"gyönge fuvallat tomboló vihar"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 16. (822.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
Egy háromlábú róka dala
Tamás Dénes
„Teljesítménnyel mérem az idő múlását” – Beszélgetés a 70 éves Markó Bélával
Medgyesi Emese
Sapientia expectare – várakozni tudni kell (regényrészlet)
LŐNHÁRT MELINDA
Lőnhárt Melinda versei
Pintea László
A száműzött (I. rész)
Răzvan Rădulescu
Kis Teodósziusz (részlet)
Nagy Zalán
Nagy Zalán versei
Ferencz Eszter
Változás
Claudiu Komartin
Claudiu Komartin versei
Codău Annamária
Taxi-út az éjszakában
Cseke Péter
Páskándi látványos erdélyi kibontakozása 1965 után
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Mozgóképek krónikája
Karácsonyi Zsolt
A nézőt néző néző
Biró Mónika-Anita
14+1 gondolat a műrepülés művészetéről
Tankó Andrea
Környezetvédelem tengerészmódra Gránátalmán„
,,mert várnak rám Álomországban a nadrágos angyalok’’
Jakabffy Tamás
Újra értékes gyermekzenekönyv!
Zakariás Ágota
„Az összes képem zene is....” – Fazakas Barna munkáiról
 
Codău Annamária
Taxi-út az éjszakában
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 16. (822.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

„Ide a pénzt!” – a felszólítás diszpécserektől, papagájoktól és rablóktól hangzik el Iva Pekárková cseh író regényében. Azokhoz a taxisokhoz intézett követelés, akik (mint mindenki más) a pénzért gürcölnek a világ egyik legemblematikusabb városában, a 9/11 előtti New Yorkban, vélhetőleg a 90-es évek első felében. Veszélyekkel, humorral, alkalmazkodással, túléléssel és soha meg nem állással lüktető könyv ez; elbeszélésmódja sodró, olykor enyhén szürreálisba hajlik. Szemünk előtt kavarog a jellegzetes sárga New York-i taxik köde, a magyar kiadás sárga szegélyű oldalainak köszönhetően szó szerint is, és jó eséllyel úgy hatol be agytekervényeinkbe a regény szövete, mint a főszereplő Jindra/Jindriska/Gin tudatába maga a város.

 

Pekárková műve erősen kapcsolódik a nagyvárosokról szóló narratívák és az ún. migráns irodalom hagyományához. Már az első mondat a „gravitációs vonzásról” szól, rögtön kiegészülve egy olyan hasonlattal, amely ennek a vonzásnak a nyugtalanító, behatoló voltáról tanúskodik: „az óriási városok kilenc hegyen és kilenc folyón át nyújtják ki értünk tapadókorongos karjaikat, akár a polip.” Miközben New York Jindra számára megmarad a szemlélés tárgyának, a filmek, könyvek által közvetített mítosznak is, „mintha nem volna hajlandó lelépni a képeslapról”, a behatolás/lenyomat/beszippantás fogalomkörébe tartozó kifejezések gyakorisága a várossal, utcáival és lakóival való kölcsönhatás kapcsán valamiféle erőszakosságot hordoz. Ahogyan a férjeivel való szexuális aktusokban is ott a vonzás, vágy és a leteperés dinamikája. Nem egyszerűen olyan bináris kontrasztokban mutatkoznak meg New York arcai, amit például látszólag két negyed különbözősége hordoz (hogy „East Village a művészet volt. Harlem a ritmus és az erő”). Strukturálisan mindkettőt ugyanolyan hatalmi viszonyok határozzák meg, így a regény sokkal inkább a kulturális hatások alulnézetből megragadható, sokirányú interferenciáiban érdekelt, és a taxi motívumként is igen jól tudja a különbözőségeket ideiglenesen magába záró, mozgó pontként egymás mellé rendelni ezeket, mivel ülésein a társadalom széles palettájának mindenféle tagjai megfordulnak. A fókusz azonban mégis inkább az utca embereire terelődik, a taxis garázsok környékén tengődő sofőrökre, szerelőkre, hajléktalanokra és a bevándorlók körére, rávilágítva a szofisztikált és művészi központként villogó New York-mítosz felszíne alatt húzódó komoly társadalmi-gazdasági problémákra: „Mennyivel közelebb álltak a városhoz azok, akik haldokoltak benne, mint azok, akik éltek benne!”

 

A város számozott, egymásra merőleges utcáinak és sugárútjainak szabályossága ellentétes Jindra tapasztalásainak kaotikusságával és bódulatszerűségével. A hosszú műszakok, az éjszakai taxizás, a veszélyes körülmények a tudatnak egy olyan módosult állapotát okozzák, amely az érzékelésben egyfajta hajlékonyságot, ugyanakkor az érzetek egybemosódását okozza. Jindra gyakran rácsatlakozik érzékenységével a város pulzálására, egy oda-vissza műveletként tükrözve a regény elején felbukkanó polipmetaforát: „kis csápok nőttek a testén, amelyekkel az egész utcát, egész Harlemet, egész New Yorkot és az egész világot magába vonta.” A téglák, a vakolat, az aszfaltba nyomódó söröskupakok is úgy jelennek meg, mint amik egyszerre nyomódnak bele az emberek húsába is. Ilyen térben a tájékozódás örökös irányváltásokkal, újraindulásokkal történik, a mentális térkép stabilitása, valamint a benyomások és események hirtelensége kölcsönhatására. Ehhez kapcsolódik a véletlenek szerepe, „az adott nap Döntéseinek szerteágazó Fája”, a bármi megtörténhet jegyében, ami egy darabig meggyőző szervező elv. Viszont a regény végére kifejezetten átlátszó, a cselekményvezetés e gyenge pontját leplezni akaró, de végül is azt leleplező indoklás a „De New Yorkban működnek a véletlenek!” arra, hogy a Jindra fejéhez pisztolyt szegező utas pont ugyanaz a taxisokat gyilkolászgató férfi, aki néhány héttel azelőtt a férjét lőtte meg egy hasonlóan random támadása során (egy 7-8 millió fős városban vagyunk).

