"akár egy meghitt pipatórium"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 17. (823.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Két Charlie
Tóth Gödri Iringó
A kívülállásnak is vannak előnyei – Beszélgetés Felméri Cecília kolozsvári filmrendezővel
Molnos Lajos
Molnos Lajos versei
Lovász Krisztina
Lovász Krisztina rövidprózái
Pintea László
A száműzött (II. rész)
Dimény H. Árpád
Dimény H. Árpád versei
Aleą ©teger
Aleą ©teger versei
Erőss Réka
Erőss Réka versei
Mezei Zsófia
hotaru no uta – szentjánosbogarak éneke (első rész)
Vida Gábor
Csendes Don
Fehér Imola
Faggatók
Varga Borbála
Varga Borbála versei
Gömöri György
Madách angol fordítója: egy Tihamér, akiből Iain lett
Tar Károly
Tar Károly versei
Papp Attila Zsolt
2021: Filmodüsszeia, avagy Dácia legyőzi a járványt – Beszámoló a 20. TIFF-ről
Karácsonyi Zsolt
Harag-emlékkönyv, személyes változat
Zsidó Ferenc
Flash-próza, hosszúfénnyel
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Menedék hétköznapokban
Juhász Tamás
Őszre hangolt Kádár-kor
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 13.
DABÓCZI GÉZA
A világvégezet ikonjai
 
Papp Attila Zsolt
2021: Filmodüsszeia, avagy Dácia legyőzi a járványt – Beszámoló a 20. TIFF-ről
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 17. (823.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.

„– Kik vagytok ti? – A világ urai! – Azok lesztek, ha mi elveszünk!” – bizonyára sokan emlékeznek, főként az idősebb generációkból, Sergiu Nicolaescu Dákok című filmjének híres dák–római szópárbajára. Akik beültek az idei, szám szerint huszadik Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál valamelyik vetítésére, felidézhették ezt az ikonikus filmtörténeti momentumot, a román nacionálkommunista korszak protokronizmusnak nevezett ideológiája eme kristálytiszta mozgóképes lenyomatát – megjelenik ugyanis a TIFF reklámfilmjében. Az hommage-jelleget természetesen oldja a kissé ironikusan-anakronisztikusan intertextuális környezet: a kisfilmben, amelynek története szerint a 2002 évvel ezelőtti Napocában egy kisfiú rábukkan egy titokzatos, idegen, oszlopszerű képződményre, a dákok például kürtőskalácsot (!) esznek – ezt igyekeztünk nem a manapság oly divatosan hangzó „kulturális kisajátítás” jelének tekinteni.

 

Ilymódon viszont megidéződik egy másik filmremek is, Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiája – ezúttal az emlékezetes monolit gombnyomásra filmet sugároz, mégpedig a fentebb említett opuszt. Némi gondolati ugrással felfoghatjuk ezt a monolitot szimbolikusan is: a mozdíthatatlan tömb maga a fesztivál, amelyet nem rengetett meg az elmúlt két év járványmizériája sem: emlékezzünk, hogy bár visszafogott formában, óvintézkedések betartásával, de már a tavalyi, a mostaninál vírusfertőzöttebb esztendőben is megszervezték, a nagyobb tömeget mozgató romániai (de az sem kizárt, hogy kelet-közép-európai) rendezvénysorozatok közül elsőként. Ami pedig az idei kiadást illeti: bár némileg szűkebb, de nem nagyságrendekkel szűkebb kínálattal rendelkezett, szerényebb volt és a korábbiaknál kevesebb résztvevőt mozgósított, lényegében azt az arcát mutatta, amit éveken, illetve – idéntől – évtizedeken át megszokhattunk.

 

Azt is mondhatnánk, hogy az idei TIFF egyfajta normalitáspróba volt: lehet-e a korábbinál megengedőbb, a járvány előtti mindennapi normalitásfogalmainkhoz közel álló, ha úgy tetszik, „emberibb” nyári tömegrendezvényt tartani, anélkül, hogy ennek negatív kihatása lenne a későbbi állapotokra. Úgy tűnik, sikerült, pedig a TIFF az összes többi kolozsvári nagy rendezvénynél (mint az Electric Castle fesztivál vagy a Kolozsvári Magyar Napok) lazábban kezelte a járványügyi előírásokat. A hazai és külhoni fesztivállátogatók lényegében mindennemű korlátozás nélkül vehettek részt a vetítéseken, rendezvényeken: a részvételhez nem volt szükség előzetes regisztrációra, oltási/védettségi igazolásra, negatív teszteredményre, az egyetlen óvintézkedés, amit szigorúan betartottak, az a beltéri maszkviselés volt – de ez a jelenleg hatályos szabályozás szerint minden zárt térben tartott rendezvényen kötelező. Megtekinteni egy filmet az idei fesztiválon tehát olyan élményt nyújtott, mint bármilyen, már-már békebeli mozizás – és ezt azért érdemes külön kihangsúlyozni, mert kezdtünk elszokni attól, hogy „csak úgy” besétáljunk valahová, egy rendezvényre vagy egy előadásra, anélkül, hogy fel kellene mutatnunk a digitális Covid-igazolványunkat. A TIFF hozadéka tehát nem csak a művészeti kínálatában volt tetten érhető, hanem abban is, hogy néhány napig sikerült elfeledtetnie velünk az elmúlt másfél év mizériáját – aminek a jóleső érzését nem árt elraktároznunk a hűvös, szeles őszi napokra készülődve. Hiszen megtanulhattuk: a vírus nyáron, a szabadságidő alatt rejtélyes okokból szünetet tart, hogy aztán őszre fordulva alattomosan ismét lecsapjon, az ehhez kapcsolódó korlátozó intézkedésekkel egyetemben.

