A pók stratégiája
Vásárhelyen egy szállodában,
áprilisban azt hittem, nyár van.
Kavarogtak sunyi hópelyhek,
és én azt hittem: pitypangpelyhek.
Amíg Király Lacira vártam.
Ott lebegett a pakurában.
Az iraki háború zajlott,
omlottak Szaddám palotái.
Hó vagy pitypangpehely kavargott.
Mostantól megtörténhet bármi!
Király Laci is megérkezhet.
Ez nem a vég még, nem is a kezdet.
Egy erdőt láttam, sűrű erdőt.
Mókusok, medvék, kérdőjelek,
fejem felett fekete felhők
rejtették az idézetet.
mellyel Király Lacit fogadom,
boros üveggel az asztalon.
Egyszerre csak fák között voltam,
Király úr ismét elveszett.
Gyökerek között botladoztam,
csapdába csalt a képzelet,
örök erdélyi éjszaka
penetráns, vad, nyers vérszaga.
Tört arcom borok tükrébe vész,
nem tudom öreg Királyom hol van?!
Mert végül csak ennyi az egész:
mentem az úton, megbotoltam,
s az életemben eltévedtem,
van-e s ha van, segít az Isten?
2oo3. április 11.
Vannak vidékek
a hetvenöt éves Kányádi Sándornak
Próbálgatom a hangom,
hanton és árokparton,
ha lantom lenne, lantom…
Kebelemre szorítnám,
a halált így szólítnám,
coki pokolba, hitvány!
De hát csak furulyám van,
hallgatnak mégis páran,
hárman vagy háromszázan,
de gyűlnek, gyülekeznek
(égen setétlő felleg)
legendák, hiedelmek.
Hát fújom furulyámat,
már senkire se várok,
hátam megett az árok.
Gyógyír, átok, kín, méreg,
feltámadó remények –
égre csendül az ének.
És jönnek egyre többen,
világvég szürkületben,
ahogy mindég is hittem.
Hallgatják amíg élek,
tudjuk, vannak vidékek,
ahol másfajta népek
forognak körbe-körbe,
vízbe sem, csak az égre,
nem is néznek tükörbe,
elég ha egymást látják!
Nem isznak bort, csak máslást,
s a sült galambot várják.
Az Isten háta mögött,
fullasztó őszi ködök,
zegernye, mocsár pöfög.
De értük is eljövök!…
2oo4. május 4.
Az ifjúság éhes madara
Az emlék éles és túlmutat önmagán.
Az oszlop mellett állt, a Bulandra elő-
csarnokában, vörös ingében, tétován
vigyorgott. „Alvarez – mondta – a színlelő-
művész”. Santiago, „ébren alvó város!”
egy pillanatra feltűnt a plakátok között.
„Óceánnal, magas hegyekkel határos...”
Egy kondorkeselyű felettünk körözött,
de nem csapott le még, érthetetlen kivárt.
Kék mosdótálakban hajózott Erzsébet.
„Csillében mindég kék, kökény-azúr az ég.
Sehol nem láthatsz ilyen égi kéket.”
S akkor a királynő azt mondta: „elég!”
És jöttek az angol kalózhajók. Drake
nem tehetett mást, legyőzte az ármádát!
„És a költők közül Keats, Browning, Byron, Blake,
Paz, Neruda, Borges! Ne felejtsem Lorcát...”
Mesélte, remélvén végül mégis megért,
ha én is megértem és. És Allende sorsát.
„Nem pusztán két személy!” A bosszúról mesélt.
Sortűz stadionban. És mit a képzelet
sem vizionálhat, ezerarcú terror.
„Allendét megölték és győzött Pinochet!
Nem pusztán két személy. Nyugalom és horror.”
S hogy el kellett tűzni. Nyomában lihegtek
a kopók, hát eljött. „Cseberből vederbe!” –
vigyorogtam. Legyintett. Hópelyhek libegtek
fejünk körül. Régen kiértünk a térre.
És körbe kerengtünk. „De itt nem utána
koslatnak. Személye itt nem fontos.” „Talán,
de mi lesz ha mégse az, amire várna?
Hisz ez is rendőrállam!...” „Nézd, én katalán
vagyok, az őseim Katalóniából
jöttek az új világba, Tetszett nekik Csille.
Az ember veszélyben lehet mindég, bárhol.
Sorsunk kockajáték. Az ember, mint a pille
ide-oda libeg. Sorsjáték az élet.
Valamivel ki kell tölteni az űrt.
Valahol régen elkészült az ítélet.”
Az ifjúság éhes madara elrepült
fejünk felett. Az ég óntükörként fénylett.
Felnéztünk és a sarkcsillagot kerestük.
Megtaláltuk végül, Amigo, az élet
egyetlen kérdés.” Mi válaszolunk, hittük.
Már ennek is (hinnéd?) harminchárom éve.
Tart a keresés. Kitart. Nem lehet vége.
Elvesztettük egymást, várva döntő érvre,
az a lobogás sasszemében még ég-e?
2oo5. január 23.
Szeptemberi láz
1
A távon fél időben visszavettem.
Én voltam az? A végén el is hittem,
hogy első vagyok. Egyszerű volt minden.
Teljesen mindegy, tovább hogy csinálom.
Levélként libben életem – az álom
s a sarkon túl már ott vár a halálom.
Itt maradtam, végülis hazátlan,
ebben az ázó legesleg hazámban,
csodára vagy mélyütésre vártam.
Mert kiütnek már rémálmok, hullafoltok,
hiszen amit a jó isten elrontott,
hogy hozhatnánk rendbe? Romló dolgok
kerítnek be. A szegények szerelme
múlik s a test se telt be még, az elme
is elvillan annélkül, hogy betelne.
Ó, ha legalább tudnám mit kerestem,
mondatok árnyékában, sörközökben,
lányok szemében tűnve, elveszetten?
2
Vártam csak, várok, nem tudom mire?
Azt se hogy meddig? Azt se hogy kire?
Szólít igéző mennyei zene.
Hát ennyi volt? Ezt mérték ki nekem?
Sokallom? Unom? Keveselem?
A Nagy Osztó kezében életem.
Elvesznék még egy elrontott regényben.
Ki tudja meddig maradhatok ébren?
Süvít a szél a kopár vidéken.
A világot se, magamat se értem.
Háboroghatnék persze, de minek?!
Az árnyék már a sarokban zizeg.
Minden egész széttörten libeg,
S az almáskertben várnak az istenek.
2oo5. szeptember 19.
Hoel herceg megpróbálja kijózanítani Trisztánt
„…Sebzett szív. Bánat herceg. Önmagadat megnyitván
kútba hullottál, Trisztán! – szomorú Hoel herceg. –
És a kút is te voltál. Szólott a régi nóta.
Követted. Megbotoltál. Távolodott Izolda.
Ó, ha veled lehetne!…Baktattál fel a hegyre.
Ó, ha még egyszer látnád. Csodára vártál, kegyre.
És rád zuhant az este. Felszikrázott a teste.
Megnyerheted a játszmát, árnyaiddal körötte?
De azt se tudod hol van. Álmaidban? A holdban?
Tétováz a sehol-ban? Bélpoklosként követted.
Hogy együtt, kéz a kézben induljatok. Az éden
ott bújkál az ölében. Meg sem ismer, nem érted?!?
Mert elfelejtett téged. Semmi már meg nem menthet.
Izolda férjével hál. Hátad megett a végzet!…!
2oo4. február 17
