Az éjszaka a macskaköves sikátorok évtizedes csöndje volt. A koromsötét égbolt mintha örökké felszáradt volna egy kunyhó alacsony plafonjára, összetartva a négy régi, rozoga falat. A hideg most érezhetően kapaszkodott a hegy derekába, szorította a sziklák közötti utakat. Karmai, a hűvös szellők nem terveztek engedni. A levegőbe a közeli sárgavizű kutak és szemétdombok állott szaga keveredett. Lázas volt ez a panoráma, a főleg szalmával borított lyukas tetőket színes lepedőkkel, kendőkkel terítették le, a házak roppant közel álltak egymáshoz, mintegy kiborított festékesdobozok eredményének tűnt az egész, amelynek végetlen sorát csupán a szemközti hegy és erdő állíthatja meg. A város tüdejének betegágyánál most senki sem aludt.
Különös hangulat ült most a főváros, Katmandu fölött ezekben az éjjeli csöndes órákban. Néhány fény ugyan rendületlenül égett a távolban, és a mozgó járművek lámpái is világítottak, mégis mintha kihalt lett volna az egész tér.
A mai nap volt a Maha Sivaratri–Shíva nagy ünnepe, amikor a mitológia szerint a démonok és az istenek, akik mindig harcoltak egymással, összefogtak, hogy elkészítsék az élet örök nektárját. A történet szerint a démonok megmérgezték titokban az italt, hogy az isteneket ilyen alattomos módon taszítsák ki a világ uralmából. Ám Shíva, a Teremtés és Pusztítás Ura, mielőtt az istenek egyáltalán megízlelhették volna a nektárt, közbelépett, és elfogyasztotta az elixírt. Ennek emlékére az emberek egész napos böjtöt tartanak, átvirrasztják az éjszakát, jógát és meditációt gyakorolnak, virágot, gyümölcsöt, tiszta vizet ajánlanak a megmentő tiszteletére.
A város szélén egy hegy nyúlt az ég felé, tetején egy templom állt, egy magas szentély, amelynek fehérre festett falait aranyozott rajzok és szobrok díszítették, alapja négyzet volt, ám az épület egy különleges alakzatban, majd egy szintén aranyozott toronyban végződött. Lépcsői csempézett, hideg kövek voltak, amelyek a fővárosba vezettek.
A csönd takar, a sötét pedig otthont ad minden vándornak, akik eltévedtek ezen a végtelennek tűnő éjszakán. Talán csak a fűszálak között lépkedő apró bogaraknak, és a templomban lakó akármilyen istennek tűnt föl a hideg márványlépcsőkön gubbasztó apró alak, aki órák óta szótlanul bámulta a szeme előtt pihenő várost, mintha az utcák és vizek összefolyását úgy ismerné, akár saját alkarján a vénák vonalait.
Az idegen, aki mozdulatlanul ült, valóban különös szerzetnek tűnt… hosszú, fehér tógát viselt, amely a derekánál egy övvel volt rögzítve, nyakában kék kövekkel díszített lánc lógott, mellette, a földön pedig egy átlátszó dobozban fölvágott gyümölcsdarabkákat készített elő valaki gondosan, amelyből a lépcsőn pihenő alak rendszeresen megevett egyet-kettőt. A hideg ellenére csak egy vékony sál takarta csupasz vállait és a hátát.
Zia nem volt biztos abban, hogy jó helyen jár… Őszintén szólva, azt sem tudta volna megmondani, milyen évet írtak azok az emberek, akik néhány óra múlva, hajnalhasadáskor fölsétálnak majd a lépcsőkön, hogy a szentélyben áldozatot mutassanak be. Egész különös volt most ilyen magaslatból figyelni ezt az alvó várost. Talán Goa lehetett, Bangkok vagy akár Córdoba? Tisztán kivehető volt a házak elviselhetetlen közelségéből a nyomornegyed területe, ahol több százezer ember zsúfolódott össze. A távolban apró alakok és apró fények mozogtak lassú ütemben, Zia úgy látta, mintha koncentrikus körökben járnák ennek a túlfűtött éjszakának a táncát, és kivett egy szelet ananászt a dobozból, végigkísérte tekintetével az erezetet a gyümölcsben, majd megszagolgatta azt.