 

Azt persze nem állíthatjuk, hogy a lassan folyamatossá váló „különleges állapot” ne hagyta volna rajta a lenyomatát a seregszemlén; mert bár az óvintézkedések kevésbé voltak szigorúak, és a mozikat (szemben a tavalyi, kizárólagosan szabadtéri performanszokkal) újranyitották, sőt a fesztiválnak még új helyszínekre is futotta (mint a fellegvári kültéri vetítőhely), akadt néhány csalhatatlan jele annak, hogy a szerényebb körülményeket – bár igyekeztek azokból is előnyt kovácsolni – részben a kényszer szülte. A viszonylag kevesebb látogató (azt, hogy a szokásos tumultus még a várva várt filmek vetítésein is elmaradt – vagy tűrhetőbb volt –, egyáltalán nem bántam) és kevesebb film (ezt se) mellett ezt bizonyította, hogy idén hiányoztak az igazán nagy nevek; ne feledjük, a TIFF-en az elmúlt években, évtizedekben olyan világsztárok fordultak meg és vettek át életműdíjat, mint Catherine Deneuve, Wim Wenders, Franco Nero, Sophia Loren, Claudia Cardinale, Vanessa Redgrave, Nicolas Cage, Alain Delon és mások. Az életműdíjasok között egyetlen külföldi akadt, igaz, ő Oscar-díjas és magyar: Szabó István, olyan jelentős filmek rendezője, mint a Mephisto vagy a Redl ezredes, akinek már 2018-ban odaítélték a díjat, de mindezidáig nem tudta átvenni. Most viszont elhozta legújabb filmjét, a Zárójelentést, és tartott egy mesterkurzust is a fesztivál keretében. Rajta kívül Cezara Dafinescu színésznő és a román filmes középgeneráció klasszikussá nemesedett rendezője, Nae Caranfil vehetett át a teljes életművét méltató kitüntetést.

 

Szabó István életműdíja és jelenléte azonban nem az egyetlen magyar vonatkozású jó híre volt a fesztiválnak. Horvát Lili filmje, a versenyprogramban szereplő Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – Magyarország hivatalos Oscar-jelölése – ugyan nem győzte meg a bírálóbizottságot, így díj és elismerés nélkül távozott a kincses városból, egy másik díj azonban megdobogtathatta a kolozsvári magyar lokálpatrióták szívét. A tavalyi évhez hasonlóan ugyanis ismét egy fiatal magyar rendező, a Sapientia EMTE hallgatója, Farkas Ágnes Anna nyerte a TIFF helyi filmeket felvonultató versenyének fődíját, Játsszuk tovább című alkotásával, a végső, hét filmet tartalmazó válogatásba pedig rajta kívül két másik sapientiás diák, Polacsek Zsófia és Frunza Roland munkája is befért – emlékeztetnénk, 2020-ban a szintén Sapientián végzett Farkas Boglárka filmjét ismerték el ugyanezzel a díjjal.

 

