Tehát nincs kiút? Ennyire egyedi esetre redukálódik mindig a nemzet, s az ország, s az emberiség mega-sorsa is? A nagy, a fontos döntések, ítéletek átgondolásának, meghozatalának háttere csupán az lehet: nem is foglalkozhatunk mással, mint önmagunk pillanatnyi (lelki)állapotával, ha személyes létünk szüntelenül dübörög, mint valami agydaganat, sistereg, mint a tengerhang a kiszáradt kagyló fülében; azzal, ami lelkileg nonstop gyötrelem és fizikailag alig szűnően fáj. Rossz, alkalmatlan hordozói vagyunk valaminek, ami alkalmatlan, rossz, gyarló létünk nélkül soha nem lett volna, össze nem gyűl és fel nem türemlik. Mi és az idő: kicsiben egy-egy életnyi – egészében ez a behemót, hormonzavaros, Alice-lelkű Pandora egy kozmikus Gulliver-meséből, ez a befejezhetetlen Ózbeli utazás a történelem. Isten bábszínháza. „Gloria in excelsis...!”
Ennek a matinéscenáriumnak már legfennebb része lehet az a másik. Ezen a szinten ,,a világ csodás, mert jól vagyok; a kozmosz is kevés, mert meghalok.”
Felhúzódom a kakasüllőmre Petőfi mellé, Arany helyére, Adyval bosszankodni, és figyelem a Nap útját: a Nap járását. A Nap mindig a kecskeméti öreg templom nagyharangja után ballag a történetek, anekdoták, magvas megjegyeznivalók irányán abban a bizonyos virtuális könyvtárban, mely Corvina-előtti, Corvina-utáni és Corvina-helyetti. Ahogy Kós Károly mondta volt: sok bolondságot elkövettek őseink, az ilyen-olyan nemzetségek ezért a köves, a krumpliköves, epeköves, faragott-köves földért. Főleg mindig egymással volt bajuk Krisztus előtt és Mohács után. Mással inkább megfértek. Megosztoztak. Mint Toldi a hazai cipóba sütött célirányos aranyküldeményen.
Szemlélet, vagyis ,,célracionalitás” kérdése, hogy Heródes darabontjai feldarabolták az aprószenteket, s még ők mondják el, hogy történelmi szükségszerűség vala: ők mint jók megakadályozták, hogy ha netán csecsemők közé keveredett volna egyetlen Heródesnek-rossz ,,bad-boy”, azt kiszűrték, alkalmatlanná tették? Nem, a dolgok sosem voltak és sosem lesznek ennyire dialektikusan elrelativizálhatók, agyonrelativizálhatók. Ha ebből világtörténelemre vetíthető, alkalmazható szentenciát szeretnénk fejleszteni – nos, akkor meg egy működő elmegyógyintézetben is több mint rendszere van a kitörésnek, s a nyugalomnak ehhez képest! Akkor azt kell inkább tisztázni, hogy a jó sziget, buborék, esetleges, izolált, ideiglenes, múló állapot egy nagy és folyamatosan tartás rosszban, vagy fordítva? – Addig is gyakorlatilag működik a dolog. ,,Eljön a mi időnk” – véli reménykedve vagy fenyegetően a mindenkori eleven erőporszem, erőatom, és egyik vagy másik mögé tömörülve, felsorakozva, alkotja azt a gyönyörű rajzát az üveglapon a vasreszeléknek, mely a mágnes plusz és mínusz sarka között azonnal felveszi a maga tornaalakzatait. És valóban eljön. Mert az emberi dolgoktól nem idegen egy ilyen lüktetés. Hol a babiloniak vonulnak be, hol a niniveiek vonulnak ki. Az egyiptomiak, görögök, parthuszok, rómaiak, guelfek, ghibellinek, spanyol és foltozott irhájú német zsoldosok, gurkák, szenegálok, a kuomintang, a bitang, a vörösek, a valamivel fehérebbek, vörös és fehér, vörös és fekete lovon, felvirágozva, dzsipen, téharmincnégyesen, shermanon, tigrisen és Eufráteszen, vas- és rongyosgárdáskodva, rongyos malaszttá ázva, vietnami dzsungelnövényzet-töviskoszorúval a vaskalapjukon, burnuszra tekert gyújtózsinórral... Ez maga a hétvégeken belépti díjért nemzetközi Feszty-korképeket látogató történelem, valódi veszélyességi pótlékkal. Néha magukról a hatáskörüket icipicit túllépő rendészekről az derül ki, hogy maguk is potenciális, virtuális túsz-szedő terroristák. Néhány visítás, a tömeg hátrahőköl, hirtelen lángbaborul a Pearl Harbour-maketten a mini- és papírmasé cirkálók nádfedele: Nix embertani kiállítás! Két kosár vajaskenyeret követelünk, és a fogvatartott túszok azonnali szabadonbocsájtását!