Behunyta a szemét, és úgy érezte, ott volt, ott állt a sötétkékre festett falak előtt, az esőtől ázott betonparcellán labdázó tizennégy éves gyerekek között Costa Rica egy erdő szélén fölhúzott iskolájában. Hőség. Kiáltások. Nevetés, és több tízezer kilométer távolság az életedtől, és egy karnyújtás a világ pulzáló szívétől. A zivatar fölrázta ezt a folyton lusta világot, ezt a civilizációtól elzárt, óceánok és esőerdők tenyerén alvó apró közösséget. Qué especial es esta vida, milyen különleges ez az élet, gondolta.
A csönd takar, a sötét pedig otthont ad minden vándornak, akik eltévedtek ezen a végtelennek tűnő éjszakán. Milyen régóta úton van már, gondolta megfáradtan Zia, valóban, sajgott a gerince, a lapockái teljesen elzsibbadtak. Idegen most, mint Isten tudja, hanyadjára, a Föld egy gombostűnyi területén ő, most nem tartozik itt senkihez. És volt bátorsága ahhoz, hogy ezt hangosan kimondja. Ő most, ebben a pillanatban nem tartozik senkihez. Él, rendben van, boldog, és lépcsőt mászik, cipeli a táskáját, a terhét, a vállait, meg-megdörzsöli a hátát, és gyönyörködik ebben az éjszakában, és a mögötte robosztusan álló templomot is többször megcsodálja. Fülel, figyel, sőt már néhány hosszú perce kémleli azt az árnyékot, a hosszú ruhás alakot, aki nehéz léptekkel feléje tart a város irányából.
Zia sokáig kísérte tekintetével barátja lépteit, és szomorúan elmosolyodott. Hazugság lett volna azt mondania magának, hogy nem számított neki az, hogy már nem beszéltek egymással, és talán a feledés egy idő után már nem fájt, de ebben a pillanatban mégis égő szalmatető volt és repedő gerenda. Héliosz, amikor a lépcsők tetejére ért, már hangosan szuszogott, és mialatt próbálta összeszedni magát, tekintete fürkészően Ziára tapadt. Szemében a viszontlátás öröme csillogott.
– Mit szeretnél, mondjak több, kicsi dolgot egymás után, vagy egy nagy dolgot, és utána hallgassak sokáig? – kérdezte Héliosz néhány perc csönd után, és letelepedett Zia mellé a hideg lépcsőkre. Körülöttük a város továbbra is mélyen aludt.
– Úgy érzem mostanság, nagyon kicsi a tenyerem ahhoz, hogy szilárdan megfogjak egy nagy dolgot, és ne ejtsem el – válaszolta Zia, és azon csodálkozott, Héliosz hogyan került ide ezen a furcsa éjszakán, valahova, ami nem tűnt sem a világ végének, sem a közepének, csak lógott a levegőben, akár egy régi hinta. Barátja fanyar citromillatot árasztott, és gesztenyebarna haja annyira megnőtt, hogy a szemöldöke alatt kapálóztak a tincsek.
Héliosz barna tunikájának zsebéből kivett két zöld Chupa Chups nyalókát, és az egyiket készségesen átnyújtotta a lánynak, majd azon a reszelős-mély hangján megjegyezte, hogy hideg van, és melegebbnek képzelte el ezt az országot. Azt mondta, nemrég Shanghaiban járt, pont most lesz három éve, nyáron, és akkor volt utoljára olyan irreálisan melege, hogy kimászott az ágyból, és éjjel 3-4 fele úgy döntött, lesétál a 17. emeletről. Kint rágyújtott, hallgatta a kutyákat, az autókat, és a soha nem szűnő szuszogását a saját tüdejének, és a városnak is, és a hideg kőjárdán aludt el. Talán pont ma volt három éve.
De az apró dolgok, igen… Bocsánatot kér a kis kitérőért, csak elfáradt az agya, és alig képes összeszedni a gondolatait. Miközben kicsomagolja a kezében szorongatott nyalókát, nevetve megjegyzi, hogy egy emut tart a hátsó udvaron, de a vásár előtt kiszedte az összes filodendront a földből. Ezeket kihurcolta a háza elé, hátha valaki épp zöld növényekre vágyik. Nem voltak szomszédai, nem járt senki arra, de egy próbát megért, mondja keserű hangsúllyal. Bent, a konyhájában, ahová egyébként egész délelőtt tökéletesen besüt a Nap, kiürült befőttesüvegekben két aranyhalat tart. Hatalmas szemükkel kémlelik a főzés folyamatát. A közelben van egy vízesés, és amikor elmegy, gyakran túl hangossá válik a csobogása. Ilyenkor úgy dönt, hazasétál, de utána föléled emlékezetében a házikó elviselhetetlen csöndje. Amikor sír, hangosan sír, és levegőért kapkod, és keresi a kis pipáját. A pollen, az asztma, a kicseszett virágok. Bocsánatot kér, és esküszik a gluténmentes banánkenyér receptjére, a tükörre írt idézetek misztikumára, és a kínai porcelánok szentségére a fehérre meszelt konyhaszekrényen.