Ha már magyar film: Felméri Cecília első nagyjátékfilmjére nem térnénk ki hosszabban, megtette azt Ritter György a Helikon június 10-i számában. A Spirálnak a TIFF-en volt a romániai ősbemutatója (néhány filmfesztiválon és a magyarországi mozikban már bemutatták nemrég), és ez több okból is pozitív fejlemény. Először is, nem lehet eléggé hangsúlyozni, az elmúlt évtizedek alatt nagyon ritkán fordult elő, hogy erdélyi magyar (nemcsak innen származó, de életvitelszerűen itt élő), ráadásul a fiatalabb generációhoz tartozó filmrendező nagyjátékfilm-készítési lehetőséghez jutott volna. Ennek okai sokrétűek, de mindenképpen köze van hozzá annak a ténynek, hogy a se kint-se bent állapot eddig inkább azt eredményezte, hogy a kisebbségi sorból jövő magyar filmesek nem tudtak sikeresen integrálódni sem a magyar, sem a román filmkészítési rendszerbe, így egyfajta kulturális senkiföldjén kötöttek ki – ezért megszámolhatjuk egyetlen kezünkön azokat az egészestés filmeket, amelyeket erdélyi magyar rendezők készítettek (soroljuk is fel: Tompa Gábor 1999-es Kínai védelem című, Csiki László írásából adaptált filmjét jókora késéssel, a 2009-es TIFF-en láthatta először a hazai moziközönség; ide tartozik a Bahrtalo! Jó szerencsét! című dokumentarista road movie Lakatos Róberttől, és Jakab-Benke Nándorék rendhagyó Antigonéja, illetve Visky Ábel szintén friss, Mesék a zárkából című, fikciós elemeket is tartalmazó dokfilmje – ezzel nagyjából ki is merült a készlet). Felméri Cecília esete viszont azt példázza, hogy megfelelő stratégiával (és talán szerencsével) egy erdélyi magyar filmalkotó ki tudja használni a szellemi értelemben vett „kétlakiságból” fakadó lehetőségeket, és nemhogy két szék között a földön maradna, hanem a román és a magyar (sőt, az európai, mert a filmet az Eurimages is támogatta) szisztémába egyaránt képes beépülni és a kényszerből előnyt faragni. És ez a kétirányúság nem csak a film stábját illetően érezteti a hatását – hiszen a Spirál férfi főszereplője, Bogdan Dumitrache román, a két női főszereplő, Borbély Alexandra és Kiss Diána Magdolna magyar –, hanem művészi-esztétikai értelemben is. Felméri baljós hangulatú, különös háromszögtörténetet feldolgozó lélektani drámájával ugyanis a magyar filmkínálatban minden eddiginél erőteljesebben jelent meg a szomszédos Románia világsikerű újhullámos iskolájának hatása: a szereplők közti viszonyok letisztultsága, a játékstílus, a történet és a világábrázolás minimalizmusa, a szubjektív kamerakezelés mind ebbe az irányba mutat – a jelképes motívumok, a metaforizáltság viszont inkább a magyar filmművészetre jellemző; a Spirál így mindkét filmtörténeti tradíció felől értelmezhető, debütként igen figyelemreméltó alkotás.

 

A kényszerből előnyt, illetve szükségből erényt kovácsolás imperatívusza valamilyen módon a Tudor Giurgiu és Mihai Chirilov igazgatta fesztivál egészére rányomta bélyegét, ez leginkább a hazai filmek és meghívottak számának az eddigieknél nagyobb arányában mutatkozott meg. Ez a Románia-központúság – a járvány és a hozzá kapcsolódó intézkedések miatt nehézkesebbé váló nemzetközi mozgósításon túl – természetesen annak is betudható, hogy a TIFF idén a jubileumi, huszadik kiadását tartotta, így a „saját értékeinkre” fókuszálást tükrözte ez az ünnepi válogatás. Azt pedig mindenképp örvendetes volt látni, hogy a romániai filmesek a pandémiás körülmények között sem tétlenkedtek az elmúlt években, sőt születtek igazi gyöngyszemek is.

 

Az idei TIFF egyik legemlékezetesebb mozzanata számomra kétségkívül Radu Muntean Întregalde című filmje volt. A román újhullám „vagány fickójának” új remeke, amely egy dél-erdélyi kistelepülés, Havasgáld nevét emeli címbe, azt bizonyítja, hogy a Munteanék (Puiuék, Mungiuék, Porumboiuék) nemzedéke által meghonosított, a román filmet forradalmasító minimalista esztétikában még bőven van spiritusz. A film úgy mesél el egy szimptomatikus történetet, hogy a thrillekre hajazó feszültségkeltési technikák nem fedik el a rögrealista ábrázolást és a kritikai alapállást: arról az egyre veszélyesebbé váló szociokulturális szakadékról és mélyen aszimmetrikus viszonyról beszél, amely az urbánus értelmiségi elit és a saját világuk problémáit egészen más paraméterek közt megélő vidéki emberek közt feszül. A jóemberkedő fővárosi humanitárius aktivisták megrekedése a „semmi közepén”, az éjszaka közeledtével kiismerhetetlenné és egyre fenyegetőbbé váló rengetegben, a helyiekkel való kapcsolatukban kialakuló kommunikációs zavar szimbolikus megfogalmazása ennek a távolságnak és értetlenségnek. Munteannak ráadásul sikerült filmje valódi főszerepére találnia egy hamisítatlan helyi embert, Luca Sabint, aki méltó „játszótársává” vált a film kiváló színészeinek (Maria Popistașu, Ilona Brezoianu, Alex Bogdan), és akinek filmbeli karakterét egyetlen professzionális színművésznek sem sikerült volna hitelesebben megformálnia.

