ilyen mélyre ásna a magyar lélek „ősgeológiájának” talajába.
Kodály életének igazi tétje: mi a magyar a zenében felkutatása, felmutatása. 1939-ben tanulmányt is írt erről a témáról. „Milyen zenei tulajdonságok jellemzik a magyar népzenét? – teszi fel Kodály a kérdést. – Általában inkább aktív, mint passzív. Inkább akarat, mint érzelem kifejezője. A céltalan búsongást, sírva vigadást nem ismeri. Még a székely »keserves«ekből is elszánt energia sugárzik.” „Inkább akarat”, „elszánt energia” – tör ki szövegkörnyezetéből a két alapvető jellemzés, majd a tanulmány későbbi részletében ehhez még hozzáteszi Kodály: „Végiggondolva a magyar minden eddigi művészkedését, általában, úgy látszik inkább az ötlet, a talpraesett eredetiség embere, mint a szorgalmas, kitartó kidolgozásé”. Szép, találó, igaz megállapítások. És ha még hozzá vesszük azt az őszinte lelkesedést, ami Kodály egész népdalgyűjtő, rendszerező és a népdalt a magyar és világ zenéjébe beemelő munkáját, művészetét forrón áthatja, akkor a szenvedélyes meggyőződés heve is megcsap bennünket. Ezt érezzük ki zenéjéből is. Bartók utal rá, hogy ha a zeneszerző „tökéletes mértékben rendelkezik anyanyelvével”, akkor alkotásaiban azonosul ezzel a szellemiséggel. „A magyar zeneművek közül Kodály műveiben találjuk erre a legszebb példákat”.
Olvasom Kodály írásait zenéről, népnevelésről, társadalomról, kultúráról. Témái őt jellemzik, ami felé fordul: az Ő maga. Sokszor visszatérek egy szép írásához. „Sziv, vagy szív? a címe. Vörösmarty versének helyesírásáról, az eredeti szöveg pontos visszaadásáról elmélkedik. Két tucat hibát számol meg benne, de a nyilvánvaló elírásokon túl a rövid vagy hosszú í-vel írt sziv-szív kérdésével foglalkozik az alkaiosi versritmus szerkezeti keretében. A tanulmány bárkinek hasznára szolgálhat; rövid, egy-két mondatos bekezdések, szűkszavú, de szabatos fogalmazású kifejezések; a kis méret szinte „népdal hatású”. Úgy érzem, a legközelebb van ahhoz, amit Kodálynak érzünk. De maga a fiatalkori Vörösmarty-vers gondolati tartalma is Kodályt jellemezheti: „Egy boldog észnek messze ható tüze / villám sugárral fejti ki a’ homály’ / irígy öléből rég nem ismért / kincseit a’ henye századoknak. // Természetünknek titkaiból sokan / tisztább világot hoznak az ég alá,: / Ez számmal, és csekély jelekkel / fölhat az égi utak nyomába, // (T. Czinke úrnak).
Befejezésül ismét Kodály szavaihoz fordulunk: „A régi dallamokban nyilatkozó, töretlen ősi magyar lelket fenntartani, ahol bágyadt, felfrissíteni : ebbe az egy tennivalóba sűríthető a magyarság fennmaradásának egész problémája. Ezt is szolgáljuk régi dalaink fenntartásával, terjesztésével. Művészi jelentőségük ma már nyilvánvaló: ezek fogják megteremteni azt a lelki talajt, amelyből egy, az egész nemzetnek szóló, új magyar zene kivirágozhatik, s amelynek teljes kiépítésén még sok nemzedéknek kell dolgozni. (...) A fa koronája oly magasra nő, amilyen mélyen fúródik gyökere a talajba. A magyar zene is: minél mélyebben bocsátja gyökereit a magyar lélek talajába, annál magasabbra nő a koronája, annál tovább él...”