Zia csöndben hallgatja barátját, közben meztelen lábujjaival egy apró követ forgat a lépcsőn, és arra gondol, hogy mennyire szörnyűségessé válhat mindkettőjük élete néhány óra múlva. Héliosz látogatása nem volt teljesen váratlan, száműzetése egyetlen évre szólt, és ez az ítélet pont néhány órája vesztette hatályát.
Régen minden egyes napot együtt töltöttek. Együtt végezték a munkájukat, lélegzetelállító helyeken fordultak meg, és egy kis gyümölcslé mellett mindig megbeszélték azt a néhány új szót, mi rájuk ragadt a különböző országokban. Akárhogy éltek most, tudták, hosszú távokkal maguk mögött hagyták a paradicsomi éveket, és a mostani egyedül árnyékvilág volt. Az egyik az egyik kómája, a másik a másiké, talán így lehet ezt a legegyszerűbben leírni.
Elkezdett a tornácon kertészkedni, kis ládákba ültet, egyelőre csak babot, de a bambusszal is szívesen megpróbálkozna, a piacon van elég palánta.
Az egyik az egyik kómája, a másik a másiké, talán így lehet ezt a legkevesebb szóval leírni.
Mi történt? Egy butaság, egy hülyeség, egy elfogadhatatlan eseménysor, és olyan sok nap, aminek meg kellett volna gyógyítania ezt a sebet, de az éjszaka a macskaköves sikátorok évtizedes csöndje maradt, összepréselte az ajkait, konokul rázta a fejét, és nem mondta ki a varázsigét. Nem volt feledés, nem volt feloldozás.
De ugyanakkor, mi a feloldozás, ha nem két barát egymás melletti hallgatása Shíva nagy ünnepén valahol Nepálban, egy hegy lábánál? Mi az, ha nem egy keserédes történet egy baba emuról, aki még a kötelet is szálakra tépi, és egy esténként a végtelen égbolt alatt fekvő, magányos, félkarú emberről, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy valakit valamikor nagyon szeretett?
Zia csöndesen Héliosz felé fordult, és azt mondta neki: – Láttam ma azt, akit te is keresel ebben a városban, és akiért eljöttél ilyen messzire a te városodból.
Héliosz láthatóan megrendült e szavak hallatán, és szemöldöke furcsán ugrott össze, kissé mintha a vállai is megrokkantak volna. Zia nem tette föl azt a kérdést, amelyet hozzá is intéztek, és talán nem számolt azzal, hogy az egykoron legyőzhetetlenül erős Héliosz a száműzetésében teljesen megroppant, és hosszú ujjai közül kipergett az erő, amely ezt az információt szilárdan meg tudná tartani.
Zia visszagondolt a reggelre, amikor a városba érkezett. Rengeteg helyen megfordult már, Vancouvertől Budapesten át egészen Fokvárosig, de talán sosem járta át ennyire mélyen a város és emberek lüktetése, a tákolt járműveket, a különös illatokat, és bádog bódékat most úgy érezte, mintha saját tenyerén léteznének. A nő, akit Héliosz keresett, ebben az évben a földre leterített nejlon szőnyegen árult mindenféle grafittömböket, vastag, jó minőségű papírokat, akril festéket, és ő maga egy kis széken rajzolt le járókelőket kérésre. Egyedül dolgozott, később pedig rábízta egy tinire a standot, amíg ő maga is körülnézett a piacon, főleg a zöldségek között, ha jól emlékszik Zia. Nem volt szükséges, hogy hazáig kövesse, hiszen a többi árus szerint mindennap kijön, és mindennap elad valami apróságot. Talán a haja egy kissé rövidebb lett tavaly óta, most a válláig ér, jegyezte meg Zia, meg egy picit mintha az arca sem lenne olyan kerek.
– Ugye, nagyon szép?
– Igen, szép.
– Nem nézegetett körbe, nem fürkészte nagyon az embereket, esetleg nem…?