 

Azt hiszem, az új román filmről szólván, valóban a hitelesség a kulcsszó – az a fajta hitelesség, aminek a személyesség a fedezete. Társadalmi érzékenységét mindig emberi sorsokon és valós dilemmákon szűri át, anélkül – legkiválóbb alkotásaiban legalábbis –, hogy egyetlen pillanatra didaktikussá válna. Jó példája ennek a TIFF rendezői díját idén elnyerő Pipacsmező (Câmp de maci), Eugen Jebeleanu filmje, olyan témával a középpontjában, amelynek esetében nagy a kísértés a szájbarágós, parttalan moralizálásra. Főhőse egy homoszexuális csendőr, aki nemi irányultságát – közmondásosan maszkulin, macsó közegről lévén szó – titkolja kollégái előtt, helyzete azonban már-már tarthatatlanná, ő maga sebezhetővé válik, amikor egységüket kirendelik egy melegtémájú filmvetítés helyszínére, megakadályozandó a mozilátogatók és a vetítést megzavaró ellentüntetők konfliktusának elfajulását – valaki viszont (vélhetően egy korábbi kapcsolata) felismeri őt, és leleplezéssel fenyegeti. Ha ezt a témát Hollywoodban dolgozzák fel, áldozati narratívából kibomló, moralizáló hőstörténet lett volna belőle, világosan kifejtett társadalmi üzenettel. Itt egy, a környezetével, szeretteivel és önmagával meghasonlott, hibáktól sem mentes, tépelődő személyiség „belső történetének” lehetünk tanúi, amely minimalista eszközökkel, mély csendekkel és mellékesnek tűnő epizódokkal, árnyalt karakterábrázolással képes végig fenntartani a feszültséget és az elbeszélés dinamikáját – és épp ezáltal válik átélhető, továbbgondolásra késztető emberi drámává.

 

Rögrealista környezetrajzzal indul, mégis meseszerűen elemelt történetté válik a fesztivál fődíjával, a Transzilvánia Trófeával kitüntetett orosz film, A bálnavadász fiú (Kitoboy). Filipp Jurjev rendező egy Isten háta mögötti helyre kalauzolja nézőit: a kis bálnavadász csukcs közösség Szibéria legkeletibb vidékein, a Bering-szoros innenső partján él – a túloldalon, alig néhány tucat kilométernyire már Alaszka, vagyis az Amerikai Egyesült Államok sziklás partjai láthatók. Amerika közel van, mégis nagyon messze, elérhetetlen vágyálomként, különösen ha az internet, amely a viszontagságos állapotok ellenére itt is elérhetővé válik, egy szexchatablak szőke angyalának képében röpíti a helyi férfiak, fiúk életébe. Főhősünk, a bálnavadász kamaszfiú nekivág a tengernek, hogy Detroitban megkeresse a vágy titokzatos tárgyát, átlépve ezzel álom és valóság – a világtól elzárt, törzsi jellegű kisközösségben igencsak ingatagnak bizonyuló – határvonalát. A fiatal orosz rendező többnyire amatőr szereplőkkel dolgozik, filmje felvonultatja a dokurealizmus ismérveit, az utazás mégis szimbolikus, helyenként kifejezetten mitikus jelleget ölt. Mítosz, (vágy)álom, finom erotika, tragikum és humor egyszerre jellemzi A bálnavadász fiút, amely joggal bizonyult a mezőny legjobbjának: egyszerre szól az illúziók törvényszerű elvesztéséről és a valóság – talán kései – megtalálásáról ez a szép és szerethető felnövéstörténet.

 

Az illúziók elvesztésének témája ott van az idei fesztiválkiadás meglepetésfilmjében, a Cannes-ból egyenesen Kolozsvárra hozott Annette-ben is, bár abban nem annyira felnövés-, mint inkább leépüléstörténetet láthatunk. A különc francia rendező, Leos Carax és a zenei palettán mindig is egyedi színfoltot képviselő kaliforniai art pop duó, a Sparks együttműködéséből, Marion Cotillard és Adam Driver főszereplésével, egy különös, baljós hangulatú, túlesztétizált álomvilágot megkonstruáló musical született végzetes szerelemről és szülői szeretetről/szeretetlenségről, féltékenységről, árulásról, bosszúról. Nyitódalának kezdősora a jövő évi TIFF előtt is fülünkbe csenghet: So may we start? Kezdhetjük?

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében