„Mily nagy volt hajdan Róma, bukása mutatja!”
Nemrégiben nagyon megsértődtem marosvásárhelyi minőségemben. Stefano Bottoni történész azt írta valahol: Marosvásárhelyen már két nap múlva úgy érzi az ember, hogy elfogyott körülötte a levegő. Hogyhogy? mindig is büszke voltam rá, hogy Marosvásárhelyen nagy és gazdag légáramlatok óvják a szellemet a megáporodástól; sok érdekes ember élt a városban, s még a diktatúrák generálsötétjében is világítottak. Mostanról is fel tudnék művészt, tudóst, irodalmárt sorolni egypárat, és ha nem teszem, csak azért nem, mert ők sem vállalnának soha szolidaritást velem.
Maga a város is, minden nyomás ellenére, még mindig tartja magát, meg tudta őrizni színházát, szimfonikus zenekarát, könyvtárait és önmagát; annak ellenére is, hogy az elmúlt harmincegynéhány évben iszonyatos exodust kellett átvészelnie. Kik szívhatták el akkor Bottoniék elől a levegőt? Az általa pár éve kirobbantott Sütő András – Szabó Gyula – Földes László vita alapján (ki kit jelentett fel, hogyan, miért és mennyire?) feltételezheti az olvasó, hogy a levéltári kutatások mellett főleg a Látó havi lap táján szerezte információit és hangulatait, hiszen köztudomású, hogy a főszerkesztő, Gálfalvi György a leggazdagabban betáplált számítógép-memóriánál is jobban tárol minden problematikumot mindenkiről, és billentyűk nyomogatása nélkül is kerti fecskendő gyanánt szórja az ismereteket – ahelyett, hogy írna. Bátor, jó riporter, elfogult, de ennek ellenére szórakoztató kritikus és hatást kitűnően kelteni tudó publicista volt még a múlt század utolsó előtti évtizedében is, kár, hogy lemerült s az alapítványi beadványok és a rejtjeles gesztikuláció terén éli ki energiáit. Valószínű azonban, hogy a Sütő András lejáratására indult rajtaütésekben nincs része, ám azért az említettek és egyebek miatt még ő is előidézheti, mint minden frusztrált személyiség, hogy légritkított tér keletkezzék körülötte.
Annak régóta híre terjengett, hogy Marosvásárhelyt a valahai „fiatalok”, értve rajtuk a Láng Zsolt, Kovács András Ferenc és mások csoportját, bálványrombolásra készülődtek Sütő ellen: de
1. akkor kellett volna kritizálniok, illetve mentoraiknak, amikor Sütő még a Kommunista Pártban pót KB-tag volt és a paulusi fordulat nem következett be nála (amely végül, ha nem is a damaszkuszi, de talán a maroskeresztúri úton érte, s ami előtt, ha jól emlékszem, főleg csak én szoktam drámai és egyes írói zsengéit akként minősíteni, amilyenek voltak, de ami miatt a szakma népharagja most ért utol, tudomásul „azért sem vételes zárlat képében”, lásd pl. a Hitel Sütőt gyászoló számát;
2. s amikor már a cenzúrától lehetett, felül kellett volna múlniok Sütő Andrást, drámaírásban és publicisztikában, ám mint tudjuk, ez a legtávolabbról sem következett be, még kísérlet formájában sem;
3. és ha irodalmi művekkel nem sikerült kiszorítaniok az olvasók kegyeiből, legalább nyílt vitákban kellett volna kifejteniük, mi fájt nekik? Ám ehhez is hiányzott vagy az erő, vagy a képesség náluk.
S ez talán a magyarázat arra, hogy most egy meglepő oldalsétát tettek s e manőverrel igyekeznek működési jogosultságukat bizonygatni.
Ugyanis az A Hét nevű bukaresti folyóirat, amit a hatvanas évek vége táján azért akartak üzembe helyezni, hogy ellensúlyozzon bizonyos káros magyarországi irodalompolitikai elképzeléseket (lásd például „kettős elkötelezettség”), s ezt a feladatkört hol ellátta, hol nem, a rendszerváltozás után erősen sorvadásnak indult, majd leköltözött Vásárhelyre s egy idő óta csak Interneten jelenik meg, s nagy leleplezések és kis feltárások által véli igazolhatónak létét. Dsida Jenő születésének századik évfordulójára egy vigyori kamaszzsúrt rendezett!