Zia a távolba meredt, és nem tudta, hány óra lehet, de az éjszaka táncosa az utolsó lépéseket járta. Héliosz felállt mellőle, és a templom felé indult. Járása siralmas volt, egyensúlyozatlan, és egy tipegőjére hasonlított, de mégis megmaradt egyfajta tartás magas testében. Zia tudta, hogy nem illik, de elgondolkodott, vajon hogyan lehet fél karral babot ültetni, és földet rendezni, emut etetni? Amíg barátja csöndben imádkozott a falaknak dőlve, ő maga arra gondolt, mi minden fog történni, amikor fölkel a festékárus lány. Valószínűleg ő is feljön a templomhoz ezen a szent ünnepen, kis szőnyegére kipakolja a ceruzáit, és amennyiben valaki kér tőle egy portrét, hát lerajzolja az embert, és körülnéz olyan nagyon sokadjára, hátha a nagy tömegben feltűnik egy gesztenyebarna hajú, nagyon szép férfi, aki alig lehet idősebb, mint ő maga a 17 évével. Egy férfi, akivel sohasem találkozott rövidke élete során, de akárhányszor behunyta a szemeit, látta, ahogyan a hosszú éjszakákon, amikor nem tudott aludni, és a tömbházának apró ablakpárkányán ült, ez az arc rámosolygott. Néha a szomszéd épület falán vélte látni egy hatalmas plakáton, másszor a szomszéd ablakpárkányán ült, és bámult maga elé. Másnap reggel tudta, hogy igazából senkit sem látott, de olyan elevenen élt benne ez az arc, az a parázsló barna szempár, és ilyenkor ösztönösen a jobb kézfejéhez kapott, mintha égetné ott egy apró pont. Tudta, csak a képzelete játszik vele, és annak ellenére, hogy olykor zavaróan sok volt ez a kép számára, örömmel fogadta ezt a rejtélyes férfit, aki álmaiban is néha meglátogatta.
Ziát az elmúlt év eseményei mérhetetlenül fölzaklatták, hisz úgy gondolta, nem kerülhet hiba a rendszerbe. A gép forog, és nem nyikorog, nem áll pillanatokra, nem zakatol, de ha valóban csak forog, akkor miért hallja folyton a fogaskerekek találkozásánál ezt a fülsiketítő hangot, ami az egekről, és a hegyekről is visszaverődik? Olyan ez, amikor magadtól megtanulsz franciául, könyvekből tanulod a fonetikus írást, a kiejtést, és azt gondolod, úgy beszélsz, akár egy párizsi polgár. Majd, amikor már elég pénzt gyűjtöttél, hogy elutazz a fővárosba, látod, ahogyan a levelezőtársad halványan elmosolyodik azon, ahogy ejted azt a magánhangzót, és nevetve javít ki, hogy ez a kiejtés aranyos, de nem teljesen jó…
Egy butaság, egy hülyeség, egy elfogadhatatlan eseménysor, és az idő, aminek be kellett volna gyógyítania ezt a sebet, de az éjszaka, a macskaköves sikátorok évtizedes csöndje maradt, összepréselte az ajkait, konokul rázta a fejét, és nem mondta ki a varázsigét. Nem volt feledés, nem volt feloldozás.
Miután tavaly az egész megtörtént, és Héliosz pokoli kínok között egy fél tucat altató után végül álomba merült, Zia a legközelebbi benzinkúthoz ment, és a fél éjjelt ott töltötte: nézte az arizonai Tucsonból kivezető négysávos utat, és életében először arra gondolt, hogy talán nem is olyan jó minden. Inkább elviselhetően keserédes, néha izgalmas, és legtöbbször kiegyensúlyozott, de esténként unalmas és szürke, és minden mintha mindig máshol lenne. A vonatok. A legszebb gyümölcsösök. Az emberek.
A kasszánál dolgozó, pattanásos arcú fiú alig lehetett több, mint 17. Zia egy kinti asztalon ült, amikor látta, hogy a gyerek bezárja a boltot, kétszer is ellenőrzi az ajtót, és lassan megindul felé.
– Leülhetek? – kérdezte illedelmesen, egy bólintás után föltelepedett a fára, és rágyújtott egy cigire. Sokáig ültek csöndben egymás mellett, majd a fiú azt mondta, hogy ő még maradna itt, ugyanis a szülei mostanság sokat veszekszenek egymással. A pénz, legtöbbször, mondta, majd az orrán keresztül kifújta a füstöt. Azért is dolgozik itt a suli mellett. Még sosem hagyta el az államot, de az álma az, hogy Brazíliába jusson el egyszer. Nem is városba, hanem magába az erdőbe, hogy ölelje körül a gaz, a csend és a vízesés hangja.
