Z. Zoltánt gyógyíthatatlan honvágy kínozta. Semmiféle orvostudományi képzettségünk, egészségügyi tapasztalatunk vagy velünk született gyógyító képességünk nincs, ez a diagnózis és a hideg, könyörtelen ítélettel felérő jellemzése – gyógyíthatatlan – kizárólag a tényeken és az egyszerű paraszti logikánkon alapul.
Próbálták gyógyítani. Az elején hagyományosan, kékszeszes dörzsöléssel, jeges és forró vizes tusolással, főztek kamillateát, amit törülközővel belélegeztettek vele pára formájában, szemre tett borogatás formájában megégették vele, mustárral fűszerezett gyógyitallal itatták, meghányatták: semmi eredmény. Kikérték az idősebb nőrokonság véleményét, akik nem mindig megbízható emlékeik és gyakran megkérdőjelezhető jóindulatuk szerint javasoltak sok mindent – végig is kezelték mindennel. De hiába, nem múlt, még csak nem is szűnt, egy kicsit sem. Végül még misét is fizettek, kétféle felekezetnél: semmi, pontosan mint a borogatás meg a tea vagy a mustáros víz. A honvágy, a fájdalom még élesebb, még általánosabb lett. Ezzel feküdt, erre ébredt. Nem élet az ilyen élet, mikor minden percét ez a kín tölti meg tartalommal. Mint a sötét anyag a világmindenséget, nem látszik, de érezzük, kiszámolták képletekkel nálunk sokkal okosabb emberek.
Aztán eljött a pillanat, amit szerettek volna elkerülni, mármint hogy igénybe vegyék a huszonöt éve fizetett kötelező egészségügyi biztosítást: időpontot kértek és kaptak a Poliklinikára. Egy fiatal orvosnőhöz került Z. Zoltán, egy esős, novemberi délelőtt, aminek amúgy semmi köze a történethez, lehetett volna madárcsicsergéses tavaszi délután is, a klinika nyitva van egész évben, a hétvégéken és a hivatalos ünnepnapokon kívül, természetesen. Annyira kezdő és tapasztalatlan volt a doktornő, a hippokrátészi tojáshéj még a seggén recsegett, amint a székén feszengett, tanácstalanul olvasgatva Zoltán véreredményeit, meg a vizeletmintájából nyert információk szépen rendszerezett listáját. Honvágynak honvágy, mondta az orvosi konklúzió momentumának komolyságához kellően összevont, kozmetikusnál elegánsan vékonyra kiszedett szemöldökkel, de mivel súlyosnak tűnik, írok önnek egy beutalót Vásárhelyre. Azért, hogy addig is legyen amit szednie, felírt paracsetamolt és salicilt is – ebben az utóbbiban nem vagyunk biztosak, de még a gyógyszerésznő is annak olvasta, pedig látott már ő is eleget élete során, orvosi kézírással firkálgatva főleg.
Hát Vásárhelyre már nem mentek el, érthető okokból – ennyit a huszonöt éve fizetett egészségügyi biztosítás hasznáról –, mit keressen valaki ilyen krónikus honvággyal Vásárhelyen, innen százharminc kilométerre, amikor az már ennyire súlyosan, szinte kibírhatatlanul kínozza őt idehaza, saját szülőföldjén, lakóhelyén, ahol eddigi negyvenvalahány évét leélte?
Aztán ahogy lenni szokott, csoda történt. A csoda sokkal jobb az egészségügyi biztosításnál, csak nem kötelező. Lehet, hogy azért jobb. A csoda sokszor felismerhetetlen formában érkezik, akárcsak ebben az esetben.
Zoltánnak volt ugyanis egy hatodikos lánya, aki azzal állított haza, hogy románból az a házi feladat, hogy száz szavas fogalmazást kell írni szülővárosukról. A román házi feladat a pedánsan elosztott szülői feladatkör Zoltánra eső sugarán belül található – a megfogalmazásból azt is jól sejtik, hogy a matematika szintén –, így elővett egy üres papírlapot, golyóstollal felkanyarítva rá, hogy „Az én szülővárosom” – románul, persze.
Aztán fél óra múlva is csak ezt a címet bámulta, meg a nagy üres helyet alatta, próbált valami pozitív, szép dolgot megfogalmazni, száz, vagy ha a cím is beleszámít, akkor kilencvenhét szó felhasználásával. Semmi. És amint a lap üressége az agyába is beköltözött, az élesen fájó honvágy bizseregni és tompulni kezdett, még fájt, még fenyegetett, de ugyanakkor reménnyel is elöntötte, pontosan mint amikor az izomgörcsben fetrengő ember a roham után mozdulatlanná merevedve érzi, hogy lábában a karmok felengednek. A golyóstoll kiesett kezéből: Zoltán a gyógyulás hosszú, gyötrelmes útján megtette első, ingatag lépteit. Elkínzott arcán mosoly derengett, amikor elterült a kanapén és rég nem tapasztalt, pihentető alvásba merült.
A magára hagyott lánya így aztán másnap csak hetest kapott az egyedül megírt házi feladatra, ami eléggé lerontotta a féléves lezárását, a fene egye meg.