A megemlékezés műfaji behatárolása, hogy ti. hepening vagy installáció, performansz vagy paralellepipedon, persziflázs-gyűjtemény vagy rágalom-ária est, sátánista teadélután vagy virtuális megpostázás, nosztalgiaest (ah, hol vagy, bűbájos kamaszkor!?) – komoly feladat elé állítja majd az irodalomelmélet és a receptivitás-szociológia munkásait; hagyjuk is ezt rájuk; a magunk vulgáris módján mindössze annyit mondhatunk, hogy csúnyább nehezen lehetett volna. Pl. a résztvevők kiszúrtak egy-egy Dsida verset és – „interpretálták”, feltehetően hanghordozás és arcjáték által.
Más, nem internetes forrásból származó tájékoztatás szerint a Látó Dsida-estje szokásos, rengésmentes vidéki irodalmi esemény volt, majdnem száz résztvevővel, köztük igen sok tisztes, időskorú személlyel, akik nem mutatták jelét annak, hogy szándékuk volna benevezni egy Paprika Jancsi szellemű vetélkedőre. Az est a szokásos kedélyeskedések, adomák, bennfenteskedések légkörében indult, azonban a7 szerint Balázs Imre József, a Látó kolozsvári szárnya: „Azért rafináltan mégis elkövet egy bravúrt, eléri, hogy a Nagycsütörtököt harsány nevetéssel fogadja és hallgassa a közönség, s ez vitathatatlanul új kontextusba helyezi az imént még piedesztálra emelt életművet.
A Nagycsütörtök szerepeltetése ilyen arckifejezéssel kizárná annak az indokoltságát, hogy bárki is tovább vesztegessen időt erre a társaságra. Csakhogy figyelemreméltó kijelentések hangzottak el Láng Zsolt szájából is, aki mégiscsak író, és tiszteletlenség volna, ugye, nem tudomásul venni egy ilyen szervezett tüntetésben tett nyilatkozatát, amely éppen az alkalom és a keret miatt nem intézhető el azzal, hogy „magánvélemény”.
Nem szereti ő Dsidát, mondta, mert különben a verseket sem szereti, és nem bírja, ha ilyeneket írnak, hogy édes-bús. Hogy bárki kit szeret, és kit nem, az az ő úri passziójától függ (mindaddig, amíg tankönyv-szerkesztéssel és irodalomtörténet-oktatással nem foglalkozik). Például Tolsztoj sem mindig szerette Shakespeare-t, sőt, Beethovent sem, lásd a Kreutzer-szonáta c. novelláját.
Az, hogy valaki nem szereti például a verseket, az függhet az agykéreg homloki lebenyének (gyrus centralis anterior) állapotától. Ennek legkisebb sérülése esetén is az ember képtelen megérteni a képes beszédet; ha ilyeneket hall, hogy ez a lány egy gyönyörű rózsaszál, bebizonyítja, hogy nem igaz, mert nincs ága, boga, levele, sőt klorofilja sem. Ám szervi károsodás sem szükséges ehhez a gondolkodásmódhoz. Pavlov szerint pl. ha valamilyen logikai tevékenység nagyon erős ingerületet vált ki valamely agyközpontban, akkor más központok gátlás alá helyeződnek, s van, aki ilyenkor verset nem képes felfogni, s van, aki diszkó zenét nem, vagy az elektronikus média kultúrműsorait; s ez a dolog ezzel rendben is volna.
Mi a baj azonban az édes-bús kifejezéssel? Félreértés volna valamelyes szittya-horthysta, vagy dzsentroid-centrikus színezetet tulajdonítani neki. Azt hiszem, zenekritikusok terjesztették el, főleg Chopin és Schumann egyes zenedarabjainak jellemzéséül, később a románcnak nevezett daltípus (pl. hallgató) közhelyszerű jelzője. És ha legtöbb szótárunkban nincs is benne, a Magyar Larousse Enciklopédiában (Budapest, Ak. Kiad. 1991) mindjárt az édesburgonya után következik: „édes-bús mn irod Szomorkásan érzelmes. Édes-bús dallam.”
Láng Zsoltban valószínűleg egy tartalmi asszociáció okozta félreértés jött létre: sírva-vigadás; és emiatt el akarja hárítani, hogy őt bármiféle magyar nótázással, ehhez tartozó érzelmi sekélyességgel, provincializmussal s más efféle magyar izékkel kapcsolatba hozzák, a számára ismeretlen vagy érthetetlen Dsida örvén. Felesleges aggodalom, őt, éppen úgy, mint kontingensének nagy részét, soha senki sem fogja magyarkodással vagy úrias allűrökkel megvádolni.