Zia talán sosem volt ennyire fáradt egész életében, de azt vette észre, hogy szívesen hallgatja ezt a zsíros bőrű fiút, aki egy benzinkút mellett elmeséli, milyen jó lesz, amikor nemsokára (olyan 2-3 év múlva) boldog lesz. Megkérdezte Ziát, ő mit dolgozik, mert olyan író kinézete van, olyan művész, talán. Zia azt felelte, hogy az ő feladata az, hogy segítsen két embernek, hogy egymásra találjanak, ugyanis mindenkinek van egy elveszett fele, aki valahol ebben a nagy világban barangol, és minden tette közben, még ha nem is tud róla, ezt a másik embert keresi. Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor először összetalálkozik a tekintetük ezzel a másik féllel, és ő azon dolgozik, hogy ez a pillanat minél hamarabb és akadálymentesebben bekövetkezhessen. Ezért sokat utazik: hiszen minden nap máshol van rá szükség, és azon embereknek segít először, akik megkérik erre. Tényleg, ismételte, minden embernek van egy másik fele, csak egyetlenegy, akivel valamikor találkoznia kell.
Zia valamilyen különleges indíttatás miatt elmesélte ennek a gyereknek, hogy ma egy kerek fejű, barna szemű lány, aki pénzért rajzolt le idegeneket, egyszerűen átnézett azon a férfin, akit a sors 16 éve kijelölt neki. Úgy átnézett rajta, mintha köd és pára lett volna, egy zümmögő szerda két csodás hétvége között. Ilyen nem történik meg soha, vagyis hosszú pályafutása során még egyszer sem találkozott hasonlóval. Hiányzott a mágnesesség, a szikra és a szívverések koncertje a bizonyos pillanatból, és amikor Zia a munkatársához és legjobb barátjához fordult volna egy meglepett kiáltással, Héliosznak (így hívták őt) csak hűlt helyét találta. Ő, szegény, drága Héliosz, már egy barna szempárban vetett ágyat, és saját szívének mahagóni asztalára is valaki kipakolta már új grafittömbjeit, és vastag, tökéletesen fehér papírjait.
Egyetlen találkozás a nejlon szőnyeg fölött, és egy tökéletes fonás megszakadt. Egy apró mosoly és egy érintés, amely a férfinak úgy fájt, akár a tűz érintése. És minden más, amiről, mint egy gyerek, valamikor ismét meg kell tanulniuk beszélni.
Zia még sokáig beszélt, a fiú a távoli országokról faggatta, megkérte ezt a furcsa lányt, hogy véleményezze a spanyol kiejtését, és a srác azt mondta neki, talán ez eddigi élete egyik legszebb éjszakája. Ez a lány, aki egy fehér tógában ül itt mellette, azt állítja, hogy beutazta az egész világot, és egy társkereső oldal mindenese? A benzinkutas fiú nem vitatott semmit, csak boldog volt, hogy itt ülhetett ezzel a lánnyal, és nem kellett hazamennie abba a házba, ahonnan valószínűleg most sem hiányzott. A szülei valóban nem a legtökéletesebb emberek, de a tiszteletre megtanították, és talán ezért, talán félelemből nem merte felhozni ennek a lánykának, aki annyira elmerült saját élete keserédes vizében, hogy azúrkéken világít a szeme a sötétben, és ha nem sírna ilyen hangosan, azt hinné, egy szörnyeteg ül mellette.
– Hogy jutsz el azokra a helyekre olyan hamar? – kérdezte a gyerek egy különös arckifejezéssel, mielőtt eloltotta a cigit.
– Repülök – felelte Zia.
Utána tovább hallgattak az arizonai Tucsonban.
A Nap első sugarai lassan bújtak ki a távolból, és a két barát lábáig nyújtóztak a lépcsőkön. A város mozogni kezdett, dudái felébredtek, állatai azt kiáltották a világba: most még itt vagyunk.
