komédiások
amikor külföldön vagyok
ti vagytok az egyik kajám
hogy érzelmileg ne haljak éhen
tényleg
jövök külföldről. túléltem. de fáradtabb
mint kívánom hogy tudnád
a mérgeket és benzingőzt átaludnám egy hónapot.
megérkeztem??! ez az a hely
ahol hiába kerestem munkát másfél évig
s akik elfordultak akkor, most kérdik
mosolyogva: hogy vagyok?
fejjel lefelé
próbálom kifejezni érzéseim
de nem olyanok mint amilyenek a kifejezések
lenni szoktak.
amint megpróbálom megfogni őket, hazudok.
amikor haragszom, tiszteletnek látszik
nincsenek ráncaim, hozzá sem érek.
a szomorúság nem ül ki arcomon,
kimegyek a tájba, sokáig.
mikor boldog, legcsendesebb.
mikor feloldott, nem gondolkozom.
de ott vannak. az időn keresztül érzek
a távolságon át hívják elő az évek,
annak derül ki, aki végig kitart.
ha magabiztos, csak akkor kérlek.
minél fáradtabb, annál nevetősebb,
csak ha összetartozunk, török ki;
utálom aki magamról beszéltet,
ha onnan jössz ahonnan én
akkor csinálok fölötted vihart.
veszélyes vagy nem? nem érdekel
sajnálom, süketként, aki nem kérdez.
ha csak öt percig, csak bőrömet nézed
félreértesz és megvisel.
hiányzó évek
Tegnap jártam a tájon, amelyből jössz.
Kedvesen fogadott, tiszta volt
boldog, csendes, illatos.
Ha akarod, szememmel nézhetsz,
lábammal léphetsz
hazalátogatva most.
Néhányan hasonlítottak rád:
láttam a szemöldököd, mosolyod,
ahogyan keresztbe teszed
bokád térdeden.
Kimentem az erdőn át
a platóra amelynek zenéjét hallod
ha messze innen kell a védelem.
Hó hullott az ágakról, mint virág.
Egymást ölelték a fák.
Csendes voltam, ahogy fölöttem az óriási tér.
Elaludtam volna ha nem január.
Látod, milyen teljes itt a táj?
A fű így is száraz, puha ágyat ígér.
Leglassabban lépegettem a szélső utcán
ha valami érkezik, nehogy ne kapjon el.
Bánat nélkül
folyt a könnyem, anélkül hogy tudnám
– megkönnyebbültem: még van kivel.
Lágy, egybefolyó ághegyek óriási égre nyitnak
hisznek bennem, ahogy te bennük.
bölcs ez a hely: Éli magát. Vár. Bele nem szédül
mindkettőnknek énekel.
♈
ha ugyanazt oldja amit én ugyanonnan jön, tisztelem
s mert bízom benne, nagy pozőrként tűzijátékkal csipkedem
poénal blöffel lövöldözöm körülötte a szellemet szét
a kívülálló politessenek tűrhetetlen szemtelenség
rejtőzni ha volna ok az átlátszóság ruháját hordom
mindenem kinn az asztalon míg az eszem fenn a holdon
imádok dancsnak lenni a tolakodónak, vigye és lássa
gyíkok, macskák, idők, fák hajolnak hozzám nyithatásra
velük akik értenek készülök egy emberi társra
kiszámoló
elsőre közelinek érzel.
másodikra nem vagy biztos.
harmadikra ellentmondásos
negyedikre nehéz teher.
hogyha tovább, elérhetetlen.
ha még mindig, lassan érzed
amint távolságom a bőröm
s rajta keresztül előjön
feléd a tisztelet.
úgy közeledem hogy először
teret engedek.
hetedikként egy rakás segítség
nyolcadiknak ötletek.
aztán történetek sora
majd 1% humor.
ha még maradsz, hallgatás
amelyben magadnak levetkőzhetsz
(nem bókol és nem ostromol).
aztán gyengédség,
aztán gyengeség, félelmem, dühöm, haragom
kilenc, tíz, tizenegy... tizenöt.
ha te még mindig ugyanaz
és hallgatsz velem: fájdalom.
a fájdalom alatt arany,
az arany alatt tér-idő:
boldog, csendes, illatos
végtelen lélegzete
...19...20...21
ha nem akadtál fenn külső pályán
valamelyik rétegen
keresztül a karddal szivárvány
bentről a magból kérdezem:
akarsz-e lépni be? „gyertek, nézzétek meg hol lakom”
félrevezető kérdés, hamis
hogyha járhatsz fehér tüzemben
megvoltál bennem mindig is