Megtudni azt az Internetről, hogy „a teljes anyagot” le fogja hozni a Látó decemberi száma. Rangos számnak ígérkezik, főleg ha Parti Nagy Lajos most idézett mű-trógerkedéseivel még jobban megspékelik; pl. „egy nagy Urna vendége voltam”.
Dsida Jenő ellen az áskálódás nem is Méliusz Józseffel kezdődik, aki majd hatvan évvel ezelőtt Vigyázat, hamis angyal! címen írt róla, és híveivel, akik krisztkindli-költészetnek nevezték verseit. Már érettségi előtt kicsapták Románia összes iskoláiból, mivel egy versében azt írta, milyen boldog volt kisgyerek korában! Csakhogy: kisgyerekkorában Szatmár még Magyarországhoz tartozott, és az akkori Far-ászkák rögvest rásütötték az irredentizmus vádját! Végül is egy nagybányai román képviselő (Teofil Dragoş) mentette meg s kijárta érettségijéhez a felsőbb engedélyt, de azt mondta Dsidának: „Csak eggyel tartozik ezért nekem! Hogy soha olyan ne legyen, mint azok, akik feljelentették!”
Most is csak abban reménykedhetünk, hogy hátha akad Vásárhelyen egy vátrás kolléga, aki odaszól Kovács András Ferencnek: Azért csak vigyázzatok, fiúk! Mert az az alak valóban egy költő volt!
Utóirat-előzetes. Mind a7 közhálón, mind egyes világlapok hasábjain többen feltették a kérdést: hogy lehet, hogy Dsida Jenő, a vézna, szánalmas, vallásos, szipogó költőcske olyan vad „szélsőséges” hangú költeményt bírt írni, mint a Psalmus Hungaricus? A csudálkozóknak tudniok kell, hogy a Psalmus ún. ószövetségi műfaj. Mózes, Illés, Ézsaiás, Jeremiás és a Zsoltárok könyveit végsőkig hevített izzású szenvedélyek, szélsőséges dinamikai skála, végletekig fokozott indulatok jellemzik. Mennydörgés és villámlás tör elő a próféta torkából, kénköves, tüzes eső zúdul Sodoma és Gomora bűnös világára. Röttenetesség itt az Isten mit mond, döbben meg a XVI. századi prédikátor is. És az is röttenetös, ahogy mondja! Akármilyen vallású vagy vallástalanságú valaki, ha már foglalkozásszerűen űzi az irodalmárkodást – nem olvassa, hanem tanítja az irodalmat –, akkor illik ismernie legalább nagyjából a hajdani próféták szövegeinek tartalmát és stiláris jellegzetességeit, mert függetlenül vallási „konszignaturájuktól”, az egyetemes irodalom értékes darabjai.
Noha internyeteseink úgy fogják ugyan fel pl. Dsidának az Elárul a szív, mert világít c. költeményének borzalmas élményét, hogy átküldték a másik, sötét szobába szivarért hálóingben – költőnk, ha egyszer Psalmust ír, abból nem pesztonkás (lásd „bébiszitteres”) pusmogás lesz, hanem mélységesen átélt, végletes érzelmi-indulati kitörés, ehhez való hangerő és hangszerelés, szóval ő nem érte be Erdős Lázár Röné léptékű farsangolásdival.
Továbbá Selyem Zsuzsa következő sorait a közhálóról nem merjük magyarázni: „Ez itt az irodalmi abszurd, a fiatalon elhalt életművet még mindig fogyasztja a halni nem tudó és nem akaró közönség. Szellemi nekrofília.” Itt a légritkulástól már lüktet a halánték és kiguvad a szem. Meg kell kérdezni a szerzőt és a légszivattyú gépmesterét, Parászka B.-t.
Dsida: „Nem volt csak naiv és álmodozó, mint amilyeneknek általában a költőket tartják – túl élesen látta maga körül a világot, élesebben az Okosoknál és Beavatottaknál” – ezt Marosi Ildikó idézi Ligeti Ernő 1938-as gyászbeszédéből. Én meg Marosi Ildikótól ezt: „örökké a végletek csaptak össze Dsida öröksége fölött... az idő döntött, verseiből közkincs lett”, s „éppen ez fáj a steril elméjűeknek, a meddő szellemeknek, az irodalom körül bohóckodóknak”... ezt én teszem hozzá.