Zia azt kívánta, bárcsak ne jönne ma ide a festékárus lány, bárcsak elaludna egy órára vagy örökre, vagy kificamítaná a bokáját, vagy egy szomszéd áthívná csövet szerelni, de ő mindenkinél jobban tudta, hogy nem ez van megírva számára. Hogy ő miért van itt, nem tudta pontosan megmondani. Talán csak Héliosz mellett szeretne lenni még egy kicsit, megszorítani a kezét, hogy minden rendben lesz. Neki itt már nincs küldetése, sőt, az lenne a legjobb, ha minél hamarabb eltávozna, nehogy a felelősségre vonásnál az ő neve is előkerüljön. Héliosz egy jó ideje már föl-le sétálgatott a lépcsőkön. Zia rászólt, üljön le, mert úgy biztosan többet lát, azért! Ne azért üljön le mellé, mert szánalmas látnia, ahogy minden erejét összeszedi, hogy kiegyenesítse a hátát, és ne úgy kínlódjon sánta lépteivel, mint aki épp járni tanul. Ó, fájdalom, vidd tovább az ágyad!
Emberek jöttek a legdíszesebb öltözetükben a templomhoz, hosszú szakállú férfiak, és festett nők kezét szorongató apró gyerekek. Jöhetett volna az egész világ addig, amíg a festékárus lány hiányzott a rövid, barna hajával és ceruzáival.
Héliosz megszólalt, nem szeretné, hogy ez csak egy emlék maradjon. Mert az emlékekből, ha nagyon sok van, egy történet születik, és a történet igazából csak két ember között igaz: az egyik azt mondja a másiknak, én így érzek most. Meg tudod érteni, hogy számomra ez mit jelent? Te is így érzel?
Zia persze megértette, hogy mire gondol a férfi, aki életében először és utoljára volt szerelmes, és akinek minden égi és földi törvény tiltotta, hogy itt legyen, és a lányt várja. Vagy ránézzen, megérintse, és megdicsérje a rajzait. Zia szerint a szív ügyeit nem szabad firtatni, és tudta, valamennyi idő múlva, miután elvégezte a dolgát, talán visszamegy a pattanásos arcú fiúhoz, és leül a benzinkút melletti faasztalra. Vagy, ha elment Brazíliába, talán utánamegy, és ha érdekelni fogja, elmeséli neki Héliosz történetét. Hogy a barátja, aki sok-sok éve megcsonkítottan feküdt az ágyon, most egy halászfaluban és valahol az Indiai-óceán partján, vagy egy nagyvárosban, vagy egy hajón él azzal, akit ő választott magának.
Utoljára körbenézett a völgyben, és a rengeteg emberen, akik a templom körül gyűltek össze hosszú, színes tógájukban, és végignézte apró lábait is, amelyek olyan sok földet tapostak. Megpróbálta emlékezetébe vésni ereinek vonulatát.
Jött már. A festékárus lány egy barna vászonhátizsákban cipelte dolgait föl a lépcsőn, és amint fölért, letörölte az izzadságot a homlokáról. Egy földig érő, sötétkék ruhát viselt barna szandállal, állig érő haja nedves volt a melegtől. Apró kis teremtés volt, majdnem árva ebben a nagy, szemetes városban. Csak nézne már ide!
A lépcsőn nyoma sem volt annak a szálkás, magabiztos, ragyogó mosolyú férfinak, aki egy éve a piacon megállt a szőnyege fölött. Egy év magány, bizonytalanság, megtörtség akárkin meglátszott volna. Mindketten más utakat jártak az elmúlt évben, és egy perc ereje mekkora lehet mindemellett?
Héliosz teljesen megmerevedve állt föl Zia mellől, reszketett az ajka, és mint egy vad, szuszogott.
Shíva nagy ünnepén, Nepálban, a festékárus lány a piacról, és a férfi, akinek egy éve levágták a jobb karját és a szárnyait az igazság nevében az angyalok.
Zia számára már nem volt maradás. Ha más nem, legalább ez a történet igaz volt közötte és legjobb barátja között. Egy megerősítés, hogy én így érzek, nekem ez ezt jelenti. Meg tudod érteni, hogy nekem ez mit jelent?
Úgy tűnt, testét ólomként kell cipelnie kis kezeiben. De ha a testének minderre az erőre szüksége volt, ki tudja megmondani, a szívét hogy tudta felemelni, és magával hozni? Ezen évek múlva is nagyon sokat gondolkodott, amikor úgy érezte, teljesen üres a mellkasa.
Először csak sétált, majd kettesével szedte a fokokat, hármasával, a lépcső közepe körül pedig ugrott egyet, és többé nem látta senki, fölszállt a kék égbe.
Püsök Kata 2001-ben született. Sokáig egy barátságos erdélyi kisvárosban élt, most az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója. Első verseskötetén dolgozik. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.