 

Jindra férje, Talibe szintén taxisofőr, házasságuk a zöldkártya megszerzéséért köttetett, s az együttélésük során nyilván a kultúrsokkok sorozata következik be mindkét részről. Miközben Jindra a taxisok kö­zegében leginkább szintén bevándorlókkal lép kapcsolatba, és az ő tudatára fóku­száló szöveg többször keveredik a bevándorlók lehetőségeiről, a New Yorkban egyénként való boldogulásról vagy a városba való beolvadásról szóló futamokba („minden bevándorló lelke egybefolyt egyetlen mega­lélekbe”), a Talibével való viszony során ütközik ki leginkább az, hogy a migránsok sorsközössége egyúttal mennyire differenciált tapasztalatokból tevődik össze, és hogy az egymás kulturális hátterének megértése milyen kihívásokat állít fel. Egészen keserves-mulatságosan beszélődik el az, amikor Talibe úgy dönt, hogy hozzáadja feleségét egyik unokatestvéréhez is, segítve így rokonának Amerikában megtelepedni, s bízva abban, hogy az „afrikai varázslatok”, akárcsak a haláltól védő amulett, megóvják őket mindenféle problémától, amit az amerikai törvény és hatóságok okozhatnak ezügyben. És mielőtt a civilizált-egzotikus ellentétére redukálnánk ezt a szembenállást, érdemes elgondolkodni azon – amit érzésem szerint az elbeszélés nézőpontja is sugall –, hogy alapjában véve törvény és varázslat ugyanúgy konszenzusos fikció eredményeként „működhet” egy-egy közösségen belül. Így Jindrát hol dühíti, hol bosszantja, hol viszont valamilyen elfogadó empátiával járja át a kissé ironikus gondolat, hogy létezik a „szövevényes, bonyolultan összehurkolt, reménytelenül összegabalyodott és sehol véget nem érő hálók látomása, amelyeken keresztül az emberek kölcsönösen segítik egymást, hogy MINDENKI bejusson Amerikába.”

 

Egy, a regényt a migrációs irodalom hagyománya felől vizsgáló tanulmány Věra Eliášová tollából amellett érvel, hogy az Ide a pénzt a bevándorló tapasztalatáról szóló írásmód számára egy új modellt alkot meg azáltal, hogy nem a hagyományos, fejlődés­elvű, az új identitás megtalalásának célja által vezérelt narratívát hoz létre, hanem egy folyamatos, többirányú, határozott végponttal nem rendelkező, nem az „amerikai álom” mentén szerveződő narratívát.1 Jindriska ugyan a mű végére úgy véli, hogy megtalálta a szerelmet, ami egy megérkezésélmény lehetne, de épp ekkor dönt úgy, hogy továbbáll – a fejezet címe egyszerre logikus és meglepő konklúzió: „Vannak más New Yorkok is”. Itt visszacsatolhatunk ahhoz a folyamatos irányváltáshoz, az indulások sorozatához, amely a taxizás velejárója. Az utazás toposzának egy olyan megjelenésével van dolgunk, ahol tulajdonképpen az út fölaprozódik és ciklikusan ismétlődik; az autó hol erődként, hol Pegazusként, hol a kitettség helyeként jelenik meg. A regény bővelkedik érdekes és hátborzongató taxis sztorikban (tudnivaló, hogy az Ide a pénzt autobiografikus elemeket is tartalmaz; illetve egy taxisofőr nőnek a helyzete is rendkívül összetett), s a mű epizodikus struktúrája, az in medias res induló fejezetek a pluralitást, kavargásérzést tartják fenn.

 

Mondhatnánk, hogy Jindriska csupán sodródik, de azt is, hogy tulajdonképpen megéli az éppen kibontakozó helyzeteket. Hogy a vágyai és a túlélés között manőverezik. Mindenesetre Pekárková úgy rakja össze a történetet, hogy kb. háromnegyedéig szervesnek és hitelesnek érezzük a váratlan fókuszváltásokat, az elbeszélés irányának tekergőzését – amiből érdekes arcát ismerjük meg a világnak, ha sikerül csápjainkkal rácsatlakoznunk.

 

 

Iva Pekárková: Ide a pénzt. Fordította Forgács Ildikó. Napkút Kiadó, Budapest, 2021.

 

 

Jegyzet

1 Věra Eliášová: A Cab of her Own: Immigration and Mobility in Iva Pekárková’s “Gimme the Money”. Contemporary Literature Vol. 47. No 4 (Winter 2006), pp. 636–668.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében